Pontlista

Akinek nagy lelkiereje van, azt nem sürgeti, hogy erényének gyümölcseit mihamarabb leszüretelje: türelmesen vár. Mert a lelkierő képessé tesz bennünket arra, hogy a türelem erényét emberi és isteni vonásaiban is helyesen értékeljük. Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket (Lk 21, 19). A lélek kézbentartása a türelem erényén múlik, mert ez valamennyi erény gyökere és őrzője. A türelmen keresztül vagyunk urai lelkünknek, mert ha megtanulunk magunkon uralkodni, akkor kezdünk azzá válni, ami vagyunk (Nagy Szent Gergely, Homiliae in Evangelia, 35, 4 (PL 76, 1261)). Végül a türelem képesít bennünket arra, hogy megértők legyünk embertársainkkal szemben, mert megértjük, hogy a lelkek – mint a jó bor – idővel jobbá válnak.

Lelkileg erős, türelmes: ezért higgadt valaki. De nem úgy, mint az, aki nyugalmát úgy nyerte el, hogy embertársai iránt részvétlen, vagy azon az áron, hogy mindegy neki a valamennyiünkre vonatkozó nagy megbízatás, a jóság magvainak elvetése mindenütt a világban. Azért kell nyugodtnak lennünk, mert mindig bocsánatot nyerünk, és mindent jobbra fordíthatunk – kivéve a halált, de Isten gyermekeinek a halál jelenti az életet. A lelkinyugalom, ha másért nem, azért is szükséges, hogy észszerűen cselekedhessünk; aki ugyanis önuralmát megőrzi, képes a dolgokat jobban megfontolni, az érveket és ellenérveket mérlegelni, cselekedeteinek várható következményeit helyesen értékelni és ezután megfontoltan és határozottan cselekedni.

Nem az a bölcs, aki sohasem téved, hanem az, aki eljut odáig, hogy hibáit helyrehozza, és inkább vállalja tízszer, hogy téved, ahelyett, hogy kényelmes semmittevésbe menekülne. Az okos sem elhamarkodva, sem vakmerően nem cselekszik, de igenis vállalja a cselekvés kockázatát, és semmiképpen sem mond le arról, hogy jót cselekedjék, csak azért, mert fél a hibázástól. Ismerőseink között akadnak olyanok, akik mérlegelve, tárgyilagosan és önzetlenül hoznak döntéseket; csaknem ösztönösen hagyatkozunk az ilyenekre, mert a maguk csendes, szerény módján mindig jól és helyesen viselkednek.

Az okosság szeretetreméltó erénye a keresztény ember számára nélkülözhetetlen, mindazonáltal ennek az erénynek legvégső célja nem a társadalom békéje, sem az, hogy az emberek egymással jól megférjenek. Legfontosabb célja sokkal inkább az, hogy Isten akarata teljesüljön: Isten azt akarja, hogy egyszerűek legyünk, de nem gyermekien együgyűek, hogy szeressük az igazságot, de ne legyünk óvatlanok vagy felületesek. Az értelmes szív megszerzi a tudást (Péld 18, 15). Isten szeretetének felismerése, a döntő és üdvözítő tudás az, amely minden ember számára békét és megértést hoz és az egyes embereket az örök élet felé irányítja.

A mai mise olvasmánya Dánielt mutatja be, akit éhező oroszlánok vesznek körül. Nem vagyok pesszimista, nincs kedvemre a régi szép idők emlegetése, hiszen minden időszaknak megvan a jó és a rossz oldala, de arra kellett gondolnom, hogy manapság is sok kószáló oroszlán van, és nekünk ebben a környezetben kell élnünk. Vannak oroszlánok, amelyek azt keresik, kit falhatnak fel: tamquam leo rugiens circuit quaerens quem devoret25.

Hogyan szabadulhatunk meg a vadállatoktól? Velünk valószínűleg nem az történik, ami Dániellel. Nem vágyom túlzottan csodákra, de Isten tékozló nagyságát csodálatosnak találom. Könnyű lett volna a próféta éhségét csillapítani, vagy ételt tenni elé, de Isten nem így járt el. Inkább egy másik prófétát helyezett oda csodálatos módon Judeából, Habakukot, hogy Dánielnek ételt vigyen. Isten nagy csodát akart tenni, mert Dániel nem valamilyen lényegtelen okból került az oroszlánbarlangba, hanem azoknak az ördögi cinkosoknak igazságtalansága következtében, akik őrá, az istenszolgálóra és bálványrombolóra le akartak sújtani.

Nekünk is le kell rombolnunk bálványokat, de nem feltűnő csodatettekkel, hanem átlagos keresztény módon megélt mindennapokkal, a béke és öröm magvetésével: az értetlenség, igazságtalanság, tudatlanság bálványait és az Istennek hátat fordító ember butaságát.

Ne aggodalmaskodjatok, ne féljetek a bajoktól, még akkor sem, ha a körülmények, amelyek között dolgoznotok kell, visszariasztóak, talán rosszabbak, mint Dániel esetében az éhes ragadozók barlangjában. Isten karja most is olyan hatalmas, mint egykor, és ha szükséges lenne, csodát is tenne. Maradjatok hűségesek! Legyen bennetek szerető, tudatos, örömteli hűség Krisztus tanításai iránt! És legyetek meggyőződve arról, hogy a mostani idők nem rosszabbak a régieknél, és hogy az Úr mindig ugyanaz marad!

Ismertem egy öreg papot, aki nevetve mondta magáról: mindig nyugodt vagyok, teljesen nyugodt. Így legyen ez velünk is: a világban, éhes oroszlánoktól körülvéve, és mégis teljes békében és nyugodtan, szeretetben, hitben és reményben, és anélkül, hogy valaha is elfelejtenénk, hogy az Úr sokszorosan csodát tesz, ha szükséges.

Mária reményre is tanít. Kijelentette, hogy „íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék.”20 Emberi szemmel nézve mi indokolta ezt a reményt? Ki volt ő az akkor élő férfiak és nők szemében? Az Ószövetség nagy hősnői – mint Judit, Eszter és Debóra – már itt a földön megtapasztalták az emberi dicsőséget, a nép ünnepelte és magasztalta őket. Máriának – mint Jézusnak – nem volt más trónja, mint a kereszt. Földi élete többi részében pedig, amíg testével és lelkével fel nem vétetett a mennybe, csendes jelenléte nyűgöz le minket. Az őt jól ismerő Szent Lukács megjegyzi, hogy Mária az első tanítványokkal együtt kitartott az imádságban. Így élte végig földi napjait ő, akit mindörökké magasztal minden teremtmény.

Mekkora ellentét van Mária reménye és a mi türelmetlenségünk között! Milyen gyakran várjuk el Istentől, hogy azt a kevés jót, amit tettünk, azonnal viszonozza. Alig bukkan fel az első nehézség, már panaszkodunk. Gyakran nem tudunk kitartóan küzdeni és megőrizni a reményt. Ennek az az oka, hogy hiányzik belőlünk a hit. „Boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki.”21