Pontlista

Bartimeus hite

Most pedig figyeljük meg Szent Márk beszámolóját egy másik vak meggyógyulásáról. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartimeus, Timeus fia az út mellett ült, és kéregetett10. Amikor a vak a tömeg lármáját hallotta, megkérdezte, mi az. Mondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Akkor annyira lángolni kezdett lelke a Krisztusba vetett hittől, hogy fölkiáltott: – Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!11

Te, aki az út szélén állsz, ennek az oly rövid életútnak a szélén; te, akinek hiányzik a fény; te, akinek több kegyelem kell, hogy igazi elhatározással törekedj az életszentségre – nem érzed azt te is, hogy kiáltanod kell? Nem sürget a vágy, hogy te is hívd: – Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!12 Tessék egy nagyszerű röpima, ismételd gyakran!

Azt tanácsolom nektek, hogy álljatok meg egy kis időre, és nézzétek meg, mi előzte meg a csodát. És közben nagyon mélyen véssétek emlékezetetekbe a következőt: Milyen mérhetetlenül nagy a különbség Jézus irgalmas szíve és a mi szegény szívünk között! Ez a gondolat mindig segíteni tud majd nektek, különösen a megpróbáltatás és kísértés idején, és akkor is, ha jelentéktelen dolgokban vagy olyan alkalmakkor, amikor egész hősiességünkre szükség van, hogy nagylelkű választ tudjunk adni.

Sokan leintették őt, hogy hallgasson13. Így történt veled is, mikor érezted, hogy Jézus a közeledben jár. Meggyorsult a szívverésed, elfogott a belső nyugtalanság, és kiáltani kezdtél. De barátaid, kényelmességed, környezeted, mindenki azt tanácsolta: maradj csöndben, ne kiabálj! Miért kellene Jézust hívni? Hagyd békén!

De a szegény Bartimeus nem hallgatott erre; még hangosabban kiabált: – Dávid fia, könyörülj rajtam! Az Úr, aki hallotta őt az első pillanattól fogva, hagyta, hogy kitartson az imában. Teveled is így van. Jézus meghallja a lélek első kiáltását, de vár. Belénk akarja oltani azt a meggyőződést, hogy szükségünk van Rá; azt akarja, hogy kérjük Őt, olyan makacsul, mint az a vak a jerikói úton. Utánoznunk kell őt ebben. Ha Isten halogatja is a meghallgatást, és ha egyesek vissza is akarnak tartani az imádságtól, akkor sem szabad abbahagynunk14.

Jézus megállt, és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Néhány jóakaratú körülálló biztatja: Bízzál! Kelj fel, hív téged!15 Ez nem más, mint a keresztény hivatás felszólítása! De ez nemcsak egyetlen isteni hívás; gondoljuk meg, hogy az Úr bennünket minden pillanatban keres: Kelj föl – mondja nekünk – emelkedj föl lustaságodból, kényelemszeretetedből, kicsinyes önzésedből, parányi gondjaidból. Kelj föl a lapos földről, amelyhez tapadsz tompán és körvonalazatlanul. Legyél magasabb, növekedj súlyban, térfogatban, természetfölöttibb látásban.

Mire az ledobta fölső ruháját, fölugrott, és odament hozzá16. Nem tudom, voltál-e háborúban. Sok éve, hogy láttam egy csatateret néhány órával a harc megszűnte után: a földön szanaszét gyapjútakarók, kulacsok, hátizsákok hevertek családi emléktárgyakkal, szeretett emberek leveleivel és fényképeivel szanaszét… Nem a vesztesek szórták el mindezt, hanem a győztesek; minden poggyásztól megszabadultak, hogy könnyebben be tudják venni az ellenséges állást. Úgy tettek, mint Bartimeus, mikor Jézushoz sietett.

Ne feledd, hogy áldozatra van szükség ahhoz, hogy Jézushoz jussunk; szükséges, hogy mindent elvessünk, ami ebben zavarhat: takarót, hátizsákot, kulacsot. Tégy így te is Isten dicsőségére vívott harcodban, ebben a szeretetért és békéért vívott harcban, amely által ki akarjuk terjeszteni Krisztus birodalmát. Ahhoz, hogy szolgálhasd az Egyházat, a pápát és a lelkeket, késznek kell lenned arra, hogy minden fölöslegesről lemondj: a takaróról, amely fagyos éjszakákon védelmed volna, családi emlékeidről, amelyekhez annyira ragaszkodsz, a vízről, amely felfrissít. Leckét tanulunk hitből, leckét tanulunk szeretetből; és megtanuljuk belőle, hogy így kell szeretnünk Krisztust.