Pontlista

A személyes benső életben, a külső cselekvésben, a másokkal való kapcsolatban, munkánk közben mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy állandóan Isten jelenlétében maradjunk, és beszélgessünk vele, kívülről nem érzékelhető párbeszédben. Ez a kapcsolat ugyanis nem hallható szavakban folyik, de érzékelhetővé válik abban, ahogyan végezzük feladatainkat, akár nagyok, akár kicsinyek: kitartóan, szeretetteljesen, lelkiismeretesen. Ha nem volnánk ebben szívósan kitartók, az annak lenne a jele, hogy nem élünk következetesen Isten gyermekeként, és eljátsszuk az alkalmat, hogy hogy teljesen érett férfiak legyünk, betöltve az alter Christus mértékét (Ef 4, 13).

A spanyol polgárháborúban nagyon sokat kellett utaznom, hogy a fronton küzdő sok fiatalembernek papi segítséget nyújtsak. Egyszer Teruel közelében, a lövészárokban hallottam a töredékét egy párbeszédnek, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Egy fiatal katona mondta társáról, aki úgy látszik, kissé határozatlan és csüggedésre hajlamos volt: ez se igazi! Szomorú volna, ha rólunk is elmondhatnák, hogy ingatagok vagyunk: tehát olyan emberek, akik azt állítjuk, hogy hiteles keresztények akarunk lenni, és valóban az életszentségre akarunk törekedni, de nem tesszük meg, ami tőlünk telik, mert elutasítjuk az ehhez szükséges eszközöket, nem fordulunk mindegyre gyermeki szeretettel Istenhez, miközben feladatokat teljesítünk. Ha így volna velünk, mi sem lennénk igazi keresztények.

Igaz, hogy ezek a személyes feltételek magukban nem elégségesek mert senki nem váltható meg Krisztus kegyelme nélkül. De Isten egyengetni fogja annak az útját, aki ezeket a hajlamokat megőrzi és ápolja; ez az ember szentté válhat, mert jó emberként tudott élni.

Bizonyára megfigyeltétek már néha ennek az esetnek nagyjából a fordítottját is: vannak emberek, akik magukat keresztényeknek vallják, meg vannak keresztelve, a szentségekhez járulnak, és becstelenek, hazudozók, megbízhatatlanok, gőgösek. Egy szempillantás alatt elbuknak, röviden felragyognak, és a mélybe zuhannak., mint a hullócsillagok.

Ha mint Isten gyermekei felelősségünket komolyan vesszük, felismerjük, hogy Isten igazán emberinek kíván bennünket. Fejünkkel az eget érintsük, de mindkét lábunkkal szilárdan álljunk a földön. A keresztény életért nem emberi mivoltunk megtagadásával kell fizetnünk, sem azoknak az erényeknek a megtagadásával, amelyek másokban megvannak Krisztus ismerete nélkül is. Nem, minden egyes keresztény élet ára Jézus Krisztus megváltó vére: és megismétlem, Urunk bennünket nagyon emberinek és isteninek akar, azt kívánja, hogy naponta igyekezzünk követni Őt, aki perfectus Deus, perfectus homo – egészen Isten, egészen ember.

Emberi és természetfölötti erények

Ha egy ember arra törekszik, hogy a természetes erényeket megvalósítsa, akkor szíve már nagyon közel van Jézushoz. És a keresztény ember ezen kívül még azt is tudja, hogy a három isteni erény, a hit, remény és szeretet a többi erénnyel együtt, amelyeket Isten kegyelme magával hoz, arra ösztönzi, hogy soha ne lankadjon el abban a harcban, amelyet a benne és más embertársaiban is élő, meglévő jótulajdonságokért vív.

Szögezzük ezért le: a természetes erények a természetfelettiek alapjai; és a természetfölötti erények állandóan és megújulva ösztönöznek a helyes életre. A természetes erények utáni vágy azonban nem elegendő, rendszeresen gyakorolnunk kell őket. Discite benefacere (Iz 1, 17) – tanuljatok meg jót tenni. Szükséges, hogy az erényeket állhatatos cselekvéssel megvalósítsuk: az őszinteséget, az igazlelkűséget, a pártatlanságot, lelki nyugalmat, a türelmet éljük, mert a szeretet tettekből áll, és Istent nem lehet csupán szavakkal szeretni, hanem tettekkel és igazsággal kell (1Jn 3, 18).