Pontlista

Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad11 – tanítja Szent Péter. A történelem minden korszakában, egy ember minden helyzetében az alázatosság az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy isteni életet éljünk. Talán azért, mert Isten örömét leli a mi lealacsonyodásunkban? Nem. Mert mit nyújthatna ez neki, a világ Teremtőjének, aki mindent birtokol és mindent irányít? Isten csakis azért kívánja, hogy alázatosak legyünk, hogy üresítsük ki magunkat, hogy így betölthessen bennünket; azt akarja, hogy ne támasszunk akadályokat, hanem – egyszerűen mondva – szegény szívünkben több teret hagyjunk az ő kegyelmének. Mert Isten, aki szeretné, hogy alázatosak legyünk, ugyanaz az Isten, aki átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent12. Az Úr birtokba vesz minket és megistenít bennünket, ez a jó megistenülés.

Talán hallottátok gyermekkorotokban a mesét a parasztemberről, aki egy aranyfácánt kapott ajándékba. Először meglepetten és örömmel fogadta az ajándékot, de aztán megfelelő helyet kellett neki keresnie. Hosszú ideig hányta-vetette magában a dolgot, aztán úgy döntött, hogy a tyúkólban helyezi el az aranyfácánt. A tyúkokat elbűvölte a jövevény szépsége, körülvették, és csodálták, félistennek tartották. A nagy fölfordulás közepén jött el az etetés ideje. A paraszt szórni kezdte a magokat, ide egy marékkal, oda egy marékkal, a fácán pedig éhes volt a hosszú várakozás után. Nekiesett, meg akarta tömni a gyomrát, és a tyúkok egyszerre lehiggadtak, mikor látták, hogy ez a ragyogó szépség milyen hétköznapian nagybelű. Kiábrándultan kezdték el csipkedni, amíg ki nem tépték minden tollát. Ugyanilyen nyomorúságos a bukása az olyan embernek, aki önmagát dicsőítve jár a világban. Annál szerencsétlenebb, minél vakmerőbben támaszkodott a saját erejére, és bízott saját képességeiben.

Vonjátok le belőle a gyakorlati következtetést a mindennapokra. Értsétek meg, hogy a képességeket – a természetfölöttieket éppúgy, mint természeteseket – azért bízták ránk, hogy helyesen használjuk őket. Szabaduljatok meg attól a nevetséges ábrándképtől, hogy bármit is csupán saját erőfeszítéseteknek köszönhettek. És minden számításotoknál gondoljatok arra, hogy van egy tényező, amelyet senki sem hagyhat ki – Isten.

Az igazságosság követelményei Istennel és emberrel szemben

Mélyen bele akarjuk vésni lelkünkbe, hogy ez látszódjon a viselkedésünkön is: első helyen áll az igazságosság Istennel. Ez a próbaköve az igazság éhezésének és szomjazásának23, ez különbözteti meg az igazságosságot attól a kiabálástól, amelynek az alaphangja irigység, elkeseredés, önzés és kapzsiság … Mert ijesztő és szívtelen igazságtalanság megtagadni Teremtőnktől és Megváltónktól az őt megillető hálát mérhetetlenül bőkezű adományai sokaságáért, amely Tőle árad ránk. Ha valóban törekedtek az igazságosságra, gyakran gondoljátok át, mennyire függtök Istentől – mert mid van, amit nem kaptál?24 – és ez mélyebbé teszi a hálát, amit éreztek, és erősebbé vágyatokat, hogy jobban viszonozzátok az Atya határtalan szeretetét.

Kialakul majd így bennetek a gyermeki jámborság, és egyre inkább szívbeli gyöngédséggel közeledtek Istenhez. Ne bizonytalanítson el, ha néhány képmutató azt kérdezi majd, joga van-e rá Istennek, hogy ennyit követeljen. Lépjetek csak fenntartások nélkül Isten elé, engedelmesen, mint az agyag a fazekas kezében25, és mondjátok teljes szívvel: Istenem és mindenem! Te vagy Istenem és mindenem. Ha azután váratlanul kemény csapás ér, például meg nem érdemelten szorult helyzetbe kerülsz mások miatt, képes leszel megújuló örömmel énekelni: Legyen meg, teljesüljön, dicsérjük és magasztaljuk Isten mindennél igazságosabb és mindennél szeretetreméltóbb akaratát. Ámen. Ámen.

Újítsátok meg minden nap egy határozott Serviam!-mal – Téged akarlak szolgálni, Uram! – a szándékot, hogy nem adjátok föl, nem lesztek lusták és hanyagok, több reménnyel és optimizmussal fogtok hozzá a munkához. Hiszen meg vagyunk róla győződve, hogy egy őszinte szeretettel végzett tett kiegyenlíti a vereséget, amelyet egy csetepatéban elszenvedtünk.

A remény erénye, a bizalom, hogy Isten gondviselésével és mindenhatóságával vezet bennünket, hogy minden szükséges eszközt megad számunkra, fölidézi, milyen jó az Úr az emberekhez, hozzád és hozzám. Ő mindig kész bennünket meghallgatni, és sohasem fárad bele, hogy figyeljen ránk. Ő mindenről akar hallani tőled: örömeidről, sikereidről és szeretetedről éppúgy, mint szükségeidről, szenvedéseidről és kudarcaidról. Remélj tehát benne nemcsak akkor, amikor gyengeségeidbe ütközöl, fordulj mennyei Atyádhoz jó és rossz helyzetekben, keresd szüntelenül irgalmának védelmét. Nem kell ahhoz nagy alázat, hogy észrevegyük, hogy semmi vagyunk, nullák hosszú sora, de ez a belátás leküzdhetetlen erővé alakul át, mert a nullák bal oldalán Krisztus áll: milyen mérhetetlenül nagy szám! Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kellene félnem?26