Pontlista

Az élet javára dönteni

Hálatelten ismertük föl, milyen nagy boldogságra vagyunk meghívva, és megértettük, hogy minden teremtményt semmiből teremtettek – Isten teremtette és Isten számára őket: bennünket embereket, mint értelemmel megajándékozott lényeket, akkor is, ha nagyon gyakran felejtkezünk meg erről, és Ő teremtette az értelem nélküli teremtményeket, a föld felszínén lakókat, a mélyben élőket, vagy azokat, amelyek a levegőben húznak el fölöttünk, olykor magasra szállva, egyenesen a nap felé. De ebben a csodálatos sokféleségben csak mi, emberek – most hagyjuk figyelmen kívül az angyalokat – csak mi tudunk a Teremtővel szabadságban egyesülni. Mi tudjuk megadni az Úrnak azt a hódolatot, ami Őt a világ teremtőjeként megilleti, de meg is tagadhatjuk Tőle.

Ez az emberi szabadság két arca. Az Úr meghív rá, sőt ösztönöz, mert szeret, hogy a jót válasszuk. Nézd, ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot. Ha engedelmeskedsz az Úr, a te Istened parancsainak, amelyeket ma adok neked, s szereted az Urat, a te Istenedet, az Ő útjain jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit, életben maradsz (...) Így hát válaszd az életet, hogy életben maradj. (MTörv 30, 15-16, 19)

Kérdezd meg magadat – én is megvizsgálom magamat –, hogy szilárdan és rendíthetetlenül kitartasz-e az életre mondott igen mellett; hogy hallgatsz-e Isten szeretetreméltó hangjára, amely téged az életszentségre hív, és szabadon követed-e? Jézus áll előttünk, amint Palesztina városaiban és kis országrészeiben szól az emberekhez. Ha tökéletes akarsz lenni... (Mt 19, 21) – mondja a gazdag ifjúnak. Ez a fiatalember nem fogadta el a meghívást, és az Evangéliumban azt olvassuk, hogy szomorúan ment el: abiit tristis (Mt 19, 22). Elvesztette az örömöt, mert vonakodott szabadságát Istennek adni.

Az Atya dolgaiban lenni

Lukács evangéliumában a második fejezet egyik helye segíthet nekünk, hogy ezt a gondolatot befejezzük. Krisztus még gyermek. Mekkora fájdalom lehetett édesanyjának és Szent Józsefnek, mikor útközben hazafelé észrevették, Jézus nincs a rokonok és barátok közt! És mekkora öröm, mikor meglátták messziről, amint tanítja Izrael tanítóit! De figyeljünk csak a Fiú látszólag kemény feleletére, amit édesanyja kérdésére adott! Miért kerestetek engem? 34

Tehát nem volt értelme, hogy keresték? Mennyire egyszerű felelni rá, ha egy lélek megtapasztalja, milyen Jézust elveszíteni és utána megtalálni... Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?35 Nem tudtátok, hogy minden időmet a mennyei Atyának kell szentelnem?

Azok, akik Krisztus életét közvetlen közelről megfigyelhették, gyakran beszéltek csodálattal tevékenységéről; van szavaik közt egy mondás, amely bizonyos értelemben az összes többit magában foglalja. Arra az önkéntelen felkiáltásra utalok, amelyben benne van a nép ámulata és lelkesedése az Úr csodái láttán: bene omnia fecit (Mk 7, 37), mindent nagyszerűen cselekedett. Mindent: a nagy csodákat éppúgy, mint a kis hétköznapi dolgokat; ezeknek az egyáltalán nem csillogó dolgoknak Jézus megadta az Őrá jellemző teljességet, ő, a perfectus Deus, perfectus homo (Quicumque hitvallás), a tökéletes Isten és tökéletes ember.

Urunk életében mindent szeretetreméltónak tartok. De számomra egészen különleges vonzása van annak a harminc évnek, amelyben rejtett életét élte Betlehemben, Egyiptomban és Názáretben. Felületesen szemlélve ez a meglehetősen hosszú idő, amelyről alig van szó az evangéliumban, jelentéktelennek, semmitmondónak tűnik. De én ezt a hallgatást a Mester életéről mindig nagyon beszédesnek tartottam és olyannak, amely csodálatos tanulsággal szolgál nekünk, keresztényeknek. Ezek olyan teljes, munkában és imában eltöltött évek voltak, melyekben Jézus normális, mindennapi életet élt, ha úgy tetszik, olyat, mint a mienk, egyszerre isteni és emberi életet. Jézus ott is, abban az egyszerű, jelentéktelen műhelyben is, mint később a sokaság előtt, mindent nagyon jól csinált.

Küzdjetek önmagatok túlzott kényeztetése ellen! Követeljetek többet magatoktól! Néha túl sokat gondolunk az egészségünkre vagy a kikapcsolódásra, amely valóban kell, hiszen friss erővel akarjuk újra kezdeni a munkát. De – mint már jó néhány éve megírtam – a szabadidő nem tétlenkedés, hanem kikapcsolódás kevésbé megerőltető tevékenységgel.

Van úgy, hogy túlzott kényelmességünket hamis kibúvókkal indokoljuk, és közben elfelejtjük vállunkra nehezedő áldott felelősségünket, belenyugszunk abba, hogy épp csak eleget tegyünk kötelezettségünknek, látszat-okokkal leplezzük lustaságunkat, de ezalatt a sátán és szövetségesei nem mennek nyaralni. Hallgasd meg jól, és vedd figyelembe Szent Pál intelmét azokhoz a keresztényekhez, akik rabszolgák voltak, hogy engedelmeskedjenek uruknak: ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek tetszését keresnétek, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát. Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek! (Ef 6, 6-7) Igazi jó tanács, mi kaptuk, hogy hallgassunk rá, te is, én is.

Fényt kérünk Urunktól, Krisztustól, segítsen nekünk, hogy minden pillanatban fölismerjük azt az isteni értelmet, amely foglalkozásunkat szentségre való meghívásunk sarokpontjává teszi. Tudjátok az evangéliumból, hogy Jézust faber, filius Mariae-nek, ácsnak, Mária fiának ismerték. Ugyanígy kell nekünk is szent büszkeséggel tevékenységünk által megmutatnunk, hogy emberek vagyunk, akik dolgoznak, valóban dolgoznak! (Mk 6, 3)

Mi mindig Isten követeinek kell, hogy érezzük magunkat, Tisztában kell lennünk vele, hol és mikor kezdődik a hűtlenség: amikor például befejezetlenül hagyjuk a munkát, amikor nem vesszük áldozatkészen, igazán komolyan a munkát, mint a többiek, ha okot adunk rá, hogy lomhának, megbízhatatlannak, felületesnek, rendetlennek, lustának, haszontalannak nevezzenek... Aki ezeket a látszólag nem fontos kötelességeket elhanyagolja, aligha tudja majd helyét megállni a benső élet többi, fárasztóbb feladatában: Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű; és aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is (Lk 16, 10).

Hallgassuk meg újból Szent Pál intését: Tehát, szeretett testvéreim, legyetek állhatatosak, rendíthetetlenek, tegyetek mindig többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban (1Kor 15, 58). Gondoljátok meg, mennyi egymással kapcsolatos erény kezd működni, ha azzal a szándékkal dolgozunk, hogy megszenteljük a munkát: az erőslelkűség tesz feladatunkban kitartóvá, és arra késztet, hogy ne tegyük le a fegyvert, ha az elkerülhetetlenül előbukkanó nehézségek jelentkeznek. A mértéktartás és fegyelem tesz képessé arra, hogy fenntartás nélküli odaadással dolgozzunk, és erőt vegyünk kényelemszeretetünkön és önzésünkön. Az igazságosság arra ösztönöz, hogy tegyünk eleget kötelességeinknek Isten, a társadalom, saját családunk és munkatársaink iránt; az okosság erénye vezet rá a helyes döntésre minden adódó esetben és ennek a döntésnek a gyors megvalósítására... És mindezt – hadd mondjam még egyszer – szeretetből és eleven érzékkel az iránt, hogy felelősek vagyunk munkánk gyümölcséért és apostoli hatásáért.

Tettek teszik a szeretetet, nem a szép szavak – mondja egy népszerű szólás. Azt hiszem, ennyi elég.

Uram, add nekünk kegyelmedet, nyisd ki názáreti műhelyed ajtaját: hogy megtanuljunk téged ott szemlélni, és melletted Máriát, Szent Anyádat, és Józsefet, a szent pátriárkát, – akit annyira szeretek, és tisztelek – hogy hármótoktól megtanuljunk szentül dolgozva élni. Indítsd ezzel szegény szívünket arra, hogy a mindennapok munkájában Téged keressünk, és Veled találkozzunk, és ezt a munkát szándékod szerint Isten művévé, a szeretet művévé változtassuk.

Lukács beszéli el nekünk evangéliumának hetedik fejezetében a következőket: Egy farizeus megkérte Őt, hogy egyen nála. Bement a farizeus házába, és asztalhoz telepedett (Lk 7, 36). Odamegy egy asszony, akit az egész városban bűnös nőnek ismertek, és közeledik Jézushoz. Meg akarja mosni Jézus lábát – aki az akkori szokás szerint fekve étkezik. A gesztus megragadó, mert az asszony könnyei a víz, és haja a törülköző. Értékes alabástrom edényből balzsammal keni meg a Mester lábát, és csókolgatja.

A farizeus rosszra gondol. Nem fér a fejébe, hogy Jézus szíve ennyire telve van könyörületességgel: Ha ez próféta volna, bizonyára tudná, kicsoda és miféle asszony ez, vagyis hogy bűnös (Lk 7, 39)... Jézus a farizeus gondolataiba lát és így szól hozzá: látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet lábaimra. Ez meg könnyeivel öntözte lábaimat, és a hajával törölte meg. Csókot sem adtál, ez meg, mióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg a lábaimat. Azért mondom neked: sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett (Lk 7, 44-47).

Most nem tudunk Jézus könyörületes szívének isteni gazdagságánál hosszasabban időzni, mert valami másra akarunk rátérni: Jézus hiányolja az udvariasság és a tapintat jeleit, amelyeket nem kap meg a farizeustól. Krisztus a perfectus Deus, perfectus homo (Athanáziusz Hitvallás, Quicumque), valóságos Isten, a Legszentebb Szentháromság második személye, valóságos ember. Üdvösségünkön munkálkodik, nem természetünk tönkretételén. És megtanuljuk Tőle, hogy nem keresztényhez méltó, ha felebarátunkat, Isten teremtményét, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett (Ter 1, 26), megvetjük.

Az Evangélium így folytatódik: A farizeusok odaküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal, és azt mondták neki: Mester4. Nézzétek, milyen hazug módon nevezik mesternek, mintha csodálói és barátai lennének, olyan címet adnak neki, mint akik azt várják, hogy valamiben tanítsa őket. Magister, scimus, quia verax es5, tudjuk, hogy te igazmondó vagy... Micsoda képmutatás! Lehet-e ennél alattomosabbnak lenni? Tehát legyetek éberek. Ne legyetek gyanakvóak, se bizalmatlanok, de érezzétek vállatokon a bárány terhét – gondoljatok a jó pásztor képére a katakombákban – , és ne csak egyetlen lélek terhét, hanem az egész Egyházét, az egész emberiségét.

Ha ezt a felelősséget eltökélten magatokra veszitek, bátrak és okosak lesztek, Isten ügyének méltó védelmezői és hirdetői. Világos, egyértelmű magatartásotok rokonszenvet kelt sok emberben, és tisztelettel tekintve rátok, mesternek fognak titeket hívni – noha nem ez a szándékotok, hiszen nem keresünk földi dicsőséget. De ne csodálkozzatok, ha a sok ember közt, akik közelednek hozzátok, olyanokra is bukkantok, akik csak hízelegni akarnak. Jól véssétek emlékezetetekbe, amit már annyiszor mondtam nektek: se rágalom, se gyűlölködő pletykák, se embertől való félelem, sem a mit mondanak majd?, legkevésbé a képmutató behízelgés nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy teljesítsük kötelességünket.

Krisztus példája

Urunkat, Jézus Krisztust földi életében sértésekkel halmozták el és minden elképzelhető módon bántalmazták. Emlékeztek? Azt állították róla, hogy lázító, ördögtől megszállott5. Máskor félremagyarázták végtelen szeretetének megnyilvánulásait, és azzal vádolták, hogy a bűnösök barátja6.

Később szemére hányják, aki maga a vezeklő magatartás és a mértékletesség, hogy a gazdagok asztalához ül7. Lebecslően nevezik őt fabri filius-nak8, az ács fiának, kétkezi munkásnak, mintha ez megalázó lenne. Hagyja, hogy iszákosnak, falánknak mondják, és felrójanak mindent és mindenfélét neki – kivéve a paráznaság vádját. Ebben hallgatásra késztette őket, mert azt akarta, hogy példáját meghamisítás nélkül őrizzük meg emlékezetünkben, a tisztaság nagyszerű példáját, a fény, a szeretet példáját, amely az egész világot lángba borítja, hogy megtisztítsa.

Ha a szent tisztaságról beszélek, legszívesebben az Úr magatartásán elmélkedem. Ennek az erénynek a gyakorlásában nagyon finom érzésűnek mutatkozott. Figyeljétek meg Szent János leírásából, amint Jézus fatigatus ex itinere, sedebat sic supra fontem9 amint Jézus a vándorlásban elfáradva leült a kútnál.

Jöjjetek, és lassan éljétek át vele a jelenetet gondolatban. Jézus Krisztus, perfectus Deus, perfectus homo10, fáradt a vándorlástól és az apostoli munkától. Olykor bizonyosan voltatok így ti is: vége volt, nem bírtátok tovább. Megrendítő a Mestert kimerültnek látni. Ráadásul éhes is: a tanítványok a szomszéd faluba mentek, hogy valami ennivalót hozzanak. Szomjas is.

De testének fáradtságánál jobban emészti őt a lelkek utáni szomja. Amikor a szamariai asszony, a bűnös nő megérkezik, Krisztus papi szívének szeretete lángol, hogy az elveszett bárányt visszanyerje. Elfelejti fáradtságát, éhségét, szomjúságát.

Mialatt az Úr a szeretetnek ezt a nagy művét véghezviszi, az apostolok visszatérnek a városból és elképedve látják, hogy egyedül beszél egy asszonnyal: Mirabantur quia cum muliere loquebatur11. Milyen óvatosság! Milyen szeretet a szent tisztaság csodálatos erénye iránt! Ez az erény segít, hogy erősebbek, bátrabbak, nagyobb hatásúak legyünk, hogy jobban tudjunk Istenért munkálkodni, képesek legyünk minden nagy tettre.

A mai szentmise evangéliuma felidézte azt a megindító jelenetet, amikor Jézus Jeruzsálemben maradt, és a templomban tanított. A szülei, Mária és József „úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék.”9 A Szűzanya, aki aggódva kereste Fiát – akit nem saját hibájából veszített el –, és mindennél jobban örült, amikor megtalálta, nekünk is segíteni fog visszafordulni és rendbe hozni mindazt, amit kell, ha nemtörődömségünk vagy bűneink folytán nem vagyunk képesek észrevenni Krisztust. Akkor mi is érezzük majd azt az örömet, hogy újra átölelhetjük őt, és megígérhetjük neki, hogy soha többé nem fogjuk elveszíteni.

Mária a tudás Anyja is, mert mellette lehet megtanulni a legfontosabb leckét: azt, hogy semminek sincs értelme, ha nem vagyunk közösségben az Úrral, semmit sem számít a föld minden csodája és minden beteljesült evilági vágyunk, ha a szívünkben nincs ott az élő szeretet lángja és a szent remény fénye, amely mintegy előíze annak a soha el nem múló szeretetnek, amely végleges hazánkban vár ránk.

A hit, a remény és a szeretet példája

„Mária a szeretetével közreműködött abban, hogy az Egyházban megszülessenek a hívők, akik annak a Főnek tagjai, akinek ő test szerint valóban az anyja.”15 Anyaként tanít, ám anyai tanítása csöppet sem hangos. Finom lélek kell ahhoz, hogy megértsük, amit mutat nekünk nem is annyira ígéretekkel, mint inkább tettekkel.

Mária hinni tanít. „Boldog, aki hitt”16 – így köszönti őt unokanővére, Erzsébet, amikor Mária meglátogatja őt a hegyi faluban. Csodálatos Szűz Mária hittel teli válasza: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.”17 Fia születésekor Isten nagyságát szemléli: angyalok kórusa, pásztorok és a világ nagyjai imádják a Gyermeket. Azonban nem sokkal később a Szent Családnak Egyiptomba kell menekülnie, hogy ne essenek áldozatul Heródes gonosz terveinek. Majd következik a csend időszaka: egyszerű, hétköznapi élet harminc hosszú éven át, amely nem különbözött a kis galileai falu többi családjának életétől.

Elég az evangélium néhány szava, hogy megértsük mennyei Édesanyánk példáját: „Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, s el-elgondolkodott rajtuk szívében.”18 Igyekezzünk utánozni őt: keressük a kapcsolatot az Úrral, és szeretettel beszélgessünk vele mindarról, ami foglalkoztat minket, egészen a legapróbb dolgokig. Ne felejtsük el, hogy mindent a hit fényében kell mérlegelnünk, értékelnünk, néznünk, hogy felfedezzük Isten akaratát.

Ha gyenge a hitünk, forduljunk Máriához. Szent János evangéliumában olvassuk, hogy a kánai menyegzőn történt csodát látva – amelyet Jézus Anyja kérésére tett – „tanítványai hittek benne”.19 A Szűzanya mindig közbenjár a Fiánál azért, hogy meghallgassa a kéréseinket, és megmutatkozzon nekünk úgy, hogy utána megvalljuk: Te vagy az Isten Fia.

A Szent Kereszt

Vágynotok kell arra, hogy imádjátok az Urat, és nyugodtan, szelíden, a szenvedést vállalva engeszteljétek őt. Így életetekben valóra válnak Jézus szavai: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.”17 Az Úr egyre többet kér tőlünk, engesztelésre és bűnbánatra hív, míg végül fel nem kelti bennünk az égő vágyat, hogy Istenért éljünk, és Krisztussal minket is keresztre feszítsenek18 . „Ez a kincsünk azonban” törékeny cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.”1

„Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk”, van hova fordulnunk. „Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését.”20

Ráadásul azt képzeljük, hogy az Úr nem hallgat meg minket, hogy be lettünk csapva, hogy egyfajta monológban csak a saját hangunkat halljuk. Úgy érezzük, hogy a földön nincs mibe kapaszkodnunk, és az ég is elhagyott minket. Mégis őszintén és ténylegesen irtózunk a bűntől, akkor is, ha bocsánatos. Leborulunk az Úr előtt oly makacsul és alázatosan, mint a kánaáni asszony, aki így könyörgött neki: „Uram, segíts rajtam!”21 A Szeretet fénye el fogja oszlatni a sötétséget.