Pontlista

A lelkiismeretek szabadsága

Hosszú papi munkám közben, amíg a személyes szabadság szeretetét nemcsak prédikáltam, hanem szinte kiáltoztam, olykor némi bizalmatlansággal találkoztam, mintha attól kellene tartani, hogy a szabadság hangoztatása veszélyezteti a hitet. Nos, az aggodalmaskodók megnyugodhatnak: csak a szabadság téves felfogása veszélyezteti a hitet. A cél, normák, törvények, felelősség nélküli szabadság, egyszóval a féktelenség. Sajnos vannak, akik perbeszállnak érte: ez a hit elleni támadás.

Ezért nem megfelelő megfogalmazás lelkiismereti szabadságról beszélni, amikor Isten erkölcsi elutasítását akarják igazolni vele. Már beszéltünk róla, hogy Isten üdvötadó szándékainak ellen tudunk állni; képesek vagyunk rá, de nem szabad megtennünk. Ha valaki tudatosan ezt a magatartást választaná, bűnt követne el, vétene az első és legfontosabb parancs ellen: Szeresd Istenedet teljes szívedből (MTörv 6, 5).

Teljes nyomatékkal kiállok a lelkiismeretek szabadságáért (XIII. Leó, Libertas praestantissimum enciklika, 1888.VI.20., ASS 20 (1888.), 606), amelyhez lényegileg hozzátartozik, hogy senkinek sem szabad egy embert megakadályozni abban, hogy Istent tisztelje. Az igazság iránti törvényes vágyat tiszteletben kell tartani. Bár az embernek ellentmondást nem tűrő kötelessége, hogy keresse az Urat, felismerje, és imádja, de senki a föld hátán nem szabad, hogy kényszerítse a másikat, hogy olyan hitet fogadjon el, amiről nincs meggyőződve; és ugyanígy senki sem formálhat jogot magának, hogy terhére legyen valakinek, aki megkapta ezt a hitet Istentől.

Istennek felelősen

Isten teremtette a kezdet kezdetén az embert, és kiszolgáltatta saját döntése hatalmának (Sir 15, 14). Nem így volna, ha nem volna szabad választása (Aquinói Szt. Tamás, Quaestiones disputatae, De Malo, q. 6, a. 1). Isten előtt vagyunk felelősek minden szabadon végrehajtott cselekedetünkért. Nem maradhatunk névtelenek. Az ember Ura előtt áll, és szabadon dönthet arról, hogy barátjaként vagy ellenségeként akar-e élni. Így indul a belső küzdelem, amely egész életünkön át tart; ugyanis senki sem éri el a földön a szabadság teljességét.

Emellett keresztény hitünk révén mi mindenütt a szabadság légkörét árasztjuk, kezdve a hit megvallásától, amiben nyoma sem lehet bármilyen rejtett kényszernek. Ha Krisztus elé vonszolnak, hiszünk anélkül, hogy belülről akarnánk; ez azonban az erőszak gyümölcse volna, nem pedig a szabadságé. Beléphet ugyan valaki a templomba, odamehet az oltárhoz, sőt a szentségekhez is járulhat – de hinni csak az tud, aki hinni akar (Szent Ágoston, In Joannis Evangelium tractatus, 26, 2 (PL 35, 1607)). Nyilvánvaló, hogy az az ember, aki már eljutott értelme használatára, csak szabad személyként lehet az Egyház tagja, és tehet eleget az Úr nekünk szóló állandó felszólításainak.

Ismétlem: nem ismerek el semmiféle szolgaságot, csak az Isten iránti szeretetét. Mégpedig azért, mert a vallás, amint azt más alkalmakkor már elmondtam nektek, az ember legnagyobb lázadása, mivel nem akar állatok módjára élni, és ezért nem elégszik meg semmivel, amíg nem találkozik Teremtőjével, és nem ismeri meg. Azt szeretném, ha ilyen lázadók lennétek, szabadok a bilincsektől, mert azt szeretné – inkább Krisztus akarja így – hogy Isten gyermekei legyetek. Rabszolgaság vagy istengyermekség – ez életünk kettős lehetősége. Isten gyermekei vagy rabszolgák, a gőgé, az érzékiségé, a szorongó önzésé, amelybe oly sok lélek belebonyolódott.

Isten szeretete mutatja meg az igazság, az igaz élet, a Jó útját. Ha elhatározzuk, hogy így felelünk az Úrnak: Rád bízom a szabadságomat! – akkor megszabadulunk minden lánctól, ami jelentéktelen dolgokhoz kötözött, nevetséges gondokhoz, alantas buzgalomhoz. És a szabadság – ez a fölmérhetetlen kincs, ez a drágagyöngy, amit nem szabad a disznók elé vetni (Vö. Mt 7, 6) – már csak arra szolgál, hogy a Jót tegyük (Vö. Iz 1, 17).

Ez Isten gyermekeinek nagyszerű szabadsága. Azoknak a keresztényeknek, akik látva azokat, akik megvetik Isten igéjét, és irigyen vagy szorongva visszahúzódnak, nyomorúságos fogalmuk van hitünkről. Ha valóban teljesítjük Krisztus törvényét – ha törekszünk arra, hogy teljesítsük – mert nem mindig sikerül, akkor olyan lelki biztonságot fedezünk föl magunkban, hogy nem lesz szükségünk arra, hogy máshol keressük a teljes emberi méltóságot.

A hitünk nem jelent sem terhet, sem korlátot. Milyen szegény elképzelése volna a keresztény igazságról annak az embernek, aki ilyen módon gondolkodik! Amikor Istent választjuk, semmit sem vesztünk, sőt mindent elnyerünk: aki lelkéért cserébe meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt 10, 39).

Mi kihúztuk a főnyereményt, miénk az első díj. Ha esetleg elvesztenénk valamikor ezt a tisztánlátást, mélyen meg kellene vizsgálnunk lelkünket. Talán meggyöngült hitre bukkanunk, talán túl kevés személyes kapcsolatra Istennel, talán hiányos imaéletre. Kérnünk kell Istent, – Édesanyja és a mi Anyánk által – hogy növelje bennünk a szeretetet, engedje, hogy megtapasztaljuk boldogító jelenlétét; mert csak akkor éri el az ember a teljes szabadságot, ha szeret – azt a szabadságot, amely mindörökre szeretete tárgyával akar maradni.