Pontlista

Az ilyenfajta bölcsesség a szív bölcsessége. Soha nem válhat ez „a test bölcsességévé”, amelyről Pál apostol beszél (Vö. Róm 8, 6), és amely azoknak sajátja, akik bár értelmesek, értelmüket nem arra használják, hogy Istent felismerjék és szeressék. Az igazi bölcsesség mindig figyel Isten sugallataira és ebben az éber figyelésben a lélek az üdvösség ígéreteit és cselekedeteit kapja. Áldalak téged, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek (Mt 11, 25).

A lélek bölcsessége sok más erénynek szab irányt és ad célt. Így az ember a bölcsesség által bátor is lesz, de nem vakmerő; igyekszik egészen Isten akarata szerint élni és megveti a kényelemszeretők zavaros kifogásait. Az okosok mértéktartása korántsem jelent érzéketlenséget vagy különcködő magatartást, a bölcs igazságossága nem keménység, türelme pedig nem jelent szolgalelkűséget.

Miközben a keresztény ember ezekért az erényekért küzd, lelkét képessé teszi a Szentlélek kegyelmének hatékony befogadására, és így az isteni támogatás megerősíti a természetes jótulajdonságokat. A legszentebb Szentháromság harmadik személye – a lélek édes vendége (Veni Sancte Spiritus szekvencia) – megajándékoz adományaival: bölcsességgel, értelemmel, jó tanáccsal, erősséggel, tudománnyal, jámborsággal, istenfélelemmel (Vö. Iz 11, 2).

Akkor érzi majd az ember az örömöt és békességet (Vö. Gal 5, 22), az örömteli békét, az ujjongást, amely szívünkben elvegyül az öröm természetes erényével. Még ha egyszer úgy éreznénk is, hogy minden összeomlik… semmi sem omlik össze, mert Te Uram, vagy az én erőm (Zsolt 42, 2). Ha Isten lakik lelkünkben, minden más mellékes és múló, bármennyire fontosnak tűnik is: mi azonban Istenben, maradandók vagyunk.

A jámborság adományán keresztül a Szentlélek bizonyosságot ajándékoz nekünk arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. És miért lennénk szomorúak, ha Isten gyermekei vagyunk? A szomorúság az önzés salakja: ha az Úrnak akarunk élni, akkor soha nem leszünk szűkében az örömnek, még akkor sem, amikor hibáinkra és nyomorúságainkra tekintünk. Az öröm lesz jellemző imádságos életünkre és az imádság dicsőítő énekké magasztosul: mert szeretünk és akik szeretnek, azok énekelnek.

Sosem fáradtam el az imáról és Isten kegyelméről beszélni. Amikor 1930-ban, fiatal pap koromban sokan jöttek hozzám minden társadalmi körből – akadémikusok, munkások, gazdagok és szegények, egészségesek és betegek, papok és világiak – azzal a vággyal, hogy közelebb kerülhessenek az Úrhoz, mindig csak egyet tanácsoltam nekik: imádkozzatok! És ha valaki azt válaszolta, hogy azt sem tudja, hogyan kezdje el, azt ajánlottam neki, képzelje magát Isten jelenlétébe, és pontosan így panaszolja el Neki a nyugtalanságát, szorongását: Uram, nem tudom megtenni! Ezekből a szerény vallomásokból gyakran lett bensőséges kapcsolat Krisztussal, állandó érintkezés Vele.

Ennek már sok éve, és még mindig ez az egyetlen eszköz, amelyet ismerek. Ha nem tudsz imádkozni, menj Krisztushoz, ahogy a tanítványok is tették: Uram, taníts meg minket imádkozni!18 Akkor majd megtapasztalod, hogy a Szentlélek segítségünkre van gyöngeségünkben, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal19, mert semmilyen szó sem képes azt a mérhetetlen mélységet kifejezni.

Isten szavának erősséget kell teremtenie bennünk! A tanácsot, amelyet papi munkám során mindig adtam, és adni fogok, nem én találtam ki. A Szentírásban vettem át én is: Uram, nem tudom hogyan kell Hozzád fordulnom! Uram, taníts meg minket imádkozni! És ekkor jön a Szentlélek szerető segítsége. Fény, tűz, forgószél formájában fellobbantja a lángot és képessé teszi arra, hogy meggyújtsa az isteni szeretet tüzét.

A legszentebb Szentháromság

Egyszerű, szép szóbeli imákkal kezdtük, amelyeket gyermekként tanultunk, és soha nem szeretnénk őket elhagyni. Ez a gyermeki ártatlansággal kezdett imádság most már széles, szelíd és biztos folyóként áramlik, mivel az ahhoz fűződő barátság nyomát követi, aki azt mondta: „én vagyok az út.”28 Ha így szeretjük Krisztust, ha szent vakmerőséggel abban a sebben keresünk menedéket, amelyet a lándzsa ejtett az oldalán, akkor beteljesedik a Mester ígérete: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”29

Ezután a szívnek már szüksége van rá, hogy mindegyik isteni Személyt külön megismerje és imádja. A lélek számára ez mintegy új felfedezés a természetfeletti életben; olyan, mint amikor egy kisgyermek apránként felfedezi a világot. A lélek szerető párbeszédet folytat az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Nem esik nehezére hagyni, hogy az életadó Vigasztaló működjön benne, aki nekünk adja magát anélkül, hogy megérdemelnénk, és megajándékoz minket természetfeletti ajándékaival és erényeivel.

„Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez”30, úgy siettünk mi is ide szomjazva, kiszáradt torokkal. Inni akarunk az élő víz forrásából, és egész nap a legtermészetesebb módon időzünk ennél az örök életre fakadó tiszta és bőséges vízforrásnál31. A szavak feleslegesek, mert a nyelvet cserben hagyja kifejezőereje; az értelem elcsendesedik. Itt nem gondolkodunk, hanem szemlélődünk. A lélek pedig ismét dalra fakad, új ének hangzik fel benne, mivel érzi és tudja, hogy Isten szünet nélkül szeretettel nézi őt.

Nem rendkívüli helyzetekre gondolok, hanem sokkal inkább olyanokra, amelyek mindennapos élmények (lehetnek) a lelkünk életében: a szeretet bolondságára, amely természetes módon és feltűnés nélkül megtanít szenvedni és élni, mert Isten megajándékoz minket a bölcsességgel. Micsoda nyugalom és béke tölti el a lelket, amely az életre vezető keskeny úton32 halad!