Pontlista

Krisztus bárkájában

Urunk, Jézus Krisztus sokszor és szívesen beszélt bárkákról és hálókról, és én is szívesen teszem ezt, azért, hogy az evangéliumnak ezekből a jeleneteiből szilárd és tiszta szándékra ösztönözzön. Szt. Lukács beszél néhány halászról, akik a Genezáreti-tó partján hálójukat mossák és javítják. Jézus a partra vont csónakok felé megy, és beszáll Simon bárkájába. Milyen természetességgel száll be az Úr a te csónakodba és az enyémbe! Néhány ember erre sóhajtozni kezd: nagyon bonyolulttá teszi életünket! Velem és veled is találkozott utunkon az Úr, és bonyolultabbá tette életünket megnyerő szeretetével.

Jézus így szólt a halászokhoz, amikor befejezte beszédét Péter csónakjából: duc in altum et laxate retia vestra in capturam (Lk 5, 4) – Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz! Megbíznak a szavában, engedelmeskednek, és csodálatos halfogásban lesz részük. Majd Péterhez fordul, – aki hasonlóan Jakabhoz és Jánoshoz ámultan áll ott: Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel. Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt (Lk 5, 10-11).

A te csónakod – tehetséged, terveid, sikereid, – mindez semmit sem ér, csak, ha átengeded Jézusnak, ha hagyod, hogy akadálytalanul beszálljon, és ha lemondasz róla, hogy sajkádból bálványt csinálj. Egymagadban, csak te meg a csónakod, a Mester nélkül a biztos hajótörés felé evezel. Csak akkor fogod épségben kiállni az élet viharait és zátonyra futásait, ha az Úr közelében akarsz lenni, és átadod neki a kormányt. Helyezz mindent Isten kezébe: gondolataid, fantáziád szép repülése, nemes emberi törekvéseid, szerelmed tiszta vágyakozása hadd áramoljanak keresztül Jézus Szívén. Különben mindezt előbb vagy utóbb tönkreteszi önzésed.

Ha viszont hagyod, hogy hajóddal Isten rendelkezzen, ha őt teszed hajód védőjévé, micsoda biztonságban leszel! Akkor is, ha egyszer úgy tűnik, távol van, vagy alszik, vagy ha úgy látszik, hogy a sötét éjszakában vihar támad, és ő nincs ott. Szent Márk ír arról, hogy az apostolok egyszer éppen ilyen helyzetbe kerültek: de Jézus látta őket küszködni az evezéssel – mert ellenkező szelük volt. Az éjszaka negyedik őrváltása körül odament hozzájuk a tengeren (…) Azt mondta nekik:” – Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” Majd beszállt hozzájuk a bárkába, a szél pedig elállt (Mk 6, 48; 50-51).

Gyermekeim, a világon mi minden történhet velünk…! Sokat tudnék mesélni emberekről, akik szenvednek, szomorúak, akiket bántanak, és gyötörnek – igen, valóban meggyötörnek. Sok lélek hősies erejéről tudnék nektek beszélni. Szemünknek és értelmünknek sokszor az a benyomása támad, hogy Jézus alszik, és nem hall bennünket. De Szent Lukács megírja, hogyan bánik az Úr övéivel: Elindultak. Míg eveztek, ő elaludt. Hirtelen szélvész csapott le a tóra. A hullámok már-már elborították őket, úgyhogy életveszélyben forogtak. Odamentek hozzá, felkeltették, így szólva: „Mester! Mester! Itt veszünk!” Fölkelt és parancsolt a szélnek és a hullámoknak. Erre elült a háborgás, és minden elcsendesedett. Akkor hozzájuk fordult: „Hol a hitetek?” (Lk 8, 23-25)

Ha átadjuk magunkat az Úrnak, Ő is átadja magát nekünk. Egészen őrá kell bíznunk magunkat, fenntartás nélkül ráhagyatkoznunk, és tetteinkkel megmutatnunk, hogy övé a csónak, és mi neki adjuk magunkat.

Befejezésül Szűzanyánk közbenjárására bízzuk az elhatározásainkat: hitből fogunk élni; kitartunk a reményben, egészen közel maradunk Krisztushoz; valóban, igazán és egészen szeretjük őt; és ezt a kalandot Istenbe szerelmes szívünk lelkesedésével és gyönyörűségével éljük meg. Kérjük Anyánkat, hogy segítsen nekünk fölvenni Jézust csónakunkba, hogy ő, tulajdonosunk és Urunk, birtokba vehessen bennünket. Szűz Mária adjon nekünk bátorságot, hogy őszintén megmondjuk az Úrnak, meg akarjuk próbálni, hogy éjjel-nappal jelenlétében éljünk, mert ő hívott a hitre: Ecce ego quia vocasti me! (1Sám 3, 9) Itt vagyok, mivel hívtál. Így fogunk végül bemenni az ő karámjába, a jó pásztor hívására és abban a bizonyosságban, hogy csak nála van igazi boldogság, földi és örök.

Már sokszor felidéztem nektek az evangéliumnak ezt a megindító jelenetét: Jézus Péter csónakjában van, innen beszélt a néphez. Nézi az őt követő tömeget, és a mi Urunk szívét megremegteti az emésztő vágy, hogy lelkeket mentsen. Azt akarja, hogy mostantól fogva tanítványai is osztozzanak Vele ebben. Azt mondja nekik, evezzenek a mélyre – duc in altum! (Lk 5, 4) – és ott azt parancsolja Péternek, vesse ki a hálót halfogásra. Én most anélkül, hogy ennek a történésnek nagyon beszédes részleteiben elmerülnék – szeretném veletek együtt figyelemmel kísérni, hogyan fogadja Péter a halfogás csodáját: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! (Lk 5, 8) Ez olyan igazság, ami mindegyikünkre vitathatatlanul érvényes. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy életemben a kegyelem számtalan olyan csodáját láttam, amely ember keze által történt, és ezért mindennap erősebben érzem, hogy föl kell kiáltanom: Uram, ne menj el tőlem, mert semmi jót sem tudok tenni nélküled!

De mélységesen belátom éppen ezért Szent Ágoston szavainak igazságát, amelyekkel szinte dicsőítő éneket mond a szabadságról: Isten, aki megteremtett közreműködésed nélkül, nem üdvözít közreműködésed nélkül (Szent Ágoston, Sermo, 169, 13 (PL 38, 923)); mert kivétel nélkül mindegyikünknek, nekem is és neked is megvan a lehetősége, az iszonyú lehetősége arra, hogy föllázadjunk Isten ellen – hogy elutasítjuk Őt – talán viselkedésünkkel, vagy hogy azt kiáltsuk: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék rajtunk!. (Lk 19, 14)

Normális életünk – hogy olyanok vagyunk, mint mások – és fogékonyságunk a természetfölötti dolgok iránt, ez így együtt Jézus Krisztus példájának követése, aki valóban Isten és valóban ember. Nézzétek meg, milyen természetes minden az ő életében. Harminc évig él rejtetten, feltűnés nélkül. Egy kétkezi munkás a sok közt, falujában úgy ismerik őt, mint az ács fiát. Nyilvános életében sincs semmi hatásvadászó vagy különleges. Barátai vannak. Megjelenése olyan, mint a többieké, úgyhogy Júdásnak külön jelben kell megegyeznie ahhoz, hogy Jézust felismerjék: Akit megcsókolok, ő az23. Nem találunk rajta semmiféle különleges vonást. Engem megindít Mesterünk viselkedése: csak egynek lenni a sok közül.

Keresztelő Szent Jánosnak különleges hivatása volt, teveszőr köntöst viselt, sáska és vadméz volt a tápláléka. A mi Urunk varratlan köntöst viselt, evett és ivott, mint bárki, örült mások örömének, megosztotta fájdalmukat, nem utasította vissza a barátai által felkínált felüdülést, és – mindenki tudta róla – évekig maga kereste a kenyerét Józsefnek, a kézművesnek a műhelyében. A mi magatartásunk is ez kell, hogy legyen a világban: tiszta ruha, tiszta test és mindenekelőtt tiszta lélek.

Az is figyelemreméltó, hogy az Úr, aki a legteljesebb elszakadást tanítja a földi javaktól, mennyire törődik azzal, hogy ezeket a javakat ne pazarolják. A kenyérszaporítás csodája után, amikor több mint ötezer embert lakatott jól, azt mondta tanítványainak: »Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!« Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg24. Ha ezt az eseményt figyelmesen végiggondoljátok, meg fogjátok érteni, hogy sohase legyetek zsugoriak, hanem az Isten által rátok bízott képességek és anyagi javak jó kezelői.

Bartimeus hite

Most pedig figyeljük meg Szent Márk beszámolóját egy másik vak meggyógyulásáról. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartimeus, Timeus fia az út mellett ült, és kéregetett10. Amikor a vak a tömeg lármáját hallotta, megkérdezte, mi az. Mondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Akkor annyira lángolni kezdett lelke a Krisztusba vetett hittől, hogy fölkiáltott: – Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!11

Te, aki az út szélén állsz, ennek az oly rövid életútnak a szélén; te, akinek hiányzik a fény; te, akinek több kegyelem kell, hogy igazi elhatározással törekedj az életszentségre – nem érzed azt te is, hogy kiáltanod kell? Nem sürget a vágy, hogy te is hívd: – Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!12 Tessék egy nagyszerű röpima, ismételd gyakran!

Azt tanácsolom nektek, hogy álljatok meg egy kis időre, és nézzétek meg, mi előzte meg a csodát. És közben nagyon mélyen véssétek emlékezetetekbe a következőt: Milyen mérhetetlenül nagy a különbség Jézus irgalmas szíve és a mi szegény szívünk között! Ez a gondolat mindig segíteni tud majd nektek, különösen a megpróbáltatás és kísértés idején, és akkor is, ha jelentéktelen dolgokban vagy olyan alkalmakkor, amikor egész hősiességünkre szükség van, hogy nagylelkű választ tudjunk adni.

Sokan leintették őt, hogy hallgasson13. Így történt veled is, mikor érezted, hogy Jézus a közeledben jár. Meggyorsult a szívverésed, elfogott a belső nyugtalanság, és kiáltani kezdtél. De barátaid, kényelmességed, környezeted, mindenki azt tanácsolta: maradj csöndben, ne kiabálj! Miért kellene Jézust hívni? Hagyd békén!

De a szegény Bartimeus nem hallgatott erre; még hangosabban kiabált: – Dávid fia, könyörülj rajtam! Az Úr, aki hallotta őt az első pillanattól fogva, hagyta, hogy kitartson az imában. Teveled is így van. Jézus meghallja a lélek első kiáltását, de vár. Belénk akarja oltani azt a meggyőződést, hogy szükségünk van Rá; azt akarja, hogy kérjük Őt, olyan makacsul, mint az a vak a jerikói úton. Utánoznunk kell őt ebben. Ha Isten halogatja is a meghallgatást, és ha egyesek vissza is akarnak tartani az imádságtól, akkor sem szabad abbahagynunk14.

Jézus megállt, és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Néhány jóakaratú körülálló biztatja: Bízzál! Kelj fel, hív téged!15 Ez nem más, mint a keresztény hivatás felszólítása! De ez nemcsak egyetlen isteni hívás; gondoljuk meg, hogy az Úr bennünket minden pillanatban keres: Kelj föl – mondja nekünk – emelkedj föl lustaságodból, kényelemszeretetedből, kicsinyes önzésedből, parányi gondjaidból. Kelj föl a lapos földről, amelyhez tapadsz tompán és körvonalazatlanul. Legyél magasabb, növekedj súlyban, térfogatban, természetfölöttibb látásban.

Mire az ledobta fölső ruháját, fölugrott, és odament hozzá16. Nem tudom, voltál-e háborúban. Sok éve, hogy láttam egy csatateret néhány órával a harc megszűnte után: a földön szanaszét gyapjútakarók, kulacsok, hátizsákok hevertek családi emléktárgyakkal, szeretett emberek leveleivel és fényképeivel szanaszét… Nem a vesztesek szórták el mindezt, hanem a győztesek; minden poggyásztól megszabadultak, hogy könnyebben be tudják venni az ellenséges állást. Úgy tettek, mint Bartimeus, mikor Jézushoz sietett.

Ne feledd, hogy áldozatra van szükség ahhoz, hogy Jézushoz jussunk; szükséges, hogy mindent elvessünk, ami ebben zavarhat: takarót, hátizsákot, kulacsot. Tégy így te is Isten dicsőségére vívott harcodban, ebben a szeretetért és békéért vívott harcban, amely által ki akarjuk terjeszteni Krisztus birodalmát. Ahhoz, hogy szolgálhasd az Egyházat, a pápát és a lelkeket, késznek kell lenned arra, hogy minden fölöslegesről lemondj: a takaróról, amely fagyos éjszakákon védelmed volna, családi emlékeidről, amelyekhez annyira ragaszkodsz, a vízről, amely felfrissít. Leckét tanulunk hitből, leckét tanulunk szeretetből; és megtanuljuk belőle, hogy így kell szeretnünk Krisztust.

Hitből fakadó tettek

És azonnal elkezdődik egy isteni párbeszéd, egy olyan csodálatos beszélgetés, amely meghat és lángra gyújt, mert Bartimeus most te vagy és én. Az Úr azt kérdezi: Quid tibi vis faciam? Mit tegyek veled? És a vak felel: Uram, hogy lássak16. Magától értetődik! És te? Te vajon látsz? Nem voltál-e úgy néha, mint ez a jerikói vak? Emlékszem, hogy sok évvel ezelőtt, amikor erről a helyről elmélkedtem, éreztem, hogy az Úr vár tőlem valamit – de nem tudtam, mit – és hogy röpimákkal válaszoltam. Uram, mit akarsz? Mit kérsz tőlem? Sejtettem, hogy valami újat akar tőlem, és az a Rabboni, ut videam – Uram, hogy lássak – engem is rávett, hogy szüntelen imában kérjem Krisztust: Uram, add, hogy az történjen, amit Te akarsz tőlem.

Imádkozzatok velem az Úrhoz: Doce me facere voluntatem tuam, quia deus meus es tu17 taníts meg engem akaratod teljesítésére, mert Te vagy az én Istenem. Lelkünkből szálljon fel tehát az őszinte vágy és a hatékony kívánság, hogy el tudjuk fogadni Urunk meghívását, és valóra tudjuk váltani szándékait, rendíthetetlen hittel, és abban a szilárd meggyőződésben, hogy sohasem téved.

Ha így szeretjük az isteni akaratot, azt is megértjük, hogy a hit értéke nemcsak attól függ, milyen tisztán fejezzük ki, hanem azon a határozottságon is, ahogy tettel is megvédjük és aszerint cselekedjünk.

De térjünk vissza megint ahhoz, ami ott Jerikó előtt történt. Krisztus most hozzád beszél. Azt kérdezi: mit tegyek neked? Hogy lássak, Uram, feleled, hogy lássak! Jézus pedig így szól: – Menj, a hited meggyógyított téged. – Erre azonnal látni kezdett, és követte őt az úton18 . Őt követni az úton. Megértetted, mit kér tőled az Úr, és elhatároztad, kíséred Őt az útján. Azon fáradozol, hogy az Úr lábnyomába lépj, magadra öltöd Krisztus ruháját, magává Krisztussá válsz; mert hited – a hit abban a fényben, amit az Úr ajándékoz – hatékony és áldozatkész kell, hogy legyen. Ne töltsd az időt álmodozással, és ne keresgélj más utakat, mert ez az a hit, amit kíván tőlünk: nagylelkűnek kell lenni a cselekvésben, és mindent kitépni és eldobni, ami akadályozza, hogy lépést tartsunk Vele.

Hit és alázat

Most Máté számol be egy megragadó eseményről. Ekkor egy tizenkét éve vérfolyásos asszony hátulról odament, s megérintette ruhája szegélyét19. Micsoda alázat! Azt gondolta magában: „ha csak ruháját érintem is, meggyógyulok”20. Mindig lesznek olyan betegek, mint Bartimeus, erős hitűek, akik nem restellik hangosan kiáltva megvallani Őt. De vegyétek figyelembe, hogy Krisztus útján nincs két egyforma lélek. Az asszony hite is erős, de ő nem kiált, csak közeledik Krisztushoz, anélkül, hogy az emberek észrevennék. Elég neki, hogy megérintse ruhája szegélyét, mert biztos benne, hogy ennyi is meggyógyítja. Alighogy megtette, az Úr megfordul és ránéz. Ő már tudja, mi játszódik le ebben a szívben, ismeri bizalmát: Bízzál, leányom! A hited meggyógyított téged21.

Szemérmesen érintette meg a szegélyt, bizakodva lépett oda, istenfélően hitt, belátóan ismerte fel, hogy meggyógyult. (…) Ezért: ha gyógyulásról van szó, hadd érintsük meg hittel Krisztus ruhája szegélyét!22 Megérted-e, milyennek kell lennie hitünknek? Alázatosnak. Ki vagy te, és ki vagyok én, hogy Krisztus hívását megkaptuk? Kik vagyunk, hogy szabad ennyire közel lennünk Hozzá? Amint az asszonynak a tömegben, nekünk is felkínált egy alkalmat, de nem csak annyit, hogy megsimítsuk a ruháját, és egy pillanatra érinthessük öltözete szegélyét. Ő egészen a miénk. Egészen nekünk adja magát, Testével, Vérével, Lelkével, egész Istenségével. Mindennap magunkhoz vesszük ételként, meghitten beszélünk Vele, ahogy egy apával, ahogy a Szeretettel magával beszélünk. És mindez igaz, nem csak úgy képzeljük.

A halászat fáradsága

„Íme, én sok halászt küldök – mondja az Úr –, hogy kihalásszák őket...”.8 Az Úr így mutatja meg nekünk a nagy feladatot: halászni. Nem egyszer hallottuk vagy olvastuk már, hogy a világ olyan, mint a tenger. Van benne igazság. Az emberi életben, akárcsak a tengeren, vannak nyugodt és viharos időszakok, szélcsendek és orkánok. Az emberek gyakran úsznak keserű vizekben, nagy hullámok közepette, vagy éppen tomboló viharban próbálnak meg előre haladni; szomorúan járják utukat még akkor is, amikor látszólag örülnek, amikor nagy lárma kíséri őket; valójában azonban a harsány nevetéssel csüggedtségüket, elkeseredésüket, szeretet és megértés nélküli életüket akarják palástolni. Az emberek éppúgy felfalják egymást, mint a halak.

Isten fiainak feladata elérni, hogy minden ember – szabadon – bekerüljön az isteni hálóba, hogy megtanulják szeretni egymást. Ha keresztények vagyunk, olyan halászokká kell válnunk, mint amilyenekről Jeremiás próféta beszél egy hasonlatában, amelyet Jézus is gyakran ismételt: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászává teszlek titeket”9 – mondta Péternek és Andrásnak.

Kísérjük el Krisztust erre az isteni halfogásra. Jézus a Genezáreti-tó partján áll, és az emberek tolonganak körülötte, hogy hallgassák Isten igéjét.10 Éppúgy, mint ma. Nem látjátok? Az emberek vágynak arra, hogy hallják Isten üzenetét, még ha kívülről ezt nem is mutatják. Néhányan talán elfelejtették Krisztus tanítását, míg mások – önhibájukon kívül – sosem ismerték meg azt közelebbről, és a vallás idegennek tűnik számukra. De egy dologról legyetek meggyőződve, amely mindig időszerű marad: előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor a lélek nem tud tovább menni, már nem elégszik meg a szokásos magyarázatokkal, a hamis próféták hazugságai nem elégítik ki többé. Akkor ezek az emberek – még ha nem is ismerik be – vágynak arra, hogy nyugtalanságukat az Úr tanításával csillapítsák.

Hallgassuk Szent Lukács elbeszélését: „Látott a tó mellett két hajót állni: a halászok kiszálltak belőlük, és mosták a hálóikat. Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget.”11 Amikor befejezte a tanítást, azt mondta az Úr Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!”12 Krisztus a hajó ura: ő készíti elő a halfogást: azért jött el a világra, hogy a testvérei megtalálják a dicsőség és az Atya szeretetének útját. A keresztény apostolkodást nem mi találtuk ki. Mi, emberek néha inkább akadályozzuk azt esetlenségünkkel és gyenge hitünkkel.

„Simon ezt felelte neki: »Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk.«”13 A válasz észszerűnek tűnik. Rendszerint az éjszakai órákban halásztak, és aznap éjszaka hiába dolgoztak. Miért halásznának nappal? Péternek azonban volt hite: „A te szavadra azonban kivetem a hálót.”14 Elhatározta, hogy úgy tesz, ahogy Krisztus javasolta, és az Úr szavában bízva munkához látott. Erre mi történt? „És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót, úgyhogy csaknem elmerültek.”15

Amikor Jézus mélyebbre evezett a tanítványaival a tengeren, nem csak erre a halfogásra gondolt. Ezért amikor Péter a lába elé borult, és alázatosan vallotta: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”, Jézus így válaszolt neki: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.”16 És ennél az új halászatnál sem hiányzott az isteni hatékonyság: az apostolok személyes nyomorúságuk ellenére sok nagy csoda eszközei lettek.