Pontlista

Igazságosság, szabadságszeretet és az igazság szeretete

Még gyermek voltam, amint fülem volt a hallásra, hogy a Szentírás nyelvezetét használjam29, mikor már hallottam véleményeket és ellenvéleményeket a szociális kérdésről. Szó sincs tehát rendkívüli dologról, régi, mindig is létező téma. Abban a pillanatban jelenhetett meg, amikor az emberek társulni kezdtek, és észrevehetővé vált az életkor, értelem, munkateljesítmény, érdekek vagy a személyiségek különbözősége.

Nem tudom, elkerülhető-e, hogy a társadalomnak osztályai legyenek. Nem is az én dolgom, hogy ilyen témákról tárgyaljak, főként nem ebben a kápolnában, ahol azért jöttünk össze, hogy Istenről beszéljünk – soha életemben nem szeretnék másról beszélni, – és hogy vele beszélgessünk.

Gondolkodjatok úgy, ahogy akartok mindarról, amit az isteni gondviselés a nézetek szabad küzdelmére bízott. Én azonban Jézus Krisztus papja vagyok, és ezért általánosabb szempontból kell fölhívnom a figyelmeteket arra, hogy sohasem szabad felhagynunk az igazságosságért való munkálkodással, még ha hősiességet kíván is.

Mivel tudjuk, hogy Krisztus szerezte meg nekünk a szabadságot30, kötelességünk, hogy minden egyes ember személyes szabadságát védjük. Ha nem így tennénk, milyen jogon követelnénk meg ezt a magunk számára? Az igazságot is terjesztenünk kell, mivel veritas liberabit vos31, az igazság szabaddá tesz bennünket, a tudatlanság viszont rabszolgává. Támogatnunk kell minden ember élethez való jogát, az emberhez méltó élethez szükséges dolgokhoz való jogot, a munkához, és pihenéshez, állapotának megválasztásához, családalapításhoz, gyermekek neveléséhez való jogot, betegségben és idős korban az emberi méltósághoz való jogot, a kulturális javakhoz, más állampolgárokkal törvényes célokért való szabad egyesülés jogát – mindenek előtt pedig minden embernek azt a jogát, hogy teljesen szabadon megismerhesse Istent és szerethesse, mert egy helyesen képzett lelkiismeret mindenben fölfedezi a Teremtő kezenyomát.

Ezért nagyon fontos, hogy hangsúlyozzuk a marxizmus és a keresztény hit öszeférhetetlenségét. Ezzel én nem politikai tant hirdetek, hanem csupán azt ismétlem, amit az Egyház tanít. El lehet-e képzelni valamit, ami a hittel kibékíthetetlenebbül ellentétes, mint egy olyan rendszer, amely Isten szerető jelenlétének a lélekből való eltüntetésére épít? Mondjátok ki jó hangosan, hogy senki ne csukhassa be a fülét: ahhoz, hogy megvalósítsuk az életben az igazságosságot, nincs szükségünk a marxizmusra. Ellenkezőleg, az ilyen súlyos tévedés, amely kizárólag anyagi megoldásokkal félretolja a béke Istenét, csak akadályokat gördít az emberi jólét és az egymás iránti megértés elé. A kereszténység adja meg nekünk a tiszta fényt, amelyben a válasz minden kérdésre láthatóvá válik: elég az, hogy őszintén fáradoztok azon, hogy katolikusok legyetek, non verbo, neque lingua, sed opere et veritate32, nem szavakkal és nyelvvel, hanem tettekkel és igazságban. Mondjátok ki az igazságot mindig, csomagolatlanul, nem törődve félelmekkel, valahányszor alkalom van rá, és ha kell, teremtsétek meg rá az alkalmat.

Isteni pedagógia

Ellenségeinket nem gyűlölni, rosszat nem viszonozni rosszal, lemondani a bosszúról, megbocsátani és nem neheztelni: abban a korban, de – ne áltassuk magunkat – ma is szokatlan, túl hősies, szinte abnormális magatartásnak számít. Ennyire középszerűek a teremtmények. Jézus Krisztus, aki azért jött el, hogy mindenkit üdvözítsen, és részt adjon mindenkinek megváltó művében, tanítványait – téged és engem – sokkal nemesebb és erősebb, nagy és őszinte szeretetre akarta tanítani. Úgy kell egymást szeretnünk, ahogy Krisztus szerette mindegyikünket. Csak így, – hiszen ügyefogyottak vagyunk – az isteni szeretet utánzásával sikerülhet megnyitni szívünket minden ember számára, és egészen új, nemesebb szeretettel szeretnünk.

Milyen nagyszerűen valósították meg az első keresztények ezt az égő szeretetet, ezt az emberi szolidaritásnál és jóindulatnál sokkal különbet! Szerették egymást, gyöngéden és erősen, azzal a szeretettel, ami Krisztus szívéből árad. Tertullianus, a második századbeli író megörökítette számunkra, hogyan hatott ez a pogányokra. Az akkori hívők természetfölötti és emberi módon vonzó magatartásának láttára kitört belőlük: nézzétek, mennyire szeretik egymást!11

Ha észreveszed, hogy most vagy máskor, hétköznapjaidon nem érdemled meg ezt a dicséretet, és szíved nehézkesen mozdul az isteni ösztönzésekre, akkor vedd észre, itt az ideje az irány kiigazításának. Szívleld meg Szent Pál felszólítását: …tegyünk jót mindenkivel, főképpen pedig hittestvéreinkkel12 . Krisztus misztikus testével.

A keresztények legfontosabb apostoli tevékenysége a világban, és a legjobb tanúságtétel hitünkről, ha megteremtjük az Egyházon belül az igazi szeretet légkörét. Ha nem szeretjük egymást igazán, hanem helyt adunk az ellenségeskedéseknek, rágalmaknak és intrikáknak, az ilyen hirdetők hogyan tudják az evangéliumi örömhírt vonzóvá tenni?

Könnyű és divatos szájjal hirdetni, hogy mindenkit szeretünk, hívőket és nem hívőket. De kétlem, hogy az ilyen megnyilatkozás több mint álszent szószaporítás, ha közben az ilyen ember rosszul bánik hittestvéreivel. Ha viszont Krisztus szívével egyesülve szeretjük azokat, akik ugyanannak az Atyának gyermekei, ugyanaz a hit egyesíti őket, és ugyannak a reménynek örökösei13, akkor kitágul a szivünket, és izzik a buzgó vágytól, hogy minden ember közeledjen az Úrhoz.

Talán azt gondolja közületek valaki, hogy miközben most a szeretet követelményeire emlékeztetlek titeket, magam is szeretetlenül beszéltem. Nem, éppen ellenkezőleg. Biztosíthatlak titeket hamis ökumenizmus nélkül, hogy szent büszkeséget éreztem, mikor a II. Vatikáni Zsinaton újult erővel foglalkoztak azzal, hogy eljuttassák az igazságot azokhoz, akik el vannak választva az egyetlen úttól, Jézus útjától, mert nincs forróbb vágyam annál, mint hogy az egész emberiség megmeneküljön.

Többek közt azért is örültem annyira, mert ezáltal megerősítették újra az Opus Dei által szorgalmazott apostoli munkát, az ad fidem apostolkodást. Azt az apostolkodást, amely nem utasít vissza egyetlen embert sem, és megnyílik a nemkeresztények, az ateisták és a pogányok számára, hogy amennyire lehet, részesüljenek egyesülésünk lelki javaiban. Más alkalommal már elmondtam nektek ezt a hosszú történetet a szenvedésről és a hűségről. Ezért most kertelés nélkül mondhatom: hazugnak és álszentnek tartom azt a buzgólkodást, amely sürgeti, hogy különös gonddal kezeljük a távolállókat, ugyanakkor testvéreinket a közös hitben nem értékeli vagy megveti. Nem hiszem azt sem, hogy valóban érdekel az utcasarki koldus, ha otthon gyötröd a tieidet, részvétlenül nézed örömüket, gondjukat, és nem is próbálod megérteni és elnézni hibáikat – ha azokkal nem bántják Istent.

Bizonyára számotokra is megrendítő, hogy János apostol – öreg emberként – egyik levelének nagy részét arra használja föl, hogy ennek az isteni tanításnak a követésére sarkalljon. A keresztények közt uralkodnia kell az Istentől jövő szeretetnek, Istentől, aki maga a szeretet. Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet14. Hosszan beszél a testvéri szeretetről, mert Krisztus által Isten gyermekei lettünk: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk!15

Miközben keményen lelkünkre beszél, hogy nyitottabbak legyünk az isteni kegyelemre, emlékezetünkbe vési, hogy nagyszerű bizonyítékunk van az Atya szeretetére az emberek iránt: Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk16. Ő volt a kezdeményező. Megelőzött szeretetével, és ezt a példát adta nekünk, hogy vele együtt szolgáljunk másoknak, és – mennyire szívesen ismétlem – nagylelkűen tegyük szívünket a földre, hogy mások puhára lépjenek, és könnyebb legyen nekik a küzdelem. Így kell tennünk, mert olyan Atyának vagyunk a gyermekei, aki nem habozott forrón szeretett Fiát értünk odaadni.

De milyen az a szeretet, amelyről beszélek? A Szentírás dilectio-ról beszél, hogy érzékeltesse, nem érzelmi vonzódásról van szó; ez a szó szilárd döntésre, akarati tényre utal. A dilectio az electio-ból származik, „kiválasztás”. Szeretném még hozzátenni, hogy a szeretet keresztény számára szeretni akarást jelent, Krisztusban elhatározni, hogy megkülönböztetés nélkül minden ember javát akarjuk, azt, hogy minden adomány legjobbikát kapják meg: ismerjék meg Krisztust, és bensőségesen szeressék.

Az Úr sürget: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért22. Lehetséges, hogy azok iránt, akik visszautasítják közeledésünket, semmilyen emberi vonzódást nem érzünk, Jézus azonban azt kívánja, hogy ne viszonozzuk nekik a rosszat rosszal, ne mulasszunk el egyetlen alkalmat sem, hogy szívből szolgáljunk nekik, akkor is, ha nehezünkre esik, és foglaljuk őket mindegyre imáinkba.

Ez a dilectio, ez a szeretet még szívből jövőbbé válik, ha hittestvéreinkre irányul, különösen azokra, akik Isten rendeléséből nagyon közel állnak hozzánk: szüleinkre, férjünkre, feleségünkre, gyermekeinkre vagy testvéreinkre, barátainkra, kollégáinkra és szomszédainkra. Ezen tiszta és nemes emberi szeretetnek érezhető, szívből jövő melege nélkül, amely Isten felé visz és tőle jön, nem létezik a szeretet isteni erénye.

Hogyan valósul meg a szeretet?

A keresztény szeretet követelményei nem könnyen teljesíthetők; naivság volna másként gondolni. Az embertársainkkal való napi érintkezés ezt mutatja, és sajnos az Egyházon belül is így van. A szeretet arra késztet, hogy hallgassunk, különben mi mindent tudna mindenki elmondani szakadásokról, agresszivitásról, jogtalanságról, rágalmazásról, intrikákról. Ezt csak le akarjuk szögezni, hogy azután alkalmazzuk a megfelelő ellenszert, ami mindenekelőtt a mi személyes törekvésünk lesz arra, hogy senkit se bántsunk meg, senkivel se bánjunk rosszul, és úgy mondjunk el egy-egy rendreutasítást, hogy sohase hasson fölényesen.

Ezek nem csak manapság történnek. Már Krisztus mennybemenetele után néhány évvel, amikor még az apostolok járták körbe a közösségeket, és mindenütt a hit és a remény uralkodott, kezdtek egyesek letévedni az útról, és nem a Mester szeretete szerint élni.

Mert amikor köztetek féltékenység és viszály van, írja Szent Pál a korintusiaknak, nem vagytok-e testiek, és nem viselkedtek-e emberi módon? Amikor ugyanis azt mondja az egyik: „Én Pálé vagyok”, a másik pedig: „Én Apollóé”, vajon nem vagytok-e emberiek?26 Ezek nem fogják föl, hogy Krisztus azért jött, hogy mindezeket a meghasonlásokat megszűntesse? Vajon mi Apolló? Mi Pál? Szolgák, akik hitre vezettek titeket, mégpedig mindegyik úgy, ahogy az Úr adta neki27.

Az apostol nem veti el a sokféleséget: mindenki megkapta Istentől saját adományát, az egyik ilyet, a másik olyat28. De ez a sokféleség az Egyház javát kell, hogy szolgálja. Én arra kérem most az Urat, s ha akarjátok, csatlakozhattok az én imámhoz, ne engedje, hogy Egyházában a lelkeket a szeretet hiánya mérgezze meg. A szeretet a só a keresztények apostoli tevékenységében. Ha ez a só elveszti ízét, hogyan mondhatjuk a világnak fennszóval: Itt van Krisztus?

Ezért mondom Pál apostollal: Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem, ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem, ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem29.

Az apostolnak ezek a szavai olykor ugyanazt a választ váltják ki, mint az Úr szavai, mikor tanítványainak Szent Teste és Vére szentségét kinyilatkoztatta: Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?30 Igen, kemény. Mert az a szeretet, amelyről Pál beszél, nem csupán embertársi gondoskodás, humanizmus, együttérzés más szenvedésével: ehhez a legfőbb erény a követelmény, az istenszeretet és a felebarát szeretetének gyakorlása Isten kedvéért. Ezért mondja: A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik(…). Most azért megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet31.

Az egyetlen út

Régóta tudjuk, hogy a felebaráti szeretet erényének, a keresztény élet központi tényének semmi köze azokhoz a karikatúrákhoz, amelyeket a fecsegők ránk akarnak tukmálni. De miért kell mindegyre prédikálni róla? Kötelességszerű gyakorlat csupán? Elmélet csupán, amelyet csak ritkán lehet valós tettekre váltani?

Ha környezetünkre tekintünk, könnyen jutunk arra a föltételezésre, hogy a szeretet illúzió. De ha természetfölötti szempontból, és mélyebben vizsgáljuk, megmutatkozik, miért van ez az erény a terméketlen senyvedés állapotában: hiányzik az állandó bensőséges kapcsolat Jézus Krisztussal, a tegező viszony az Úrral, és mert a lélek félreismeri sajátmagában a Szentlélek működését, azét a Lélekét, akinek első gyümölcse éppen a szeretet.

Utalva az apostol tanácsára – Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét32 – megjegyzi egy egyházatya: Ha szeretjük Krisztust, könnyű lesz nekünk egymás gyöngeségeit elviselnünk, azokét is, akiket még nem szeretünk, mert nem tettek semmi jót33. Ez a szeretetben való növekedés fölfelé vezető útja. Tévedés volna azt hinni, hogy először a humanitás és a szociális segítség műveiben kell gyakorolni magunkat, és az istenszeretetet kikapcsolni. Ne hanyagoljuk el Krisztust a beteg felebaráttal való törődés miatt, mert Krisztuskedvéért kell a beteget szeretnünk34.

Tekintsetek folyton Krisztusra, lássátok, hogy nem adta föl istenvoltát, úgy alázta meg magát, és vett föl szolgai alakot35, hogy szolgálhasson bennünket; mert csak ebből a látószögből nyílnak meg nekünk azok a célok, amelyekért valóban érdemes fáradni. A szeretet keresi az egyesülést, az eggyé válást a szeretett személlyel. Ha egyesülünk Krisztussal, egészen eltölt bennünket a törekvés, hogy életét, az odaadást, a mérhetetlen szeretetet és a halált is vállaló áldozatot utánozzuk. Krisztus alapvető döntést kíván tőlünk: vagy önzésben és magunkra maradva sorvasztjuk el életünket, vagy egész szívvel elkötelezzük magunkat a szolgáló életre.

Kérjük az Urat vele való beszélgetésünk végén, adja meg nekünk, hogy Pál apostollal mondhassuk: De mindezeken győzedelmeskedünk az által, aki szeret minket. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van36.

A szeretet az, amelyről a Szentírás lángoló szavakkal mondja: Tengernyi víz sem tudja eloltani a szerelmet, folyamok sem tudják elsodorni37, a szeretetet, amely az Istenanya szívét eltöltötte, és olyan gazdaggá tette, hogy minden ember Anyjává tudott lenni. Benne egybeolvad az Isten iránti szeretet, a minden gyermekével való törődéssel. Milyen nagy lehetett a fájdalma mérhetetlenül szelíd szívének, amely a legkisebb dologra is figyelt – nincs boruk38 –, mikor Jézus szenvedése alatt és halálakor ott kellett, hogy legyen a kollektív őrjöngés kitörésénél. De Mária nem beszél. Szeret, hallgat, és megbocsát, mint a Fia. Ez a szeretetből fakadó erő.