Pontlista

A tömegből egy olyan írástudó kérdezte az Urat, aki a saját, terméketlen kazuisztikájától már nem tudta megkülönböztetni a Mózes által kinyilatkoztatott tanítást. Jézus felelete mértéktartó, és a kérdés nagyon mély ismeretéből fakadó biztos meggyőző erővel így szól: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták1.

Képzeljétek magatok elé a Mestert, amint meghitten együtt van tanítványaival az utolsó vacsora termében. Közeledik szenvedésének kezdete, olyan emberek veszik körül, akiket szeret, a szíve hatalmas, lángoló tűz, és így szól: Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt2.

Hogy az Evangélium olvasása révén közelebb kerülhessetek az Úrhoz, mindig azt ajánlottam nektek, éljétek bele magatokat egy-egy jele- netbe, mintha ti volnátok az egyik ott levő személy. Akkor éppen úgy, mint Mária, – sok teljesen normális embert ismerek, akik így vannak – csak az ő számára lesztek ott, és csüggtök szaván, vagy mint Márta, szabadon el meritek neki mondani minden gondotokat, a legjelentéktelenebbeket is3.

Uram, miért mondod, hogy ez új parancs? Hát nem most hallottuk, hogy a felebaráti szeretet már az Ószövetségben is parancs volt? Azután, hiszen tudjátok, Jézus nyilvános működése elején isteni nagylelkűséggel kibővítette ezt a követelményt: Hallottátok, hogy azt mondták: szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én viszont azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak4.

Engedd meg Uram, hogy még egyszer megkérdezzünk: miért nevezed ezt a törvényt még most is újnak? Azon az éjszakán, néhány órával azelőtt, hogy áldozatként meghaltál, szívbeli szeretettel teli beszélgetés közben azokkal, akik egyéni gyöngeségük és nyomorúságuk ellenére – ami nagyon is közel áll hozzánk – elkísértek téged Jeruzsálembe, kinyilatkoztattad a szeretet mellbevágó mértékét: ahogy én szerettelek titeket. Bizonyosan megértettek azok az apostolok, akik megmagyarázhatatlan szeretetednek tanúi voltak.

A kinyilatkoztatás és a Mester példája világos és egyértelmű. Tettekkel igazolta, amit tanított. Mégis arra kell gondolnom, hogy ez a parancs még húsz évszázad múltán is új, mert nagyon kevés ember törekedett a megvalósítására. A többiek – a legtöbben – jobbnak látták, hogy ne is vegyenek tudomást róla. Túltengő önzésük azt súgja nekik: minek komplikálni a dolgot, elég nekem a magam baja.

Keresztény nem gondolkozhat így. Ha megvalljuk hitünket Benne, ha valóban azon az úton akarunk járni, amelyet Krisztus földi életében olyan világosan elénk tárt, akkor nem elégedhetünk meg avval, hogy távol tartsuk másoktól azt a rosszat, amit magunknak sem kívánunk. Végeredményben ez is sok, de nagyon kevés, ha fölfogjuk, hogy szeretetünk mértéke Jézus cselekvése szerinti kell, hogy legyen. És ezt nem távoli célként vagy egy életen át tartó küzdelem végső megkoronázásának tekinti, hanem kiindulási pontnak. Szeretetének példája – azért ismétlem, hogy konkrét tennivalókat fogalmazhass meg – a kiindulópont, mert az Úr ebben a szeretetben az elejétől kezdve érvényes jelet látja: arról ismeri fel mindenki, hogy a tanítványaim vagytok.

Krisztus, a mi Urunk testté lett, hogy az emberiség számára mintaképe legyen minden erénynek. Azt mondja: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű5.

Később azonban, mikor megmagyarázza az apostoloknak, miről lehet majd felismerni, hogy ők keresztények, nem azt mondja: arról, hogy alázatosak vagytok. Ő maga a tisztaság, a szeplőtlen bárány; semmi sem homályosíthatta el tökéletes, fogyatkozás nélküli szentségét6. Mégsem azt mondja: észreveszik majd, hogy tanítványaim vagytok, mert szemérmesek vagytok és tiszták.

A földi javaktól tökéletesen elszakadva járta világunkat. Neki, a világ Teremtőjének, nem volt, ahová lehajtsa fejét7. De nem azt mondja: tudni fogják, hogy hozzám tartoztok, mert nem csüggtök a gazdagságon. Negyven napot tölt a pusztában kemény böjtöléssel8, mielőtt hozzáfog az Evangélium hirdetéséhez. Mégsem azt mondja tanítványainak: meg fogják érteni, hogy Istennek szolgáltok, mert nem vagytok ínyencek és iszákosok.

Az apostoloknak és a minden idők keresztényeinek kitüntető ismertetőjegye, amint már hallottuk, ez: arról – pontosan arról – ismeri meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt9.

Egészen magától értetődőnek látom, hogy a Mesternek ez a nyomatékos kijelentése Isten gyermekeit minden korban fölkavarta – titeket és engem pedig éppen ebben a pillanatban. Az Úr nem a hallatlan jeleket és csodákat teszi tanítványai hűségének ismertetőjegyévé, noha átadta nekik a hatalmat, hogy a Szentlélekben ilyeneket tegyenek. Mit mond nekik? Hogy tanítványaim vagytok azt arról ismeri föl mindenki, hogy szeretitek egymást10.

Mindenkit szeretni

Nagy Szent Leó ezt mondja: Felebarátunknak nemcsak azt kell tekintenünk, akivel baráti vagy rokoni szálak fűznek össze, hanem minden embert, hiszen ugyanannak a természetnek a kötelékével tartozunk hozzájuk. (…) Ugyanattól a Teremtőtől kaptuk lelkünket. Mindannyiunkat ugyanaz az égbolt, ugyanaz a levegő, ugyanazok a nappalok és éjszakák örvendeztetnek meg, és bár egyesek jók, mások rosszak, egyesek igazak, mások nem azok, Isten mégis mindegyikükhöz nagylelkű és jóságos19.

Ennek az új parancsnak a teljesítésével kapunk Isten gyermekeiként alakot és jelleget, tanulunk meg az Egyházban szolgálni és nem kiszolgáltatni magunkat20, és így találunk erőt ahhoz, hogy minden embert azon az újfajta módon szeressünk, amely Krisztus kegyelmének gyümölcseként nyilvánul meg. Szeretetünk nem szentimentális és nem csak bajtársiasság, nem is az a kétes értékű buzgóság, hogy segítsünk másoknak, élvezve saját fölényünket. Nem ez, hanem embertársunk elfogadása és – mondjuk el még egyszer –, minden emberben Isten képmását tiszteljük azon fáradozva, hogy ő is ezt a képet szemlélje, és ezáltal Krisztus felé forduljon.

Mindenkit szeretni ezért annyit jelent, mint mindenkihez elvinni az apostoli hívást, mint becsületesen és tetterősen – amennyire rajtunk múlik – elfogadni az isteni ösztönzést, mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére21.

Ha még ellenségeinket is szeretnünk kell, azokra gondolok, akik bennünket annak tartanak, mert én nem vagyok ellensége senkinek – akkor először is azoknak tartozunk szeretettel, akik csupán távol vannak tőlünk, vagy akiket nem tartunk rokonszenvesnek, vagy akik nyelvük, képzettségük vagy neveltségük miatt számunkra idegenszerűen hatnak.

Hogyan imádkozzunk?

Hogyan kell imádkozni? Bizonyosan nem tévedek, ha azt mondom, számtalan módja van az imának. De mindannyiunknak az istengyermekség igazi imáját kívánom, és nem a képmutatók szóáradatát, akiknek azt kell az Úrtól hallania: Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! – megy be a mennyek országába16 . A képmutatóan imádkozókról írja Szent Ágoston, bár lehet, hogy náluk megvan az imádság zaja, de hiányzik az igazi hangja, mivel élettelen17, és hiányzik a vágy, hogy valóban az Atya akarata szerint cselekedjenek. Bárcsak kiáltásunkat, Uram! – az a hatékony vágy töltené el élettel, hogy a Szentlélek sugallatait lelkünkben tettekre váltsuk fel.

Küzdenünk kell azért, hogy bennünk a képmutatásnak még a nyoma se legyen. Ahhoz, hogy kiirthassuk ezt a bajt, amelyet olyan keményen elítél az Úr, első feltétel, hogy legyen meg bennünk a bűn elleni küzdelem tiszta szándéka általában és a konkrét helyzetekben is. Szívünknek és értelmünknek hevesen és becsületesen kell irtóznia a súlyos bűntől, és a bocsánatos bűnnel szemben is mélyen kell gyökereznie bennünk az ellenszenvnek, mert ez ugyan nem foszt meg bennünket az isteni kegyelemtől, de nehezebbé teszi.

Sosem fáradtam el az imáról és Isten kegyelméről beszélni. Amikor 1930-ban, fiatal pap koromban sokan jöttek hozzám minden társadalmi körből – akadémikusok, munkások, gazdagok és szegények, egészségesek és betegek, papok és világiak – azzal a vággyal, hogy közelebb kerülhessenek az Úrhoz, mindig csak egyet tanácsoltam nekik: imádkozzatok! És ha valaki azt válaszolta, hogy azt sem tudja, hogyan kezdje el, azt ajánlottam neki, képzelje magát Isten jelenlétébe, és pontosan így panaszolja el Neki a nyugtalanságát, szorongását: Uram, nem tudom megtenni! Ezekből a szerény vallomásokból gyakran lett bensőséges kapcsolat Krisztussal, állandó érintkezés Vele.

Ennek már sok éve, és még mindig ez az egyetlen eszköz, amelyet ismerek. Ha nem tudsz imádkozni, menj Krisztushoz, ahogy a tanítványok is tették: Uram, taníts meg minket imádkozni!18 Akkor majd megtapasztalod, hogy a Szentlélek segítségünkre van gyöngeségünkben, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal19, mert semmilyen szó sem képes azt a mérhetetlen mélységet kifejezni.

Isten szavának erősséget kell teremtenie bennünk! A tanácsot, amelyet papi munkám során mindig adtam, és adni fogok, nem én találtam ki. A Szentírásban vettem át én is: Uram, nem tudom hogyan kell Hozzád fordulnom! Uram, taníts meg minket imádkozni! És ekkor jön a Szentlélek szerető segítsége. Fény, tűz, forgószél formájában fellobbantja a lángot és képessé teszi arra, hogy meggyújtsa az isteni szeretet tüzét.