Pontlista

Röviden elmélkedjünk a nagyhét keddi miseszövegein, hogy megértsük, mi a különbség a megistenülés jó és rossz módja között. Az alázatosságról fogunk beszélni, mert ez az az erény, amely bennünket hozzásegít, hogy felismerjük saját nyomorúságunkat és saját nagyságunkat egyszerre.

Nyomorúságunk nagyon is nyilvánvaló. Most nem természetünk határaira gondolok, és nem azokra a nagyszerű álmokra, amelyeket az ember sohasem tud megvalósítani, nem utolsó sorban azért, mert az ember ideje oly rövidre szabott. Elrontott cselekedeteinkre gondolok, a bukásokra és tévedésekre, amelyeket elkerülhetnénk, és mégsem kerülünk el. Újra és újra érezzük elégtelenségünket, de adódnak időszakok, amikor ez a sokféle tapasztalat egy pillantással megragadhatóvá válik, és akkor egészen világosan felismerjük, mennyire keveset érünk. Mitevők legyünk?

Expecta Dominum1, mondja az Egyház; remélj az Úrban, élj a reményből, szeretettel és hittel! Viriliter age2, légy erős! Mit számít, hogy mi teremtmények porból vagyunk, ha reményünket Istenbe helyeztük? Még akkor is, ha a lélek egyszer-egyszer elbukik, visszaesik – bár nem szükségszerűen – megoldás lehet az, ami a mindennapi életben segít, amikor a testi egészségről van szó: gyógyszert alkalmazunk és újból nekiindulunk.

Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad11 – tanítja Szent Péter. A történelem minden korszakában, egy ember minden helyzetében az alázatosság az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy isteni életet éljünk. Talán azért, mert Isten örömét leli a mi lealacsonyodásunkban? Nem. Mert mit nyújthatna ez neki, a világ Teremtőjének, aki mindent birtokol és mindent irányít? Isten csakis azért kívánja, hogy alázatosak legyünk, hogy üresítsük ki magunkat, hogy így betölthessen bennünket; azt akarja, hogy ne támasszunk akadályokat, hanem – egyszerűen mondva – szegény szívünkben több teret hagyjunk az ő kegyelmének. Mert Isten, aki szeretné, hogy alázatosak legyünk, ugyanaz az Isten, aki átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent12. Az Úr birtokba vesz minket és megistenít bennünket, ez a jó megistenülés.

A következőket szeretném a lelketekre kötni: ha őszinték vagytok, ha úgy mutatjátok magatokat, ahogy vagytok, ha megistenültök alázatosan és nem gőgösen, akkor mi mindannyian, ti és én helyt fogunk állni bármilyen környezetben. Csak győzelmekről fogunk beszélni, és magunkat győztesnek nevezhetjük. Ezek az Isten szeretetének győzelmei, amelyek a szívbe mélyen beleoltják a boldogságot, higgadtságot és megértést.

Az alázatosság nagy feladatok elvégzésére tesz képessé bennünket, ha nem nyomjuk el magunkban kicsinységünk tudatát, és ha szánalmasságunkat egyre erősebben átérezzük. Ismerd fel tehát, hogy sokféle szolgálattétellel nagymértékben adós szolga vagy. Semmiképpen ne légy büszke arra, hogy Isten gyermekének neveznek – a kegyelmet el kell ismernünk, ámde természetünket nem szabad félreismernünk – és ne büszkélkedj, ha az elvégzendő szolgálatot jól teljesítetted. A nap is szolgálatkész, a hold is engedelmes, az angyalok is szolgálnak. Az Isten által a pogányok közül kiválasztott edény megvallja: nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveznek, mert üldöztem Isten egyházát. (1 Kor 15, 9) Így mi sem szándékozunk a dicséretet hajhászni26: hiszen érdemeink mindig csekélyek.

Alázatosság és öröm

A gonosz és álnok embertől szabadíts meg engem!27 A szentmisének ez a szövege ismét a jó megistenülésre utal: szemünk elé idézi, hogy rosszak vagyunk és gonosz hajlamaink vannak. Ezután így könyörög: emitte lucem tuam28, küldd el világosságodat és igazságodat, amelyek engem irányítottak, és szent hegyedre vezettek. Őszintén szeretném elmondani nektek, hogy nagyon megindultam, amikor a mai szentmisén ezeket a szavakat imádkoztam.

Mit kellene tennünk, hogy elérjük ezt a jó megistenülést? Az Evangéliumban olvassuk, hogy Jézus nem akart ugyanis Judeába menni, mert a zsidók halálra keresték29. Ő, aki egyszerű akarattal söpörhette volna el ellenségeit, emberi módon cselekedett. Ő, aki Istenként egyetlen szavával megváltoztathatta volna a körülményeket, emlékezetes tanulságot akar ránk hagyni: nem megy Judeába. Testvérei ekkor azt mondták neki: „Menj el innen Júdeába, hogy tanítványaid is lássák tetteidet, amelyeket cselekszel”30 Azt akarták, hogy föltűnést keltsen. Látjátok, hogyan válik mindez a jó és a rossz megistenülésről szóló tanítássá?

Jó megistenülés: Bízzanak is benned – így hangzik az offertóriumban – akik megismerték neved, mert a téged keresőket nem hagyod el, Uram31. Mi, akik összekapcsolt cserépdarabok vagyunk, örvendezünk, mert Isten nem feledkezett el a szegények sóhajáról32, és az alázatos hangját meghallja.