Pontlista

És most hadd szóljak egy másik felejthetetlen esetről; bár ez is régen történt, amikor a valenciai katedrálisba mentem imádkozni, és elhaladtam a Tiszteletreméltó Juan Ridaura sírja előtt. Valaki azt mondta, hogy ez a pap, még hajlott korában is arra a kérdésre, hogy: Hány éves? – így válaszolt, mély meggyőződéssel, a maga valenciai tájszólásában: Poquets – azaz, alig néhány, ami Isten szolgálatára jutott, az: mindössze ennyi. Aligha tévedek, ha azt mondom: bizonyára köztetek is sokan vannak, akiknek egyik kezük is elég lenne, hogy összeszámlálják azokat az éveket, amikor állandóan arra gondoltak, hogy a világ forgatagában, saját környezetükben és hivatásbeli munkájukban Urukat szolgálják, szorosan hozzákapcsolódva kövessék őt. De ez nem is olyan fontos; csak az a fontos, ami szinte beleégett lelkünkbe: az életszentségre való fölszólítás, amelyet Jézus minden emberhez intéz. Azt kívánja mindegyikünktől, hogy törődjünk lelkünk életével, és naponkénti gyakorlással mélyítsük el magunkban a keresztény erényeket. Az Úr mindnyájunkat kötelez arra, hogy gondozzuk benső életünket; hassák át napi törekvéseinket a krisztusi erények, éspedig nem „csak úgy általában”, még csak nem is „átlagon fölül” vagy akár „kiválóan”. Nem: a szó szoros értelmében a hősiesség csúcsára kell törekednünk.

Belső élet, ezt kéri és erre hív meg mindenkit a Mester. Szentekké kell válnunk; mégpedig, ahogy mifelénk mondják: tetőtől talpig olyan keresztényekké, akikért akár szenttéavatási pert is lehetne indítani, hamisítatlanokká. Bármi más (életút választása – ford.) azt jelent né, hogy egyetlen Mesterünk méltatlan tanítványai vagyunk, kudarcot vallottunk. Gondoljátok csak meg azt is, hogy Isten ránk tekint, és megajándékoz kegyelmével a küzdelemhez, hogy a világban élve szentek legyünk, csakhogy ezzel azt kötelességet is rója ránk, hogy apostolai legyünk. Mert a lelkekért való fáradozás még természetes emberi látásmód szerint is logikusan következik az isteni kiválasztottságból, amint egy egyházatya utal rá: Ha valami olyanra találtok, ami javatokra vált, megpróbáltok másokat is megnyerni ennek. Ezért kell azt is kívánnotok, hogy mások is kísérjenek titeket az Úr útjain. Amikor a fórumra vagy fürdőbe mentek, és találkoztok valakivel, akinek nincs semmi dolga, hívjátok, hogy jöjjön veletek. Vigyétek át ezt a földi szokást lelki területre, és mikor Istenhez mész, ne menj egyedül (Nagy Szent Gergely, Homilia in evangelia 6, 6 (PL 76, 1098)).

Krisztus általában belső életünktől teszi függővé, hogy hatékonyan fáradozunk-e azon, hogy másokat magunkkal vigyünk. Tartsuk ezt szem előtt, nehogy pazaroljuk az időt hazug mentegetődzésre vagy a nehéz körülményekre hivatkozva, amelyek a kereszténység kezdetei óta mindig megvoltak. Krisztus szándéka szerint attól függ az embertársunkra gyakorolt hatásunk, hogy mi magunk elég mély lelkiséggel rendelkezünk-e. Apostoli törekvéseink csak akkor lesznek hatékonyak, ha Krisztus akarata szerint mi magunk is szentek vagyunk; illetve (legyünk még pontosabbak), ha törekszünk a hűségre, mert itt a földön sohasem lehetünk igazán szentek. Hihetetlennek tűnik, de Istennek és az embereknek szükségük van a hűségünkre. Föltétlen, meghamisítatlan, a végsőkig következetes, középszerűségtől és engedmények nélküli hűség kell, hogy legyen, a keresztény hívatás teljességére nyitott, amelyre igent mondunk, és szeretettel törekszünk megvalósítani.

Ez vitathatatlanul nagyratörő cél és meredek út. De ne felejtsétek el, hogy senki sem születik szentnek. A szent szentté válik. Azzá lesz az isteni kegyelem és az ember együttes működése hatására. Az első századok egyik keresztény szerzője így ír az Istennel való egyesülésről: Minden, ami fejlődik, kicsinyként kezdi. Táplálékot vesz magához és ettől állandóan nő, és nagy lesz (Remete Szent Márk: De lege spirituali, 172 (PG 65, 926). Így van, ezért, ha következetes keresztény életet akarsz élni – és én tudom, hogy ezt akarod, akkor is, ha a győzelem és szegény testünk folytonos terelése afelé, ami magasabb, gyakran nagyon nehezedre esik –, a legnagyobb gonddal kell ügyelned a legkisebb dolgokra is, mert az életszentség, amelyet az Úr tőled vár el, csak úgy érhető el, hogy komolyan veszed a munkát és a hétköznapi, többnyire nem látványos kötelességeket Isten iránti szeretetből.

Ha viszont hagyod, hogy hajóddal Isten rendelkezzen, ha őt teszed hajód védőjévé, micsoda biztonságban leszel! Akkor is, ha egyszer úgy tűnik, távol van, vagy alszik, vagy ha úgy látszik, hogy a sötét éjszakában vihar támad, és ő nincs ott. Szent Márk ír arról, hogy az apostolok egyszer éppen ilyen helyzetbe kerültek: de Jézus látta őket küszködni az evezéssel – mert ellenkező szelük volt. Az éjszaka negyedik őrváltása körül odament hozzájuk a tengeren (…) Azt mondta nekik:” – Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” Majd beszállt hozzájuk a bárkába, a szél pedig elállt (Mk 6, 48; 50-51).

Gyermekeim, a világon mi minden történhet velünk…! Sokat tudnék mesélni emberekről, akik szenvednek, szomorúak, akiket bántanak, és gyötörnek – igen, valóban meggyötörnek. Sok lélek hősies erejéről tudnék nektek beszélni. Szemünknek és értelmünknek sokszor az a benyomása támad, hogy Jézus alszik, és nem hall bennünket. De Szent Lukács megírja, hogyan bánik az Úr övéivel: Elindultak. Míg eveztek, ő elaludt. Hirtelen szélvész csapott le a tóra. A hullámok már-már elborították őket, úgyhogy életveszélyben forogtak. Odamentek hozzá, felkeltették, így szólva: „Mester! Mester! Itt veszünk!” Fölkelt és parancsolt a szélnek és a hullámoknak. Erre elült a háborgás, és minden elcsendesedett. Akkor hozzájuk fordult: „Hol a hitetek?” (Lk 8, 23-25)

Ha átadjuk magunkat az Úrnak, Ő is átadja magát nekünk. Egészen őrá kell bíznunk magunkat, fenntartás nélkül ráhagyatkoznunk, és tetteinkkel megmutatnunk, hogy övé a csónak, és mi neki adjuk magunkat.

Befejezésül Szűzanyánk közbenjárására bízzuk az elhatározásainkat: hitből fogunk élni; kitartunk a reményben, egészen közel maradunk Krisztushoz; valóban, igazán és egészen szeretjük őt; és ezt a kalandot Istenbe szerelmes szívünk lelkesedésével és gyönyörűségével éljük meg. Kérjük Anyánkat, hogy segítsen nekünk fölvenni Jézust csónakunkba, hogy ő, tulajdonosunk és Urunk, birtokba vehessen bennünket. Szűz Mária adjon nekünk bátorságot, hogy őszintén megmondjuk az Úrnak, meg akarjuk próbálni, hogy éjjel-nappal jelenlétében éljünk, mert ő hívott a hitre: Ecce ego quia vocasti me! (1Sám 3, 9) Itt vagyok, mivel hívtál. Így fogunk végül bemenni az ő karámjába, a jó pásztor hívására és abban a bizonyosságban, hogy csak nála van igazi boldogság, földi és örök.