Pontlista

Példás élet hivatásunkban

Tévedés volna azt hinni, hogy az apostolság nem több mint néhány jámborsági gyakorlattal való tanúságtétel. Keresztények vagyunk, te is, én is, de ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul állampolgárok és dolgozó emberek egészen meghatározott kötelességekkel; ha valóban szentté akarunk válni, példásan kell teljesítenünk őket. Maga Krisztus sürget: Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van (Mt 5, 14-16).

A hivatásbeli munka – mindegy, melyikről van szó – lámpássá lesz, amely hivatásbeli kollégáitok és barátaitok számára fénylik. Ezért mondom sokszor azoknak, akik az Opus Deihez csatlakoznak, és ez ugyanúgy vonatkozik mindnyájatokra is, akik itt vagytok: mi hasznom van belőle, ha hallom, hogy ez vagy az jó fiam, és jó keresztény, de rossz cipész? Ha nem igyekszik szakismereteket szerezni, és gonddal gyakorolni hivatását, akkor nem szenteli meg, és nem ajánlhatja föl Istennek. Pedig a köznapi munka megszentelése a hiteles lelkiség alapja nekünk, akik a világ dolgai közt élve úgy döntöttünk, hogy az Istennel való kapcsolatot keressük.

Nem képzeletbeli célokról beszélek. Nagyon is valóságos dologról, amely kézzelfogható és igen fontos, amelynek elég ereje van ahhoz, hogy átalakítson egy pogány, az isteni követelmények elől elzárkózó környezetet, amint ez akkor történt, mikor üdvösségünk e korszaka elkezdődött. Gondolkozzatok egy ismeretlen, egykori szerző szavain, amelyekkel hivatásunk nagyságát akarta megfogalmazni: Ami a lélek a testben, azok a keresztények a világban. Amint a lélek a test minden részén elárad, úgy terjed ki a kereszténység a világ minden városára. A lélek ugyan a testben lakik, mégsem származik a testből; ugyanígy a keresztények is a világban élnek, de nem a világból valók (…) A láthatatlan lélek a látható testben van, (…) halhatatlanként lakik halandó sátorban; ugyanígy laknak a keresztények is a mulandóságban, várják azonban az el nem múlást az égben. Ha hiányos a test étele és itala, növekszik a lélek tökéletességben; a keresztények száma is nő napról napra azáltal, hogy elszenvedik a halált. Ebbe a helyzetbe Isten juttatta őket, és nincs joguk rá, hogy elhagyják (Epistola ad Diognetum, 6 (PG 2, 1175)).

Tévút lenne azt hinni, hogy az evilági problémákat és törekvéseket el kell kerülnünk; nem, ott is az Úr vár bennünket. Ne legyen kétségetek afelől, hogy nekünk embereknek a köznapok körülményei által, amelyeket az isteni Gondviselés végtelen bölcsessége határoz meg vagy enged meg, közelebb kell kerülnünk Istenhez. De nem érhetjük el ezt a célt, ha nincs meg bennünk az a kívánság, hogy munkánkat derekasan be is fejezzük, vagy ha a kezdés emberi és természetfölötti indítékok adta buzgóságából engedünk, akkor sem, ha már nem törekszünk arra, hogy úgy dolgozzunk, hogy legkiválóbbak legyünk a munkában. Sőt azt gondolom, hogy ha akarsz, jobban is tudsz dolgozni, mint a legjobb. Mert föltett szándékunk, hogy felhasználunk minden jó és tisztességes emberi eszközt és minden lelki segítséget azért, hogy Urunknak tökéletes munkát ajánlhassunk föl – annyira tökéleteset, mint egy tökéletes műremek.

Mivel meg vagyunk győződve róla, hogy Isten mindenütt és bárhol ott van, magasztaljuk őt, mikor földünket műveljük, és dicsőítő éneket énekelünk, mikor a tengeren hajózunk, és életünket minden másban is Őrá gondolva éljük (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)). Így minden pillanatban Vele egységben maradunk. Ha el vagytok szakítva mindentől, és ha mint azok a fiatalemberek a lövészárokban, nagyon távol vagytok attól a megszokott környezettől, amelyben éltetek, akkor is szorosan egyesülve fogtok élni az Úrral, mert át tudjátok alakítani imává a személyessé vált, kitartó, szívvel-lélekkel végzett munkát, amelyet az Atyaisten, Fiúisten és a Szentlélek Úristen jelenétében kezdtetek el és fejeztetek be.

De ne felejtsétek el, hogy emberek jelenlétében is éltek. Keresztény tanúságtételt várnak tőletek – tőled. Ezért hivatásunkban és minden emberi tevékenységben úgy kell viselkednünk, hogy aki ismer bennünket és becsül, ne szégyenkezzen munkánk miatt, és ne kelljen senki előtt pirulnunk. Ha azzal a lelkülettel éltek, amire megpróbállak tanítani titeket, nem fogtok szégyent hozni sem azokra, akik bíznak bennetek, sem önmagatokra, és nem fogtok úgy járni, mint az az ember a példabeszédben, aki tornyot akart építeni: Nehogy, ha miután az alapot lerakta, és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni (Lk 14, 29-30).

Legyetek biztosak benne, hogy ha megőrzitek magatokban az érzéket a természetfölötti dolgok iránt, rá fogjátok tenni művetekre a koronát, befejezitek a katedrálist az utolsó kőig.

Néha találkozunk jó emberekkel, én inkább jóindulatúaknak nevezném őket, akik szóval azt állítják, hogy hitünk nagyszerű eszményét akarják terjeszteni, valójában azonban nagyon együgyű, felületes, gyatra fölfogásuk van a hivatásbeli munkáról. Az ilyen, csak szavaik szerinti keresztényeknek segítenünk kell szeretetünkkel, és ha szükséges, világos szóval, a Szentírás szerinti testvéri feddéssel helyreigazítanunk őket: Ha valakit valamilyen bűnben tetten is érnek, ti, akik lelkiek vagytok, oktassátok az ilyet a szelídség szellemében, de ügyelj magadra, nehogy te is kísértésbe ess. Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét (Gal 6, 1-2). Ha ezek a magukat katolikusnak tartók valamilyen okból, mert idősebbek, több tapasztalattal bírnak vagy nagyobb felelősség hárul rájuk az életben, még inkább szükségük van rá, hogy beszéljünk velük. Jó apa vagy jó tanár módjára fogunk nekik segíteni anélkül, hogy megaláznánk őket, hogy belátásra jussanak, és komolyan vegyék munkájukat

Mindg megmozgatja az embert, ha nyugodtan átgondoljuk Szent Pál példáját: Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek; senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. (…) Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék (2Tessz 3, 7-10).

Isten iránti szeretetből, a lelkek iránti szeretetből, és hogy megfeleljünk keresztényi hivatásunknak, példát kell adnunk. El kell kerülni a botrányokat, és nem engedni, hogy a leghalványabb gyanú fölmerüljön, hogy Isten gyermekei hanyagok vagy tehetetlenek, mert éppen ez a botránykő... Életetekről, magatartástokról kell, hogy leolvashassák, milyenek egy felelősségteljes ember elvei és milyen a viselkedése. A paraszt, aki földjét műveli, és közben szívét folyton Istenhez emeli, az asztalos, a kovács, az irodai alkalmazott, az értelmiségi – minden keresztény – példakép kell, hogy legyen azok számára, akikkel együtt dolgozik; büszkeség nélkül, hiszen tudjuk, hogy a győzelem csak Krisztussal lehetséges. Nélküle, egyedül még egy szalmaszálat sem tudunk fölemelni a földről (Vö. Jn 15, 5). Ezért tartsa mindenki kötelességének, hogy feladata teljesítésével és a társadalomnak azon a helyén, ahol van, Isten művén dolgozzon, hintse el mindenütt a béke vetőmagját, és sugározza Krisztus örömét. A tökéletes keresztény mindig nyugalmat és örömöt sugároz másokra. Nyugalmat, mert tudja, hogy mindig ott van vele Isten; és örömöt, mert látja, hogy Isten jótéteményei veszik körül. Az ilyen keresztény valóban királyi jelenség, Isten szent papja (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)).