Pontlista

Ez vitathatatlanul nagyratörő cél és meredek út. De ne felejtsétek el, hogy senki sem születik szentnek. A szent szentté válik. Azzá lesz az isteni kegyelem és az ember együttes működése hatására. Az első századok egyik keresztény szerzője így ír az Istennel való egyesülésről: Minden, ami fejlődik, kicsinyként kezdi. Táplálékot vesz magához és ettől állandóan nő, és nagy lesz (Remete Szent Márk: De lege spirituali, 172 (PG 65, 926). Így van, ezért, ha következetes keresztény életet akarsz élni – és én tudom, hogy ezt akarod, akkor is, ha a győzelem és szegény testünk folytonos terelése afelé, ami magasabb, gyakran nagyon nehezedre esik –, a legnagyobb gonddal kell ügyelned a legkisebb dolgokra is, mert az életszentség, amelyet az Úr tőled vár el, csak úgy érhető el, hogy komolyan veszed a munkát és a hétköznapi, többnyire nem látványos kötelességeket Isten iránti szeretetből.

A lelkek Istenhez tartoznak

„A többi tanítvány pedig a bárkával jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.”31 Azonnal letették az Úr lábához az egész zsákmányt, hiszen az az övé. Tanuljuk meg ebből, hogy a lelkek Istenhez tartoznak, így a földön egyetlen ember sem nyilváníthatja őket saját tulajdonának, és hogy az Egyház apostoli tevékenysége – az üdvösség hirdetése és valósága – nem bizonyos emberek tekintélyén alapul, hanem Isten kegyelmén.

Jézus háromszor kérdezi meg Pétert, mintha lehetővé akarná tenni számára, hogy a háromszoros tagadást jóvátegye. Péter tanult saját keserű tapasztalatából. Tisztában van saját gyengeségével, és tudja, hogy nincs helye elsietett dicsekvésnek. Ezért mindent letesz Krisztus kezébe: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! […] Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek.”32 És mit felel erre Krisztus? „Legeltesd bárányaimat! […] Legeltesd juhaimat!”33 Nem a tieidet, nem is a tieiteket, hanem az „enyéimet”! Ő teremtette az embert, ő váltott meg minden egyes lelket – ismétlem – saját vére árán.

Amikor az V. században a donatisták támadták az Egyházat, azt állították, hogy Hippó püspöke, Ágoston nem taníthatja az igazságot, mert nagy bűnös volt. Szent Ágoston megmondta hittestvéreinek, hogy mit válaszoljanak erre: „Ágoston a Katolikus Egyház püspöke; hordozza a terhét, amelyről Istennek tartozik számadással. A jók között ismertem meg őt. Ha rossz, ő tudja; ha jó, akkor sem belé helyeztem a reményem. Mert az első dolog, amit megtanultam a Katolikus Egyházban, az, hogy a reményemet ne egy emberre alapozzam.”34

Apostoli tevékenységünk nem a miénk. Miről beszélnénk, ha a miénk volna? Ez Krisztus apostoli munkája, mert Isten így akarja, és erre adott parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot.”35 A hibák tőlünk, a gyümölcsök az Úrtól származnak.

Az arra irányuló fáradozásunkban, hogy azonosuljunk Krisztussal, négy lépést különböztetek meg: keresni őt, rátalálni, kapcsolatban lenni vele, szeretni. Előfordulhat, hogy úgy érzitek, még csak az első lépésnél tartotok. Keressétek őt telve vágyódással; keressétek őt saját magatokban minden erőtökkel. Ha ilyen határozottan keresitek, ki merem jelenteni, hogy már meg is találtátok, már kapcsolatban vagytok vele, elkezdtétek szeretni őt és mennyei párbeszédet folytatni vele13.

Kérem az Urat, hogy segítsen elhatároznunk, hogy a lelkünket az egyetlen nemes vágy töltse be, az egyetlen, amelyért érdemes küzdeni: Jézus mellett lenni, mint Szűz Mária és Szent József, vágyódva, önmagunkról elfeledkezve, semmit el nem hanyagolva. Részünk lesz az Istenhez fűződő barátság boldogságában – olyan belső összeszedettségben, amely összeegyeztethető szakmai és állampolgári kötelezettségeinkkel –, és hálásak leszünk neki azért, hogy gyengéden, de világosan arra tanít minket, hogy teljesítsük mennyei Atyánk akaratát.

„Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez”30, úgy siettünk mi is ide szomjazva, kiszáradt torokkal. Inni akarunk az élő víz forrásából, és egész nap a legtermészetesebb módon időzünk ennél az örök életre fakadó tiszta és bőséges vízforrásnál31. A szavak feleslegesek, mert a nyelvet cserben hagyja kifejezőereje; az értelem elcsendesedik. Itt nem gondolkodunk, hanem szemlélődünk. A lélek pedig ismét dalra fakad, új ének hangzik fel benne, mivel érzi és tudja, hogy Isten szünet nélkül szeretettel nézi őt.

Nem rendkívüli helyzetekre gondolok, hanem sokkal inkább olyanokra, amelyek mindennapos élmények (lehetnek) a lelkünk életében: a szeretet bolondságára, amely természetes módon és feltűnés nélkül megtanít szenvedni és élni, mert Isten megajándékoz minket a bölcsességgel. Micsoda nyugalom és béke tölti el a lelket, amely az életre vezető keskeny úton32 halad!

Aszkézis ez? Vagy misztika? Nem foglalkozom vele. Mit számít, hogy aszkézis-e vagy misztika? Isten ajándéka. Ha törekszel az elmélkedő imádságra, az Úr nem tagadja meg tőled a segítségét. Hit és hitből fakadó tettek: tettek, mert az Úr napról napra többet vár, amint azt a kezdetektől fogva megtapasztaltad, és amint annak idején én is mondtam neked. Mindez már szemlélődés és egyesülés Istennel. Ilyennek kell lennie sok keresztény életének: mindenki halad a saját lelki útján – végtelen ilyen út van – a világ dolgai közepette, még akkor is, ha nincs ennek tudatában.

Ez az imádság és magatartás nem térít el mindennapi elfoglaltságainktól, hanem nemes emberi buzgalmunk mellett az Úrhoz vezet. A teremtmény, aki minden tennivalóját felemeli Istenhez, istenivé teszi a világot. Oly sokszor meséltem el példaként Midász király történetét, aki arannyá változtatott mindent, amihez csak hozzáért. Személyes hibáink ellenére mi is a természetfeletti érdemek aranyává változtathatunk mindent, amivel csak dolgunk van.