Pontlista

Urunk szavain elmélkedve: Értük szentelem magam, ők is szentek legyenek az igazságban (Jn 17, 19) – világosan érthetővé válik, mi a mi egyetlen célunk: a megszentelődés, hogy másokat is megszenteljünk. Itt megkísérthet egy árnyalatnyi kétely: Mi, akik szilárdan elhatároztuk, hogy követjük az isteni fölszólítást, nem vagyunk vajmi sokan, és eszköznek sem vagyunk túl értékesek. Valóban, az emberiség összességéhez mérten kevesen vagyunk, és egyénileg sem érünk sokat. De Mesterünk teljes határozottsággal azt mondja, hogy a keresztények fény, só és kovász a világ számára, és egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti (Gal 5, 9). Ez az, amiért állandóan azt mondom, és hirdetem is, hogy számunkra minden lélek fontos: – százból mind a száz, válogatás nélkül, mert biztosan tudjuk, hogy Krisztus mindet megváltotta, és egy keveset belőlük szolgálatába akar fogadni, hogy ők, akik magukban semmitérők, segítsenek terjeszteni az üdvösséget.

Krisztus tanítványa senkit sem becsülhet le. A tévedést nevén nevezi, de az embert, aki tévedésben van, megértő szeretettel igazítja ki. Máskülönben sem segíteni, sem megszentelni nem fogja. Meg kell tanulni egymás iránt jóakarattal lenni; megértve egymást, megbocsátva egymásnak, testvériesen viselkedve egymással, mindenkor Keresztes Szent János tanácsát követve: ahol nincs szeretet, te vigyél oda, és: szeretetet fogsz találni (Vö. Keresztes Szt. János, Levél a Megtestesülésről nevezett Máriához, 6. 7. 1591) . Azokra a dolgokra is vonatkozik ez, amelyek látszólag nem számítanak sokat a munkavégzésben, a családi életben vagy az ismerősökkel való kapcsolatban. Nekünk az legyen a fontos, hogy mindent fölhasználjunk; és miközben megszenteljük, magunkat is megszenteljük, azokkal az emberekkel együtt, akik megosztják velünk a köznapok gondjait. Akkor majd megérezzük életünkben a társmegváltó kedves, szeretetreméltó terhét.

Egy kis szamár volt a trónja

Forduljunk ismét az Evangéliumhoz, és tekintsünk példaképünkre, Jézus Krisztusra. Jakab és János anyjuk közremüködésével kérték az Urat, hogy a jobbján és a balján kapjanak majd helyet. A többi tanítvány mérgelődik miattuk. És az Úr mit válaszol? Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, aki pedig első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakér17.

Egy másik alkalommal, útközben Kafarnaum felé, mint sok más alkalommal, az Úr megelőzte őket. Amikor már otthon voltak, megkérdezte tőlük: „Miről beszélgettetek az úton?” Hallgattak, mert egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, s így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”18

Nem szeretetreméltó, ahogy Jézus cselekszik? Oktatja a tanítványokat, és hogy a tanítását felfogják, élő példát mutat. Hív egy gyermeket, bizonyosan azok közül, akik ugyanabban a házban laktak, csendesen, sokat jelentő mozdulattal átkarolja, és ezzel mindent elmond: igen, szereti azokat, akik olyanokká lesznek, mint a gyermekek. És azután elmagyarázza, hová lehet eljutni ilyen egyszerűséggel és lelki alázattal: ezáltal Őt és a mennyei Atyát lehet átölelni.

Ha így nézitek a dolgokat, akkor ki kell, hogy alakuljon bennetek a meggyőződés, hogy ha őszintén és szorosan az Úr nyomában akarunk járni, és valóban szolgálni akarjuk az Istent és az embereket, akkor semmit meg nem tartva szabaddá kell válnunk önmagunktól. A szellemi adományoktól, az egészségtől, a megtiszteltetésektől, a nemes becsvágytól, a sikerektől és a diadaloktól.

Igen, még azokat a jó törekvéseket is belefoglalom, – mert ennyire elszántnak kell lenned – amelyek abból a vágyból fakadnak, hogy csak Isten dicsőségét keressük, és mindennel őt magasztaljuk. Ha ez a szándékunk, akkor tisztán és határozottan kell működnie akaratunknak: Uram, én ezt vagy azt akarom, de csak akkor, ha neked is tetsző, különben mi hasznom van belőle? Ettől halálos döfést kap az önzés és a hiúság, ami mindannyiunk szívébe belopódzik, és megszerezzük lelkünknek az igazi békét, mert minél inkább elszakadunk tőlük, annál bensőségesebben és erősebben fészkeljük be magunkat Isten ölelésébe. Ahhoz, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljunk, szívünknek egészen szabadnak kell lennie a ragaszkodásoktól. Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?8 Szent Gergely azt mondja erről: Nem elég a dolgoktól elszakadva élni, ha nem szakadjunk el önmagunktól is. De (...) magunkon kívül kihez fogunk fordulni? És ki fog lemondást gyakorolni, ha ez annyit jelent, hogy tagadjuk meg magunkat?

Tudjátok meg azonban: más a helyzetünk, mint a bűn miatt bukottaknak, és más mint Isten által megformáltaknak. Másfélének teremtettek bennünket, és másfélévé alakítottuk mi magunkat. Tagadjuk meg tehát, amivé bűneink miatt lettünk, és maradjunk olyanok, amilyenné a kegyelem tett. Az, aki gőgösnek született, és alázatossá válik, mikor Krisztushoz tér, már legyőzte önmagát; az, aki kéjenc volt, és önmegtartóztató életre tér át, megtagadta azt, aki azelőtt volt; az, aki kapzsi volt, és már nem pénzsóvár, hanem elkezd adakozni a sajátjából, ahelyett, hogy idegen tulajdont szerezne meg magának, bizonyos, hogy legyőzte önmagát9.

Azt mondhatjuk, hogy Urunk úgy áll küldetéséhez, amelyet Atyjától kapott, hogy mindig az adott napnak él, és ahogy az őt hallgatókat tanítja isteni szavaival: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit egyetek, se a testetek miatt, hogy mibe öltözzetek. Az élet több az eledelnél, és a test a ruházatnál. Nézzétek a hollókat! Nem vetnek, nem aratnak, nincs kamrájuk, nincs magtáruk, és az Isten táplálja őket. Mennyivel többet értek ti akárhány madárnál! (…) Nézzétek a liliomokat, hogyan növekednek! Nem fonnak és nem szőnek; mégis, mondom nektek: Salamon teljes dicsőségében sem volt úgy öltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vetik, Isten így ruházza, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek13!

Mennyi gondot, mennyi aggódást takaríthatnánk meg, ha erősek volnánk a hitben, és jobban bíznánk az isteni gondviselésben! Ha bizonyosabbak lennénk az isteni segítségben, amely soha sem hagy bennünket cserben! Akkor nem emésztene a sok gond, mert az Úr szava szerint ezeket a pogányok keresik14, vagyis azok, akiknek nincs érzékük a természetfölöttiek iránt. Barátként, papként, atyátokként szeretném minden élethelyzetre vonatkozóan emlékezetetekbe idézni a bizakodást, hiszen Isten irgalmából mindannyian Atyánk gyermekei vagyunk, aki mindenható, az égben és a szívetek mélyén lakik. S ezért, mintha tűzzel tenném, szeretném szívetekbe írni, hogy földi utunkon – belsőleg elszakadva oly sok, állítólag nélkülözhetetlen dologtól – csak optimizmusra van okunk. Atyátok azonban tudja, hogy szükségetek van ezekre15, és ő majd gondoskodik mindenről. Higgyétek el, csak így élhetünk a teremtés uraiként16, és nem esünk abba az iszonyú szolgaságba, amelybe sokan mások, akik elfelejtik, hogy ők Isten gyermekei, és túlbuzgón tervezik a holnapot vagy egy későbbi időpontot, amikor talán már nem is élnek.

Ezért azt tanácsolom: ha mindig urai akartok maradni magatoknak, törekedjetek a teljes elszakadásra, félelem, meggondolások, gyanakvás nélkül. Személyes és családi kötelességeiteket teljesítve minden tisztességes földi eszközt tiszta szándékkal fogtok fölhasználni, és közben arra gondoltok majd, hogy Istent, az Egyházat, hazátokat és az egész emberiséget szolgáljátok. Mindig az vezessen, hogy nem az számít, megvan-e valami vagy nincs, hanem az, hogy keresztény hitünk igazsága szerint viselkedjünk, amely a teremtett dolgokat csak eszköznek tekinti. Vigyázzatok, ne essetek áldozatul a félrevezető látszatnak, nincs ezekben semmi véglegesen maradandó: Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek, és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be, és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is19.

Ha valaki boldogságát csak ennek a világnak a dolgaiban keresi, erőszakot követ el értelmes használatuk ellen, és lerombolja a Teremtő által akart rendjüket. Tanúja voltam már igazi tragédiáknak. Az ilyen emberek szíve szomorúan és kielégítetlenül bolyong, rosszkedvük nem szűnik, már a földön is rabszolgák, és éppen azoknak a javaknak áldozatai, amelyeket mérhetetlen fáradozás és nélkülözések árán sikerült összegyűjteniük. Mindenekelőtt azonban arra kérlek, ne feledjétek soha, hogy Isten nem lakhat olyan szívben, amely rendezetlen, alantas, értelmetlen szeretet sarába süllyedt. Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti20. Ezért másféle szeretet felé kell fordulnunk, amely boldoggá tesz bennünket (...), vagyis fordítsuk vágyainkat a magasság kincsei felé21.

Ezekkel a szavakkal nem arra akarlak rávenni, hogy mostantól fogva letégy kötelességeid teljesítéséről, és ne állj ki jogaidért. Éppen fordítva: ha erről az arcvonalról visszavonulnánk, az legtöbbször annyi volna, mint gyáván kitérni az életszentségért vívott küzdelem elől, amelyre Isten hívott bennünket. Ezért lelkiismeretbeli kötelességed különösen munkádra vonatkozólag, hogy te és a tieid semmiben se szenvedjenek hiányt, ami szükséges ahhoz, hogy keresztény életeteket méltó módon éljétek. Ne légy levert, és ne lázadozz, ha saját bőrödön is érezned kell, milyen az ínség, de – ismétlem – minden megengedett eszközzel igyekezned kell kiszabadulni belőle, mert Istent kísértenéd, ha nem tennéd. De küzdelmed közben ne felejtsd el: omnia in bonum! – azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra válik22, az ínség is, a szegénység is. Mostantól fogva szokj hozzá, hogy a kis hátrányokat örömmel fogadd: a kellemetlenségeket, a hideget, a forróságot, a lemondást valamiről, amit szükségesnek hittél, örömmel fogadd, ha lehetetlenné válik, hogy úgy és akkor pihenj, amikor neked jólesik, ugyanígy az éhséget, az egyedüllétet, a hálátlanságot, a megnemértést, a rágalmat...

A keresztények útja

Mennyire átlátható Krisztus tanítása! Kinyitjuk az Újszövetséget, amint szoktuk, most a Máté evangéliumának tizenegyedik fejezetét: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű4. Érted? Tőle, Jézustól kell tanulnunk. Ő az egyetlen példakép. Ha botlás és az ösvényről való letévedés nélkül akarsz előre jutni, elég ha ott mész, ahol ő ment, beleilleszted lábadat az ő lábnyomába, az ő alázatos, türelmes szívébe bemerészkedve iszol parancsainak és vonzó szavainak forrásából. Röviden ez ennyi: az legyen a törekvésed, hogy olyan légy, mint Krisztus, másik Krisztus légy testvéreid, az emberek közt.

De hogy senki se képzeljen valami mást, szemügyre veszünk egy másik helyet is Máté Evangéliumából: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem5. Isten útja a lemondás útja, az önmegtagadásé, de ezzel együtt nem a szomorúságé és az ijedt magatartásé.

Nézd Krisztus nekünk adott példáját a betlehemi jászoltól a golgotai trónusig. Lásd meg, önmagát mennyire elfelejtve vállalta a nélkülözést: az éhséget, szomjúságot, kimerültséget, forróságot, bántásokat, értetlenséget, könnyeket…6 – de ott van öröme is, hogy elhozta minden embernek az üdvösséget. Nagyon szeretném, ha bevésnéd értelmedbe és szívedbe Szent Pál fölszólítását az efezusiakhoz, hogy kövessék bátran Krisztus lépéseit; az volna a kívánságom, hogy elmélkedj ezen gyakran, hogy gyakorlati következtetéseket vonj le belőle. Szent Pál azt írja: Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját, s éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát adományként, jó illatú áldozatul Istennek7.

Fordítsuk tekintetünket ismét a Mester felé. Talán te is hallod most a Tamáshoz intézett feddő szavakat: Tedd ide ujjadat, és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet, és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!9 Kiálts te is őszinte bánattal: Én Uram, és Istenem!10 Mindörökre elismerlek Mesteremnek, és örökké – a Te segítségeddel – kincsként akarom őrizni tanításaidat, és hűségesen törekszem követni őket.

Ha néhány oldalt visszalapozunk az Evangéliumban, ahhoz a helyhez érünk, amelyen Jézus félre vonulva imádkozik, és a közelében levő tanítványok valószínűleg figyelik őt. Amikor az Úr befejezte imáját, egyikük összeszedi a bátorságát, és megkéri: Uram, taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait. Erre így szólt hozzájuk: Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved11.

Figyeljetek a válasz meglepő voltára: a tanítványok mindig együtt vannak Jézus Krisztussal, és az Úr beszélgetés közben elmondja nekik, hogyan imádkozzanak. Kinyilatkoztatja nekik az isteni irgalmasság nagy titkát, hogy ugyanis Isten gyermekei vagyunk, és hogy bizalmasan társaloghatunk Vele, éppen úgy, mint egy gyermek édesapjával.

Egyesek elképzelése a lelkiéletről és annak a módjáról, ahogyan egy keresztény Urával való kapcsolatát alakítsa, kellemetlen, elméleti, és formalista, szövegek lelketlen ledarálásává fajul. Az ilyesmi nem vezet személyes, tegező beszélgetéshez isteni Atyánkkal, csak névtelenséghez; holott tisztában kellene lenni azzal, hogy az igazi szóbeli ima sohasem anonim. Ez a felfogás eszembe juttatja az Úr tanácsát: Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk: mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt12. Egy egyházatya így magyarázza ezt: „Én úgy gondolom, Krisztus ezzel azt akarta mondani, hogy imádságunk ne legyen hosszú, vagyis nem idejét tekintve, hanem a szavak számát és hosszúságát. (…) Maga az Úr az özvegyasszonyról szóló példabeszédet mondta el, aki a kegyetlen bírót kitartó kéréssel áthangolta, vagy a másik példát a barátról, aki rosszkor, éjjel jön, fölriasztja ágyából az alvót, nem barátságára való tekintettel, hanem állhatatosságával (vö. Lk 11, 5-8; 18, 1-8). Mindkét példabeszédével azonban nem mást akart nekünk tanítani, mint hogy mindannyian kitartóan forduljunk hozzá. Viszont egyáltalán nem azt akarja, hogy mérföldes imákkal menjünk hozzá, hanem teljes egyszerűségben mondjuk el, ami a szívünkön fekszik13.

Mindenesetre, ha elmélkedéseitek kezdetén nem tudjátok figyelmeteket az Istenre összpontosítani, ha csak szárazságot éreztek, és úgy tűnik, értelmetek nem képes egy jó gondolatot megfogalmazni, vagy érzelmileg érzéketlenek maradtok; úgy azt tanácsolom nektek, amit én is ebben a helyzetben teszek: Helyezzétek magatokat Atyátok jelenlétébe, és legalább ezt mondjátok: „Uram, nem tudok imádkozni, nem jut semmi az eszembe, amit neked elmesélhetnék”... és legyetek biztosak abban, hogy e pillanatban már el is kezdtetek imádkozni.

Képzeljétek magatokat gyakran az Újszövetség alakjai közé. Fogadjátok boldogan magatokba a Mester isteni és emberi tetteinek megragadó epizódjait, amikor csodálatos példabeszédeiben a megbocsátásról és gyermekei iránti nem szűnő szeretetéről beszél. Az evangélium állandó időszerűségében ma is megsejtünk valamit a mennyországról: hallható, érzékelhető, igen, kézzel tapintható lesz, hogy Isten oltalmaz bennünket, és ez az isteni oltalom egyre szembetűnőbb, amint botlásaink ellenére egyre jobban előrehaladunk, vagyis újrakezdünk és megint újrakezdünk – mert tulajdonképpen ez a folytonos kezdés a belső élet, és az Istenbe vetett remény ad hozzá erőt.

Igazi buzgalom nélkül a belső és külső akadályok legyőzésében nem lesz miénk a győzelmi koszorú. A birkózó is csak akkor nyeri el a babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd21. A küzdelem nem lenne szabályszerű, ha nem volna ellenfél, akivel megküzdjenek. Ha tehát nincs ellenfél, nincs koszorú, mert ahol nincs legyőzött, nem lehet győztes sem.22

A kellemetlenségek tehát nem veszik el a bátorságunkat, hanem sarkallnak minket, hogy jobb keresztények legyünk: a küzdelem megszentel, és az apostoli munkát hatékonyabbá teszi. Ha elmélkedünk róla, hogy Jézus Krisztus – először az Olajfák hegyén, aztán a kereszt szégyenletes elhagyatottságában – az Atya akaratát mennyire elfogadja és szereti, mialatt a kínszenvedés hallatlan súlya reánehezedik, akkor megvilágosodik előttünk, hogy az, hogy őt kövessük, a jó tanítvány számára azt is jelenti, hogy tanácsát komolyan kell vennünk: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem23. Ezért ezt a kérést: „Uram egy nap se legyen kereszt nélkül!” – nagyon jónak találom. Így a kegyelem segítségével megszilárdul jellemünk és nyomorúságaink ellenére is hasznosak lehetünk Isten számára. Érted? Ha egy szöget a falba versz, és az semmilyen akadályba nem ütközik, hogy tudsz arra valamit is felakasztani? Ha Isten segítségével az áldozat által nem erősödünk, sohasem leszünk Isten alkalmas eszközei. Ha viszont elhatározzuk, hogy Isten iránti szeretetből örömmel fölhasználjuk a kellemetlenségeket, nem fog nehezünkre esni, hogy ami fáradságos és kellemetlen, kemény és kényelmetlen, azt Jakab és János felkiáltásával elfogadjuk: Meg tudjuk tenni!24

A tömegből egy olyan írástudó kérdezte az Urat, aki a saját, terméketlen kazuisztikájától már nem tudta megkülönböztetni a Mózes által kinyilatkoztatott tanítást. Jézus felelete mértéktartó, és a kérdés nagyon mély ismeretéből fakadó biztos meggyőző erővel így szól: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták1.

Képzeljétek magatok elé a Mestert, amint meghitten együtt van tanítványaival az utolsó vacsora termében. Közeledik szenvedésének kezdete, olyan emberek veszik körül, akiket szeret, a szíve hatalmas, lángoló tűz, és így szól: Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt2.

Hogy az Evangélium olvasása révén közelebb kerülhessetek az Úrhoz, mindig azt ajánlottam nektek, éljétek bele magatokat egy-egy jele- netbe, mintha ti volnátok az egyik ott levő személy. Akkor éppen úgy, mint Mária, – sok teljesen normális embert ismerek, akik így vannak – csak az ő számára lesztek ott, és csüggtök szaván, vagy mint Márta, szabadon el meritek neki mondani minden gondotokat, a legjelentéktelenebbeket is3.

Hogyan fejeződik ki a szeretet?

Nekem tetszik az az ige, amit a Szentlélek Izajás által mondott: Discite benefacere23, tanuljatok meg jót tenni. Ezt a tanácsot belső küzdelmünk többféle szempontjára szoktam vonatkoztatni, mert a keresztény életet sohasem lehet befejezettnek tekinteni: az erényekben növekedni önmagunkon napról-napra végzett kemény munkával lehet.

Hogy tanuljuk meg egy munka végzését a mindennapi életben? Először tisztázzuk, mi a célunk, amelyet el akarunk érni, azután azt, hogy melyek a szükséges eszközök; ezután alkalmazzuk is a szükséges eszközöket mindig újra, amíg el nem érjük a belénk ivódott gyakorlattal, hogy a munka könnyen menjen. Alig jutottunk ennyire, máris fölfedezünk új, számunkra addig ismeretlen szempontokat; ezek aztán arra ösztönöznek, hogy tovább dolgozzunk, és soha ne hagyjuk abba.

A felebarát iránti szeretet az Isten iránti szeretet kifejezése. Ezért, ha azon fáradozunk, hogy fejlődjünk ebben az erényben, nem szabad megállapítani, meddig menjünk el: mértéktelenül szeretni őt az egyetlen mérték, ami az Úrral kapcsolatban helyes. Egyrészt ugyanis sosem tudjuk eléggé megköszönni, amit értünk tett; másrészt szeretete a termetmények iránt mindig mértéktelenül nyilvánul meg, minden számítást és határt átlépve.

Az Úr a hegyi beszédben tanít a szeretet isteni parancsára mindannyiunkat, akik készek vagyunk megnyitni lelkünket az ő igéjének. A végén összefoglalásként ezt mondja: Szeressétek tehát ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva;. így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanokhoz és gonoszokhoz is. Legyetek tehát irgalmasok, mert a ti Atyátok is irgalmas!24

Az irgalmasság több, mint puszta részvét: a szeretet túláradása, és előhívja az igazságosság túláradását. Az irgalmasnak finoman érző szíve van, és erős, áldozatkész, nagylelkű szeretettel válaszol. Pál ezt a szeretetet magasztalja: A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik föl, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel25.

Hogy az imám útját vezessem, – talán ez segít közületek valakinek – a szellemi valóságokat is kézzelfoghatóvá szoktam tenni. Hiszen az Úr ugyanezt tette. Szívesen tanított példabeszédekben és képekben, amelyeket hallgatói hétköznapi életéből vett: beszél pásztorokról és juhokról, szőlőtőről és szőlővesszőkről, halászbárkákról és hálókról, magokról, amelyeket elvet a megvető.

Isten szava lelkünkbe hullott. Milyen talajt kínálunk ennek a magnak? Nagyon köves? Tövisekkel benőtt? Vagy talán túl sok evilági, kicsinyes, nehézkes lépéssel letaposott? Uram, add, hogy jó talaj legyek, jó, termékeny föld, nyitott esőre és napsütésre; add, hogy a vetésed kikeljen, és teli kalászokat, jó búzát teremjen.

Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők30 , most szeptember van, a szőlőtőkéken hosszú, vékony, hajlékony, csomós ágak vannak, tele szőlőfürtökkel, éretten a szüretre. Nézzétek a vesszőket! Megkapták a tőke levét, csak így hozhattak bőséges termést. Pár hónappal ezelőtt még egészen fiatal hajtások voltak, most pedig édes, érett húsú gyümölcsök, amelyek sok ember szemét és szívét megörvendeztetik31. Néhány vessző a földön fekszik, félig betakarja a föld, ezek elváltak a tőkétől. Ezek is szőlővesszők voltak, most azonban elszáradtak és nincs bennük nedv, a terméketlenséget szimbolizálják: nélkülem semmit sem tehettek! 32

És itt van a példabeszéd az elrejtett kincsről: képzeljétek el a szerencsés megtaláló örömét! Vége a szükségnek és az aggódásnak. Mindenét eladja, amije csak van, hogy megvehesse azt a szántóföldet. Ott a szíve, ahol a kincse rejtőzik33. A mi kincsünk Krisztus. Semmi más ne számítson, minden gátló terhet dobjunk ki a hajónkból, hogy őt követhessük! Haszontalan terhek nélkül csónakunk egyenesen besiklik Isten szeretetének biztos kikötőjébe.