Pontlista

Belső élet, ezt kéri és erre hív meg mindenkit a Mester. Szentekké kell válnunk; mégpedig, ahogy mifelénk mondják: tetőtől talpig olyan keresztényekké, akikért akár szenttéavatási pert is lehetne indítani, hamisítatlanokká. Bármi más (életút választása – ford.) azt jelent né, hogy egyetlen Mesterünk méltatlan tanítványai vagyunk, kudarcot vallottunk. Gondoljátok csak meg azt is, hogy Isten ránk tekint, és megajándékoz kegyelmével a küzdelemhez, hogy a világban élve szentek legyünk, csakhogy ezzel azt kötelességet is rója ránk, hogy apostolai legyünk. Mert a lelkekért való fáradozás még természetes emberi látásmód szerint is logikusan következik az isteni kiválasztottságból, amint egy egyházatya utal rá: Ha valami olyanra találtok, ami javatokra vált, megpróbáltok másokat is megnyerni ennek. Ezért kell azt is kívánnotok, hogy mások is kísérjenek titeket az Úr útjain. Amikor a fórumra vagy fürdőbe mentek, és találkoztok valakivel, akinek nincs semmi dolga, hívjátok, hogy jöjjön veletek. Vigyétek át ezt a földi szokást lelki területre, és mikor Istenhez mész, ne menj egyedül (Nagy Szent Gergely, Homilia in evangelia 6, 6 (PL 76, 1098)).

Krisztus általában belső életünktől teszi függővé, hogy hatékonyan fáradozunk-e azon, hogy másokat magunkkal vigyünk. Tartsuk ezt szem előtt, nehogy pazaroljuk az időt hazug mentegetődzésre vagy a nehéz körülményekre hivatkozva, amelyek a kereszténység kezdetei óta mindig megvoltak. Krisztus szándéka szerint attól függ az embertársunkra gyakorolt hatásunk, hogy mi magunk elég mély lelkiséggel rendelkezünk-e. Apostoli törekvéseink csak akkor lesznek hatékonyak, ha Krisztus akarata szerint mi magunk is szentek vagyunk; illetve (legyünk még pontosabbak), ha törekszünk a hűségre, mert itt a földön sohasem lehetünk igazán szentek. Hihetetlennek tűnik, de Istennek és az embereknek szükségük van a hűségünkre. Föltétlen, meghamisítatlan, a végsőkig következetes, középszerűségtől és engedmények nélküli hűség kell, hogy legyen, a keresztény hívatás teljességére nyitott, amelyre igent mondunk, és szeretettel törekszünk megvalósítani.

A lelkek Istenhez tartoznak

„A többi tanítvány pedig a bárkával jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.”31 Azonnal letették az Úr lábához az egész zsákmányt, hiszen az az övé. Tanuljuk meg ebből, hogy a lelkek Istenhez tartoznak, így a földön egyetlen ember sem nyilváníthatja őket saját tulajdonának, és hogy az Egyház apostoli tevékenysége – az üdvösség hirdetése és valósága – nem bizonyos emberek tekintélyén alapul, hanem Isten kegyelmén.

Jézus háromszor kérdezi meg Pétert, mintha lehetővé akarná tenni számára, hogy a háromszoros tagadást jóvátegye. Péter tanult saját keserű tapasztalatából. Tisztában van saját gyengeségével, és tudja, hogy nincs helye elsietett dicsekvésnek. Ezért mindent letesz Krisztus kezébe: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! […] Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek.”32 És mit felel erre Krisztus? „Legeltesd bárányaimat! […] Legeltesd juhaimat!”33 Nem a tieidet, nem is a tieiteket, hanem az „enyéimet”! Ő teremtette az embert, ő váltott meg minden egyes lelket – ismétlem – saját vére árán.

Amikor az V. században a donatisták támadták az Egyházat, azt állították, hogy Hippó püspöke, Ágoston nem taníthatja az igazságot, mert nagy bűnös volt. Szent Ágoston megmondta hittestvéreinek, hogy mit válaszoljanak erre: „Ágoston a Katolikus Egyház püspöke; hordozza a terhét, amelyről Istennek tartozik számadással. A jók között ismertem meg őt. Ha rossz, ő tudja; ha jó, akkor sem belé helyeztem a reményem. Mert az első dolog, amit megtanultam a Katolikus Egyházban, az, hogy a reményemet ne egy emberre alapozzam.”34

Apostoli tevékenységünk nem a miénk. Miről beszélnénk, ha a miénk volna? Ez Krisztus apostoli munkája, mert Isten így akarja, és erre adott parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot.”35 A hibák tőlünk, a gyümölcsök az Úrtól származnak.