Pontlista

A negyvenes évek elején gyakran kellett Valenciába utaznom. Akkoriban teljesen híjával voltam az anyagiaknak. Én, szegény pap és azok, – akik mint ti is – hozzám jöttek, ott jöttünk össze imádkozni, ahol éppen lehetett. Néha egy elhagyott tengerparton – mint a Mester első barátai… Emlékszel? Szt. Lukács elbeszéli, hogyan indultak el Szent Pál és ő Tiruszból, hogy Jeruzsálembe menjenek: Ők pedig mindannyian elkísértek bennünket feleségeikkel és gyermekeikkel, kikísértek a városból, és a parton letérdelve imádkoztunk (ApCsel 21, 5). Egyszer, amikor a fenséges naplemente után már eljött az esti szürkület, láttuk, hogy egy csónak közeledik a parthoz. A halászok kiszálltak. Erőteljes alak volt mind, meztelen felsőtestük, bronzbarna bőrük nedvesen csillogott. Hozzáfogtak, hogy a csónak végére erősített hálót az ezüstösen fénylő halakkal kihúzzák a partra. Nagy erővel, lendületesen húzták, lábuk mélyen belesüllyedt a part homokjába. Egyszer csak odajött egy gyermek, ugyanolyan bronzbarnára lesült, mint ők. Odalépett a kötélhez, és kis kezével elkezdte húzni, amennyire tudta. A halászok, ezek a durva és faragatlannak látszó emberek, bizonyosan meghatódtak tőle, mert nem küldték el, pedig csak zavarhatta őket. Hagyták, hogy segítsen.

Rátok és magamra kellett gondolnom. Rátok, akiket akkor még nem ismertem, és magamra; a kötélre, amelyet naponta együtt kell húznunk, és még sok mindenre. Ha mi is úgy megyünk Isten elé, mint az a kisgyermek, tudva, milyen kevés, amit tehetünk, de mindig készen, hogy szándékaiban együttműködjünk vele, könnyebben jutunk célba. Kihúzzuk a partra a hálót – a szakadásig telt hálót – mert Isten hatalma segíti a mi szegény bajlódásunkat.

Az alázatosság gyümölcsei

Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál mindenben, akkor kegyet találsz Istennél23. Ha alázatosak vagyunk, Isten sosem hagy el bennünket. Ő letöri a büszkék önteltségét, az alázatosakat azonban megajándékozza az üdvösséggel. Megszabadítja a bűntelent, és megmenti kezének tisztaságáért24. Isten végtelen könyörületessége annak siet segítségére, aki Őt mély alázattal hívja. Isten azután úgy cselekszik, amilyen valójában: ő a Mindenható. Szorongathatják a lelket veszélyek, üdvösségének ellenségei körülfoghatják, mégsem fog elveszni. Ez nem csupán egy ránk hagyományozott tapasztalat a régi időkből, ez manapság is így történik.

Minden esemény megítélésekor az isteni mértéket kell alkalmaznunk, és sohasem szabad elveszítenünk a dolgok természetfölötti látásmódját; meggyőződésünk kell, hogy legyen, Jézus nyomorúságunkat is fölhasználja arra, hogy dicsőségét sugározza. Ha tehát úgy érzitek, hogy belopódzik lelketekbe az önzés, fáradtság, bátortalanság, vagy ha szenvedélyek igája nehezedik rátok, azonnal cselekedjetek, hallgassátok meg, mit mond a Mester, anélkül, hogy megijednétek attól a szomorú valóságtól, amik mi magunk vagyunk; mert gyöngeségeink elkísérnek, amíg csak élünk.

Ez a keresztény ember útja. Szükségét érezzük annak, hogy szilárd és alázatos hittel minduntalan hívjuk Istent: Uram, ne bízz bennem! De én viszont bízom Benned! Ha aztán lelkünk megsejti, mekkora szeretettel, együttérzéssel, milyen nagy gyöngédséggel néz ránk Jézus, és hogy sose tekinti ügyünket elveszettnek, akkor megértjük az apostol szavát egész mélységében: virtus in infirmitate perficitur9, az erő a gyöngeségben teljesedik be. Az Úrba vetett hitünkkel nyomorúságos voltunk ellenére – sőt, éppen általa – hűségesek leszünk Istenhez, a mi Atyánkhoz. Ereje fölragyog, és gyöngeségünkben hordoz bennünket.

Hit és alázat

Most Máté számol be egy megragadó eseményről. Ekkor egy tizenkét éve vérfolyásos asszony hátulról odament, s megérintette ruhája szegélyét19. Micsoda alázat! Azt gondolta magában: „ha csak ruháját érintem is, meggyógyulok”20. Mindig lesznek olyan betegek, mint Bartimeus, erős hitűek, akik nem restellik hangosan kiáltva megvallani Őt. De vegyétek figyelembe, hogy Krisztus útján nincs két egyforma lélek. Az asszony hite is erős, de ő nem kiált, csak közeledik Krisztushoz, anélkül, hogy az emberek észrevennék. Elég neki, hogy megérintse ruhája szegélyét, mert biztos benne, hogy ennyi is meggyógyítja. Alighogy megtette, az Úr megfordul és ránéz. Ő már tudja, mi játszódik le ebben a szívben, ismeri bizalmát: Bízzál, leányom! A hited meggyógyított téged21.

Szemérmesen érintette meg a szegélyt, bizakodva lépett oda, istenfélően hitt, belátóan ismerte fel, hogy meggyógyult. (…) Ezért: ha gyógyulásról van szó, hadd érintsük meg hittel Krisztus ruhája szegélyét!22 Megérted-e, milyennek kell lennie hitünknek? Alázatosnak. Ki vagy te, és ki vagyok én, hogy Krisztus hívását megkaptuk? Kik vagyunk, hogy szabad ennyire közel lennünk Hozzá? Amint az asszonynak a tömegben, nekünk is felkínált egy alkalmat, de nem csak annyit, hogy megsimítsuk a ruháját, és egy pillanatra érinthessük öltözete szegélyét. Ő egészen a miénk. Egészen nekünk adja magát, Testével, Vérével, Lelkével, egész Istenségével. Mindennap magunkhoz vesszük ételként, meghitten beszélünk Vele, ahogy egy apával, ahogy a Szeretettel magával beszélünk. És mindez igaz, nem csak úgy képzeljük.