Pontlista

Napról napra erősebb meggyőződésből már évekkel ezelőtt ezt írtam: Mindent Jézustól remélek: nincs semmid, senki vagy, nem vagy képes semmire. Ő az, aki cselekszik, ha teljesen ráhagyatkozol1. Azóta sok idő telt el és ez a meggyőződésem csak mélyebb, még erősebb lett. Láttam, ahogy az Istenben való remény sok emberben a szeretet csodálatos tüzét lobbantotta lángra, amelytől a szív nagy erővel kezd verni, úgy, hogy ezek az emberek nem tétováznak, nem lanyhulnak, akkor sem, ha az úton szenvedniük kell, olykor nagyon sokat.

A mai szentmise olvasmánya mélyen megrendített, és el tudom képzelni, hogy ti is hasonlóan éreztetek. Megértettem, hogy az Úr az apostol szavain keresztül akar segíteni nekünk, hogy a három isteni erény alapanyagát szemléljük, amelyre egy keresztény nő és férfi igazi élete rászövődik.

Halljátok még egyszer Szent Pált: Mivel tehát elnyertük a megigazulást a hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Őáltala megnyílt számunkra az út a hit által a kegyelemhez, amelyben kitartunk és dicsekszünk Isten dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is, tudva, hogy a szorongatás türelmet eredményez, a türelem kipróbáltságot, a kipróbáltság reményt, a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által2 .

Mindent meg tudok tenni

Ne mondd nekem, hogy Krisztussal akarsz azonosulni, megismerni őt és szeretni, ha nem harcolsz. Ha biztos úton akarunk járni Krisztus követésében, és úgy cselekedni, ahogy Isten gyermekének kell, akkor már tudjuk, hogy mi vár ránk: a szent kereszt, reményünk biztosítéka az Istennel való egyesülésre.

Már most előre szeretném neked megmondani, hogy nem kényelmes vállalkozás Krisztus követése: erőfeszítésbe kerül úgy élni, ahogy az Úr akarja. Felolvasom nektek azt a részt, ahol Pál felsorolja azokat a merész tetteket és szenvedéseket, melyeket Jézus akaratának teljesítésére magára vállalt: A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést, háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a pogányok között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között. Fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben Ezek mellett ott van még a naponkénti zaklatásom, s az összes egyház gondja14.

Az Úrral való beszélgetésünkben mindig a kézzelfogható valóságot szeretném szem előtt tartani, anélkül, hogy elméleteket ötölnék ki, vagy hogy nagy nélkülözésekről és hőstettekről álmodoznék, amelyekre többnyire semmilyen lehetőség nem adódik. Egy a fontos: hogy kihasználjuk az időt, amely elfolyik a kezünkből; keresztény mérték szerint az idő több mint pénz, a dicsőség záloga, amely majd osztályrészünk lesz.

Többé-kevésbé valószínű, hogy a mi hétköznapjainkban soha nem lesz olyan nehéz és sok próbatétel, mint Szent Pál életében. Érezzük a durva önzést, az érzékiség belénkhasító csapásait, amelyek nevetséges önhittséggel és sok más hibával együtt sújtanak bennünket. Egyetlen nyomorúság az élet. Veszítsük el emiatt bátorságunkat? Nem, mert Pállal együtt mondhatjuk az Úrnak: Kedvem telik a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős15.

Vannak időszakok, amikor minden fordítva történik, minden másként megy, mint ahogy elképzeltük. Szeretnénk önkéntelenül felkiáltani: Uram, minden összeomlik, minden rombadől, amit építek! Itt az ideje átgondolni: Uram, veled együtt biztosan előre haladok, mert Te magad vagy az erő: quia tu es, Deus, fortitudo mea16 – Istenem, te vagy az én erősségem.

Arra kérlek, hogy munka közben és mindenben tevékenységedben, emeld kitartóan az égre tekintetedet, mert a remény késztet arra, hogy belekapaszkodjunk Isten kezébe. Mindig felénk nyújtja, hogy el ne veszítsük természetfeletti látásunkat – pontosan akkor ne –, amikor szenvedélyek szorongatnak, amelyek énünkben, ezen a nyomorúságos rejtekhelyen fogva akarnak tartani, vagy amikor gyermekes hiúsággal úgy véljük, hogy mi vagyunk a világ közepe. Abban a meggyőződésben élek, hogy nekem semmi sem fog sikerülni, ha nem Jézus Krisztusra tekintek. És tudom, hogy az a képesség, hogy legyőzzem önmagam és hogy győzzek, onnan ered, hogy erősen ragaszkodom ehhez: Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad17. Ezek a szavak azt a megdönthetetlen ígéretet tartalmazzák, hogy Isten nem hagyja el gyermekeit, ha ők nem hagyják el őt.

Isten fáradhatatlanul megbocsát

A Szentírás szerint még az igaz is hétszer botlik el napjában19 Valahányszor, amikor ezeket a szavakat olvasom, mély szeretet és fájdalom járja át a szívemet. Mert ezáltal is eggyel többször fordul hozzánk az Úr isteni utalással végtelen irgalmára, szelídségére, kedvességére. Légy biztos benne, hogy Isten nem akarja a nyomorúságunkat, de nem is veszi semmibe őket, hanem megszentelődésünk tervébe illeszti.

A szeretettől mélyen megrendülve, mondtam az előbb. Mert ha életemre őszintém tekintek, észreveszem: nem vagyok senki, nincs semmim, nem vagyok képes semmire, semmirekellő vagyok – semmi vagyok! De Ő minden, és Ő az enyém, én az övé, mert nem utasít el engem. Odaadta értem magát. Láttatok valaha is ennél nagyobb szeretetet?

És a fájdalom is mélyen megrendít: vizsgálom viselkedésemet, és megrémülök számtalan hanyagságom láttán. Csak azt a néhány órát kell felidéznem, amióta felkeltem: milyen szegényes a szeretetem és a hűségem. Nagyon fáj, de nem foszt meg békémtől. Leborulok Isten előtt és világosan elmondom neki, hogyan állok. Azonnal érzem a bizonyosságot: mellém áll, és szívem mélyen hallom, amint lassú szavakkal mondja: Meus es tu20 enyém vagy! Tudtam, milyen vagy és tudom is: csak előre!

Nem is lehet másként: ha folyamatosan Isten jelenlétébe helyezkedünk, megnő a bizalmunk, mert észrevesszük, hogy szeretete és hívása mindig él, mert Isten sohasem lankad el irántunk való szeretetében. A remény erénye megtanít bennünket, hogy nélküle még a legkisebb kötelességünket sem tudjuk teljesíteni. De vele, kegyelme által begyógyulnak sebeink, erejével betakarva ellen tudunk állni az ellenség támadásainak, és javulhatunk. Summa summarum: annak a tudata, hogy csak törékeny agyagedények vagyunk, elsősorban arra késztet, hogy reményünket egyre erősebben Krisztusba vessük.

Képzeljétek magatokat gyakran az Újszövetség alakjai közé. Fogadjátok boldogan magatokba a Mester isteni és emberi tetteinek megragadó epizódjait, amikor csodálatos példabeszédeiben a megbocsátásról és gyermekei iránti nem szűnő szeretetéről beszél. Az evangélium állandó időszerűségében ma is megsejtünk valamit a mennyországról: hallható, érzékelhető, igen, kézzel tapintható lesz, hogy Isten oltalmaz bennünket, és ez az isteni oltalom egyre szembetűnőbb, amint botlásaink ellenére egyre jobban előrehaladunk, vagyis újrakezdünk és megint újrakezdünk – mert tulajdonképpen ez a folytonos kezdés a belső élet, és az Istenbe vetett remény ad hozzá erőt.

Igazi buzgalom nélkül a belső és külső akadályok legyőzésében nem lesz miénk a győzelmi koszorú. A birkózó is csak akkor nyeri el a babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd21. A küzdelem nem lenne szabályszerű, ha nem volna ellenfél, akivel megküzdjenek. Ha tehát nincs ellenfél, nincs koszorú, mert ahol nincs legyőzött, nem lehet győztes sem.22

A kellemetlenségek tehát nem veszik el a bátorságunkat, hanem sarkallnak minket, hogy jobb keresztények legyünk: a küzdelem megszentel, és az apostoli munkát hatékonyabbá teszi. Ha elmélkedünk róla, hogy Jézus Krisztus – először az Olajfák hegyén, aztán a kereszt szégyenletes elhagyatottságában – az Atya akaratát mennyire elfogadja és szereti, mialatt a kínszenvedés hallatlan súlya reánehezedik, akkor megvilágosodik előttünk, hogy az, hogy őt kövessük, a jó tanítvány számára azt is jelenti, hogy tanácsát komolyan kell vennünk: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem23. Ezért ezt a kérést: „Uram egy nap se legyen kereszt nélkül!” – nagyon jónak találom. Így a kegyelem segítségével megszilárdul jellemünk és nyomorúságaink ellenére is hasznosak lehetünk Isten számára. Érted? Ha egy szöget a falba versz, és az semmilyen akadályba nem ütközik, hogy tudsz arra valamit is felakasztani? Ha Isten segítségével az áldozat által nem erősödünk, sohasem leszünk Isten alkalmas eszközei. Ha viszont elhatározzuk, hogy Isten iránti szeretetből örömmel fölhasználjuk a kellemetlenségeket, nem fog nehezünkre esni, hogy ami fáradságos és kellemetlen, kemény és kényelmetlen, azt Jakab és János felkiáltásával elfogadjuk: Meg tudjuk tenni!24

Égre emelt tekintettel

Ha a reményben növekszünk, a hitben is biztosabbak leszünk, mert a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk30. Ebben az erényben növekedni annyit jelent, mint esedezni az Úrhoz, hogy gyarapítsa bennünk a szeretetet, mert igazi bizalmunk csak abban van, amit teljes odaadással szeretünk. És érdemes az Urat szeretni. Ti is tapasztaltátok, akárcsak én, hogy aki szeret, az fenntartás nélkül odaadja magát, a kölcsönösen szerető szívek együtt dobbanásának köszönhetően. De milyen is lesz az Isten szeretete? Nem tudjátok, hogy Krisztus mindegyikünkért életét adta? Az Úr megváltó áldozata valóban a mi nyomorúságos, szűkösen érző szívünkért volt.

Az Úr gyakran beszél arról a jutalomról, amit halála és föltámadása által szerzett meg. Elmegyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek31. A mennyország földi utunk célja. Jézus Krisztus előttünk ment, és ott vár bennünket az Istenanyával és Szent Józseffel – akit én oly nagyon tisztelek, az angyalokkal és a szentekkel.

Mindig voltak tévtanítók, már az apostolok idejében is, akik próbálták megfosztani a keresztényeket a reménytől. Ha tehát Krisztusról azt hirdetjük, hogy a halálból feltámadt, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak föltámadása? Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is…32 A mi utunk isteni út. Jézus az út, az igazság és az élet33. Ő a biztos záloga annak, hogy ez az út az örök boldogságba vezet, ha nem szakadunk el az Úrtól.

Akkor mi változik? A lélek előtt új távlatok nyílnak, mert életébe belépett Krisztus, úgy, ahogy beszállt Péter hajójába, nagyobb készséggel akar szolgálni, és csillapíthatatlan vágyat érez, hogy minden teremtménynek hirdesse azokat a nagy tetteket (magnalia Dei25), amelyeket Isten véghezvisz, ha hagyjuk cselekedni. Nem hallgathatom el, hogy a papok „hivatásbeli munkája” isteni és közszolgálat, amely olyannyira lefedi minden tevékenységüket, hogy ha egy papnak marad ideje olyan feladatokra, amelyek nem kifejezetten papi feladatok, akkor szinte biztos lehet abban, hogy nem teljesíti a hivatásából fakadó kötelességét.

„Együtt volt Simon Péter, Tamás, akit Ikernek hívnak, a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, és még másik kettő a tanítványai közül. Simon Péter azt mondta nekik: »Megyek halászni.« Azok azt felelték: »Megyünk veled mi is.« Elindultak tehát, és beszálltak a bárkába, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. Amikor már megvirradt, Jézus a parton állt”.26

Jézus ott van az apostolai mellett, akik neki adták magukat, és mégsem veszik észre. Hányszor előfordul velünk, hogy Krisztus nemcsak közel van hozzánk, hanem bennünk van, az életünk mégis annyira emberi szinten marad. Az Úr itt van mellettünk, de nem kap egyetlen szerető pillantást, kedves szót vagy buzgó cselekedetet sem a gyermekeitől.