Pontlista

Ha így nézitek a dolgokat, akkor ki kell, hogy alakuljon bennetek a meggyőződés, hogy ha őszintén és szorosan az Úr nyomában akarunk járni, és valóban szolgálni akarjuk az Istent és az embereket, akkor semmit meg nem tartva szabaddá kell válnunk önmagunktól. A szellemi adományoktól, az egészségtől, a megtiszteltetésektől, a nemes becsvágytól, a sikerektől és a diadaloktól.

Igen, még azokat a jó törekvéseket is belefoglalom, – mert ennyire elszántnak kell lenned – amelyek abból a vágyból fakadnak, hogy csak Isten dicsőségét keressük, és mindennel őt magasztaljuk. Ha ez a szándékunk, akkor tisztán és határozottan kell működnie akaratunknak: Uram, én ezt vagy azt akarom, de csak akkor, ha neked is tetsző, különben mi hasznom van belőle? Ettől halálos döfést kap az önzés és a hiúság, ami mindannyiunk szívébe belopódzik, és megszerezzük lelkünknek az igazi békét, mert minél inkább elszakadunk tőlük, annál bensőségesebben és erősebben fészkeljük be magunkat Isten ölelésébe. Ahhoz, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljunk, szívünknek egészen szabadnak kell lennie a ragaszkodásoktól. Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?8 Szent Gergely azt mondja erről: Nem elég a dolgoktól elszakadva élni, ha nem szakadjunk el önmagunktól is. De (...) magunkon kívül kihez fogunk fordulni? És ki fog lemondást gyakorolni, ha ez annyit jelent, hogy tagadjuk meg magunkat?

Tudjátok meg azonban: más a helyzetünk, mint a bűn miatt bukottaknak, és más mint Isten által megformáltaknak. Másfélének teremtettek bennünket, és másfélévé alakítottuk mi magunkat. Tagadjuk meg tehát, amivé bűneink miatt lettünk, és maradjunk olyanok, amilyenné a kegyelem tett. Az, aki gőgösnek született, és alázatossá válik, mikor Krisztushoz tér, már legyőzte önmagát; az, aki kéjenc volt, és önmegtartóztató életre tér át, megtagadta azt, aki azelőtt volt; az, aki kapzsi volt, és már nem pénzsóvár, hanem elkezd adakozni a sajátjából, ahelyett, hogy idegen tulajdont szerezne meg magának, bizonyos, hogy legyőzte önmagát9.

A keresztény ember önuralma

Az Úr szíveket keres, nagylelkűeket és valóban mindentől elszakadtakat. Kívánságának megfelelhetünk, ha határozottan átvágjuk azokat a hajóköteleket vagy finom szálakat, amelyek bennünket énünkhöz kötnek. Nem hallgatom el, hogy ez az elhatározás állandó küzdelem; minduntalan háttérbe kell szorítani terveinket, amelyeket jónak tartanánk és akarnánk; küzdenünk kell, hogy le tudjunk mondani olyasmiről, amiről sokkal nehezebb, mint a legcsábítóbb anyagi javakról.

Annak az elszakadásnak, amelyről Jézus prédikált, és amelyet minden kereszténytől elvár, szükségképpen megvan a látható kifejezése. Jézus Krisztus coepit facere et docere10, elkezdett cselekedni és tanítani, tanítását előbb tettekkel hirdette, majd szóban. Hányszor szemléltétek az Urat újszülöttként az istállóban, amint nagyon-nagyon szegényesen, szalmán fekve és jászolyban alussza első földi álmát. Szemetek előtt van az a sokféle tanítás is, amelyet apostoli vándorútja közben kaptatok, például az, amit annak a férfinak mondott, aki követni akarta tanítványául szegődve: A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hova lehajtania fejét11. Nem utolsósorban újból eszetekbe fog jutni az evangélista elbeszélése az apostolokról, akik szombatnapon úton voltak, megéheztek, és elkezdték egy búzamező kalászait tördelni12.

Lehetne még sok példát találni. Csak néhányat említettem, amelyek éppen eszembe jutottak. Ezeket napközben fölhasználhatod arra, hogy Istenhez és felebarátaidhoz közelebb kerülj. De ismétlem, a kis példák bemutatásával nem azt akarom mondani, hogy megvetem a nagy engesztelő tetteket. Ezek jók, helyesek, sőt szükségesek, ha az Úr valakit erre az útra hív. De fontos megtudni, lelki vezetőnk helyesli-e őket. Arra is figyelmeztetni szeretnélek, hogy a rendkívüli engesztelő gyakorlatok hatalmas bukásokkal járhatnak, amelyekhez a gőg vezet. Ha azonban mindig újra fölindítjuk magunkban a jó szándékot, hogy a napi kis ütközetekben Isten tetszését keressük, – például mosolygunk, ha nincs is hozzá kedvünk; állítom, hogy néha ez nehezebb, mint egy óra hosszat vezeklő övet viselni – ha folyton megújítjuk ezt a szándékot, nehezen leszünk gőgösek, és nehezen képzeljük azt, hogy már szinte hősök vagyunk, inkább olyannak látjuk magunkat, mint egy gyermek, aki apjának csak valami apróságot tud adni, de azt apja nagy örömmel fogadja.

Tehát egy kereszténynek mindig az önmegtagadás szellemében kell élnie? Igen, szeretetből. Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne önmagunknak. Mindenfelől szorongatnak bennünket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete testünkben nyilvánvaló legyen23.