Pontlista

A vasárnap in albis, a fehérvasárnap (húsvét második vasárnapja), otthonom régi hagyományát juttatja eszembe. Ez az a nap, amikor a liturgia fölhívja figyelmünket, hogy lelki táplálékra törekedjünk, – rationabile, sine dolo lac concupiscite1 – kívánjatok lelki, tiszta tejet. Régebben szokásban volt, hogy ezen a napon az Oltáriszentséget a betegekhez elvitték – nem is volt fontos, hogy súlyos betegek legyenek – hogy eleget tehessenek a húsvéti szentáldozás kötelezettségének.

Néhány nagyvárosban a minden plébánia eucharisztikus körmenetet tartott. Egyetemi éveimből megmaradt emlékezetemben, – mert nem egyszer megtörtént – hogy Zaragoza főutcáján találkozott három menet, amelyekben csak férfiak voltak: férfiak ezrei, nagy, égő gyertyával a kezükben; egyenes tartású emberek, akik súlyosabb hittel kísérték a Legszentebb Oltáriszentséget, mint a félkilós gyertyát a kezükben.

Mikor ma éjszaka többször fölébredtem, röpimaként ezt az igét mondtam: quasi modo geniti infantes2: mint újszülött csecsemők… Közben arra gondoltam, hogy az Egyháznak ez a felszólítása nagyon jól illik ránk, hiszen egészen Isten gyermekeinek érezzük magunkat. Mert ugyan erős lelkűnek és megbízhatónak kell lennünk, és szilárd jellemmel hatnunk kell környezetünkre, de nagyon jó, ha emellett Isten színe előtt gyermeknek tartjuk magunkat!

Isten gyermekei vagyunk

Quasi modo geniti infantes, rationabile, sine dolo lac concupiscite3. Mint újszülött csecsemők kívánjatok lelki vizezetlen tejet. Ez egy nagyszerű részlet Szent Péter leveléből, és nagyon megértem azt, amikor a liturgia ezt a felkiáltást teszi hozzá: Exsultate Deo adiutori nostro: iubilate Deo Iacob4: Magasztaljátok Istent, a mi segítőnket, ujjongjatok Jákob Istenének, aki a mi Urunk és Atyánk. De ma, közös imánkban nem a Legszentebb Oltáriszentségről szeretnék elmélkedni, amely mindig legbensőségesebb istendicséretünk tárgya; hanem istengyermekségünk bizonyosságánál elidőzve, szeretnék néhány következtetést megfontolni, amelyek akkor adódnak, ha komolyan és feddhetetlenül akarjuk megélni keresztény hitünket.

Olyan okokból, amelyek nem tartoznak ide, – az oltárszekrényből ránk tekintő Jézus jól ismeri őket – életem folyamán az istengyermekség különösen mély tudatára jutottam. Megízleltem azt az örömöt, hogy Atyám szívébe rejtőzhettem, hogy onnan – szeretete és az én megalázódásom alapján – néhány dolgot kiigazítsak, megtisztuljak, szolgáljak az Úrnak, minden embert megértsek, és megbocsássak nekik. Ezért most szeretném hangsúlyozni annak szükségességét, hogy újuljunk meg bensőnkben: szükséges, hogy mi, ti és én fölrázzuk magunkat a gyöngeség álmos nehézkességéből, amely olyan könnyen elfog, és fölismerjük újra mélyebben és közvetlenebbül, hogy Isten gyermekei vagyunk.

Jézus példája, amint bejárta a Szentföldet, segíthet nekünk, hogy az istengyermekség valóságos volta egészen áthasson. A mai vasárnap olvasmánya ezt mondja: Ha az emberek tanúságát elfogadjuk, Isten tanúsága nagyobb5 – olvassuk Szent János levelében. És miben áll Isten tanúsága? Ismét Szent János válaszol: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: hogy Isten fiainak hívnak, és azok is vagyunk! (…) Szeretteim, most Isten fiai vagyunk6.

Az évek folyamán igyekeztem lankadatlanul erre az örvendetes valóságra támaszkodni. Imádságom mindig ugyanaz maradt, csak a hangneme változott a körülmények függvényében. Mindig azt mondtam az Úrnak: Uram, Te állítottál ide engem. Te bíztad rám különböző feladataimat, én pedig bízom benned. Tudom, hogy Atyám vagy, és mindig láttam, hogy a gyerekek teljesen megbíznak apjukban. Papi tapasztalatom megerősített abban, hogy ez az Isten kezére való ráhagyatkozás a lélekben erős, mély és derűs jámborságot alakít ki. Ez késztet arra, hogy mindazt, amit teszünk, tiszta szándékkal tegyük.

Jézus Krisztus példája

Quasi modo geniti infantes... gyermekek módjára. Nagy örömmel igyekeztem, hogy ezt a gondolkodásmódot Isten gyermekeiről mindenütt elterjesszem. Ennek a gondolkodásmódnak a fényében különösen üdítően hatnak azok a szavak, amelyeket a mai szentmise liturgikus szövegeiben találunk: Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot7, eltávolítja az akadályokat, győzelemre segít a lélek és az emberi társadalom békéjéért vívott nagy küzdelemben.

Bölcsességünk és erőnk éppen abban rejlik, hogy tudjuk, kicsik vagyunk, Isten szemében semmik. Viszont ugyanakkor ő sarkall bennünket, hogy rendíthetetlen bizalommal tevékenykedjünk, és hirdessük Jézus Krisztust, az Ő egyszülött Fiát; tévedéseink és nyomorúságaink ellenére, mindig föltételezve, hogy nem szűnik meg a küzdelem ezek legyőzésére.

Tudjátok, hogy gyakran ismétlem a Szentírás tanácsát: discite benefacere8, tanuljatok meg jót tenni, mert bizony meg kell tanulni és tanítani, hogy hogyan lehet jót tenni. Saját magunknál kell kezdeni, azzal, hogy mindent latba vetünk annak a kiderítésére, mi az a jó, amelyre magunknak, barátainknak, minden embernek érdemes törekednie. Nincs jobb módja Isten nagyságát szemlélni, mint hogy megtanuljunk szolgálni annak a kimondhatatlanul egyszerű felismerésnek az alapján, hogy ő a mi Atyánk és mi az ő gyermekei vagyunk.