Pontlista

Ezért azt tanácsolom: ha mindig urai akartok maradni magatoknak, törekedjetek a teljes elszakadásra, félelem, meggondolások, gyanakvás nélkül. Személyes és családi kötelességeiteket teljesítve minden tisztességes földi eszközt tiszta szándékkal fogtok fölhasználni, és közben arra gondoltok majd, hogy Istent, az Egyházat, hazátokat és az egész emberiséget szolgáljátok. Mindig az vezessen, hogy nem az számít, megvan-e valami vagy nincs, hanem az, hogy keresztény hitünk igazsága szerint viselkedjünk, amely a teremtett dolgokat csak eszköznek tekinti. Vigyázzatok, ne essetek áldozatul a félrevezető látszatnak, nincs ezekben semmi véglegesen maradandó: Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek, és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be, és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is19.

Ha valaki boldogságát csak ennek a világnak a dolgaiban keresi, erőszakot követ el értelmes használatuk ellen, és lerombolja a Teremtő által akart rendjüket. Tanúja voltam már igazi tragédiáknak. Az ilyen emberek szíve szomorúan és kielégítetlenül bolyong, rosszkedvük nem szűnik, már a földön is rabszolgák, és éppen azoknak a javaknak áldozatai, amelyeket mérhetetlen fáradozás és nélkülözések árán sikerült összegyűjteniük. Mindenekelőtt azonban arra kérlek, ne feledjétek soha, hogy Isten nem lakhat olyan szívben, amely rendezetlen, alantas, értelmetlen szeretet sarába süllyedt. Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti20. Ezért másféle szeretet felé kell fordulnunk, amely boldoggá tesz bennünket (...), vagyis fordítsuk vágyainkat a magasság kincsei felé21.

Emlékeztek az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédre? Egy ember az út mellett fekszik, a rablók megverték és kifosztották. Először egy ószövetségi pap megy arra, azután egy levita, mindketten továbbmennek anélkül, hogy törődnének vele. Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve. Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte, azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta6. Az Úr nemcsak néhány kiválasztott embert hív ilyen cselekvésre, hiszen rögtön ezután azt mondja annak, aki kérdezte: Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!7 Ha megállapítjuk akár saját életünkről, akár máséról, hogy valami nincs rendben benne, és helyre kell hozni, lelki vagy emberi segítséggel, és ezt mi, Isten gyermekei meg tudjuk tenni és meg is kell tennünk, akkor az okosság azt kívánja, hogy megfelelő legyen a segítségünk: alapos, becsületes, szerető szívű és erőslelkű. Nem megoldás, hogy úgy érezzük, nem ránk tartozik. Ugyanilyen tévedés azt hinni, hogy a problémák maguktól megszűnnek, ha nem csinálunk semmit vagy kivárunk. Az okosság azt parancsolja, hogy ha olyan a helyzet, az orvosságot azonnal és teljes mértékben alkalmazzuk, miután föltártuk a sebet. Legyetek egyszerűek és igazlelkűek, amint megállapítottátok a baj legcsekélyebb tünetét. Mindegy, adnotok kell-e az orvosságot vagy kapnotok. Meg kell engedni annak, aki Isten nevében gyógyítani tud, hogy kitiszítsa a sebet, először a környékét, aztán egyre közelebb a baj fészkéhez, míg a gennyet el nem távolította, és a fertőzött rész egészen tiszta nem lesz. Ez elsősorban magunkra vonatkozik, utána viszont mindenkire, akinek az igazságosság vagy a szeretet alapján segítenünk kell. Különösen az Úrnak ajánlom most imában a szülőket és mindazokat, akiknek nevelői vagy képzési feladatuk van.

Félelem az emberektől

Ne hagyjátok, hogy kifogások visszatartsanak, alkalmazzátok a gyógyszert teljes mértékben. De tegyétek úgy, ahogy egy anyai kéz tenné, azzal az utolérhetetlen gyöngédséggel, ahogyan sebeinket és horzsolásainkat gyermekkorunkban játék vagy elesés után kezelte. Várjatok vele kissé, ha kell, de sosem tovább a föltétlenül szükségesnél, mert ez már nem okosság volna, hanem kényelemszeretet vagy gyávaság. Senkinek sem szabad visszariadnia attól, hogy sebeket fertőtlenítsen, különösen annak nem, aki mások lelki képzésével van megbízva.

Megtörténhet, hogy akinek az a feladata, hogy gyógyítson, de nem törődik vele vagy visszariad, valaki a fülébe súgja: Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy8. Ne engedjétek meg ezt az irónikus dicséretet! Aki nem igyekszik feladatát lelkiismeretesen teljesíteni, nem mester, mert nem az igaz útra tanít. Nem is igazmondó, mert hamis okossága túlzónak vagy fölöslegesnek tartja a világos, bevált útmutatásokat, amelyek sokszorosan bebizonyosodtak a helyes viselkedés által, az életkor által, az emberek vezetésében szerzett tudás és az emberi gyöngeség ismerete által, és a nyáj minden egyes tagja iránti szeretet által, és ezek sürgetik, hogy ha beszélni kell, vagy közbeavatkozni, érdeklődést mutatni.

A hamis mester az igazság teljes megismerésétől fél; már a gondolata is nyugtalanítja annak a helyzetnek, amelyben kötelessége volna a fájdalmas gyógyszert alkalmazni. Legyetek biztosak abban, hogy az ilyen magatartás se okosságra, se részvétre, se egészséges józanészre nem vall, csupán kislelkűségre, felelőtlenségre, esztelenségre, butaságra. Az ilyen ember később elkezd rettegni, és megpróbálja megakadályozni a rosszat, de már túl későn. Elfelejti, hogy az okosság erénye a megfelelő időt is ismeri, amikor a nyugodtan átgondolt, bevált tapasztalatra épülő tanácsot könyörtelen tisztánlátással, egyértelműen ki kell mondani, el kell fogadni vagy továbbadni.

Nem akarom titkolni előttetek, hogy szenvedek, mikor korholnom kell, vagy olyan döntést hoznom, ami fájdalmat okoz. Nem vagyok szentimentális, de fáj nekem előtte, alatta és utána is. Az a gondolat vígasztal, hogy csak az állatok nem sírnak, mi viszont, emberek, Isten gyermekei, tudunk sírni. Tisztában vagyok tehát vele, hogy ti is szenvedni fogtok néha, ha a kötelességeteket hűségesen akarjátok teljesíteni. Valószínűleg kényelmesebb elkerülni mindig és mindenben a fájdalmasat azzal az ürüggyel, hogy nem akarjuk megszomorítani embertársunkat. Ez azonban tévút, amit azért választunk, mert félünk attól, hogy szenvedést okozunk magunknak, mert az, hogy meg kell feddni valakit, általában nem kellemes dolog. De gondoljatok arra, gyermekeim, hogy a pokol tele van csukott szájakkal.

Egyesek közületek orvosok. Bocsássátok meg nekem, hogy megint az orvostudomány köréből veszek egy hasonlatot; lehet, hogy nem egészen megfelelő, de aszkétikus meggondolásként jól alkalmazható. Aki a sebet be akarja gyógyítani, az először alaposan kitisztítja, még a környékét is. Persze tudja az orvos, hogy fáj, de azt is tudja, hogy sokkal rosszabb lesz, ha most nem teszi meg. Így aztán fertőtleníti a sebet. Fáj, ég, de így akadályozza meg a nagyobb bajt.

Ha viszont már a testi egészség is megkívánja az ilyen eljárást még kisebb horzsolásoknál is, mennyivel inkább szükség van rá, mikor a lélekről, az ember életének valódi központjáról van szó. Mennyire alaposan kell akkor tisztogatni, eltávolítani, fertőtleníteni, szenvedni! Az okosság parancsolja ezt, és ha valaki fél ettől a kötelességtől, és nem tesz neki eleget, az nem csupán hanyagság, hanem az igazságosság és erősség elleni vétek is.

Legyetek meggyőződve arról, hogy egy kereszténynek, aki azt akarja tenni, ami Isten és ember előtt helyes, – annak – legalábbis csírájában – minden erényre szüksége van. Igen, de a saját gyöngeségem, Atya? – kérdezhetitek. Én pedig ezt felelem: beteg orvos nem tud gyógyítani? Nem tudja fölírni a megfelelő gyógyszert akkor is, ha krónikus betegsége van? Persze hogy tudja, elég, ha megvan a hozzá szükséges tudása, és ugyanolyan odaadással gyógyít, mint amilyennel a saját betegségét kezeli.