Pontlista

Az akkori időkből megmaradt emlékezetemben burgosi tartózkodásom. Sokan töltötték néhány napos szabadságukat a frontról nálam, mások egyébként is a közvetlen környék kaszárnyáiban állomásoztak. Fiaim közül néhánnyal megosztottam szobámat egy elhanyagolt szállodában. A legszükségesebb dolgok is hiányoztak, de úgy rendeztük el, hogy mindenki, aki odajött – és százával voltak – valóban ki tudta pihenni magát, és új erőt tudott gyűjteni.

Szokásommá vált, hogy beszélgetéseinket összekössem egy sétával az Arlanzón folyó mentén. Elmondták gondjaikat, én pedig kerestem a megfelelő szavakat, amelyek erőt adhattak nekik vagy új távlatokat nyithattak meg belső életükben. Isten segítségével mindig igyekeztem bátorítani és arra ösztönözni őket, hogy megújult tűzzel éljék keresztény életüket. Néha odaértünk séta közben a Las Huelgas kolostorhoz vagy a katedrálishoz.

Szívesen fölmentem velük valamelyik toronyba, és megmutattam nekik közelről a gótikus mérművet, ezt a kőből faragott valódi filigránmunkát, amelyet türelmes, fárasztó odaadással alakítottak ki. Beszélgetés közben fölhívtam a figyelmüket arra, hogy ezeket a csodálatos faragványokat alulról egyáltalán nem lehet látni. Amit olyan sokszor magyaráztam nekik, itt megfoghatóvá vált. Ez az Isten munkája, Isten műve – mondtam – olyan tökéletesen végezni saját munkánkat, hogy annyira szép lesz, mint ez a finom, kőből faragott csipkeszövevény. A példa annyira szemléletes volt, hogy ezek a fiatalemberek megértették: amit ott látnak, ima, csodálatos párbeszéd az Úrral. Azok a kőfaragók, akik ebbe minden energiájukat beleadták, tudták, hogy mindez lent az utcán észrevétlen marad. Művészetük csak Istennek szólt. Érted már, hogyan tudsz hivatásod által Istenhez közeledni? Tedd azt, amit ezek a kőfaragók, akkor a te munkád is operatio Dei lesz: emberi mű, amely kívül-belül isteni.

Mivel meg vagyunk győződve róla, hogy Isten mindenütt és bárhol ott van, magasztaljuk őt, mikor földünket műveljük, és dicsőítő éneket énekelünk, mikor a tengeren hajózunk, és életünket minden másban is Őrá gondolva éljük (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)). Így minden pillanatban Vele egységben maradunk. Ha el vagytok szakítva mindentől, és ha mint azok a fiatalemberek a lövészárokban, nagyon távol vagytok attól a megszokott környezettől, amelyben éltetek, akkor is szorosan egyesülve fogtok élni az Úrral, mert át tudjátok alakítani imává a személyessé vált, kitartó, szívvel-lélekkel végzett munkát, amelyet az Atyaisten, Fiúisten és a Szentlélek Úristen jelenétében kezdtetek el és fejeztetek be.

De ne felejtsétek el, hogy emberek jelenlétében is éltek. Keresztény tanúságtételt várnak tőletek – tőled. Ezért hivatásunkban és minden emberi tevékenységben úgy kell viselkednünk, hogy aki ismer bennünket és becsül, ne szégyenkezzen munkánk miatt, és ne kelljen senki előtt pirulnunk. Ha azzal a lelkülettel éltek, amire megpróbállak tanítani titeket, nem fogtok szégyent hozni sem azokra, akik bíznak bennetek, sem önmagatokra, és nem fogtok úgy járni, mint az az ember a példabeszédben, aki tornyot akart építeni: Nehogy, ha miután az alapot lerakta, és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni (Lk 14, 29-30).

Legyetek biztosak benne, hogy ha megőrzitek magatokban az érzéket a természetfölötti dolgok iránt, rá fogjátok tenni művetekre a koronát, befejezitek a katedrálist az utolsó kőig.