Pontlista

És most hadd szóljak egy másik felejthetetlen esetről; bár ez is régen történt, amikor a valenciai katedrálisba mentem imádkozni, és elhaladtam a Tiszteletreméltó Juan Ridaura sírja előtt. Valaki azt mondta, hogy ez a pap, még hajlott korában is arra a kérdésre, hogy: Hány éves? – így válaszolt, mély meggyőződéssel, a maga valenciai tájszólásában: Poquets – azaz, alig néhány, ami Isten szolgálatára jutott, az: mindössze ennyi. Aligha tévedek, ha azt mondom: bizonyára köztetek is sokan vannak, akiknek egyik kezük is elég lenne, hogy összeszámlálják azokat az éveket, amikor állandóan arra gondoltak, hogy a világ forgatagában, saját környezetükben és hivatásbeli munkájukban Urukat szolgálják, szorosan hozzákapcsolódva kövessék őt. De ez nem is olyan fontos; csak az a fontos, ami szinte beleégett lelkünkbe: az életszentségre való fölszólítás, amelyet Jézus minden emberhez intéz. Azt kívánja mindegyikünktől, hogy törődjünk lelkünk életével, és naponkénti gyakorlással mélyítsük el magunkban a keresztény erényeket. Az Úr mindnyájunkat kötelez arra, hogy gondozzuk benső életünket; hassák át napi törekvéseinket a krisztusi erények, éspedig nem „csak úgy általában”, még csak nem is „átlagon fölül” vagy akár „kiválóan”. Nem: a szó szoros értelmében a hősiesség csúcsára kell törekednünk.

A cél, amit elétek állítottam, – vagy inkább; amit Isten jelölt ki mindnyájunknak, nem a fantázia játéka, nem elérhetetlen eszmény csupán. Sorolhatnám nektek annak a nem kevés férfinak, és nőnek példáját, akik semmiben sem különböznek tőlem vagy tőletek. Egyszer, nagyon hétköznapinak tűnő módon találkoztak Jézussal, amint éppen arra járt, quasi in occulto (Jn 7, 10) , szinte titokban, és elhatározták, hogy követik őt, és szeretetből hordozni fogják minden nap keresztjét (Vö. Mt 16, 24). A mi korunkban, amikor az elengedettség és lagymatagság, a gátlástalanság és az anarchia uralkodnak, jeléül az általános hanyatlásnak, egyre időszerűbb az az egyszerű, mély felismerés, amely engem papi tevékenységem kezdete óta emészt, és tovább szeretném adni az egész emberiségnek: Azért vannak világválságok, mert hiányoznak a szentek.

Belső élet, ezt kéri és erre hív meg mindenkit a Mester. Szentekké kell válnunk; mégpedig, ahogy mifelénk mondják: tetőtől talpig olyan keresztényekké, akikért akár szenttéavatási pert is lehetne indítani, hamisítatlanokká. Bármi más (életút választása – ford.) azt jelent né, hogy egyetlen Mesterünk méltatlan tanítványai vagyunk, kudarcot vallottunk. Gondoljátok csak meg azt is, hogy Isten ránk tekint, és megajándékoz kegyelmével a küzdelemhez, hogy a világban élve szentek legyünk, csakhogy ezzel azt kötelességet is rója ránk, hogy apostolai legyünk. Mert a lelkekért való fáradozás még természetes emberi látásmód szerint is logikusan következik az isteni kiválasztottságból, amint egy egyházatya utal rá: Ha valami olyanra találtok, ami javatokra vált, megpróbáltok másokat is megnyerni ennek. Ezért kell azt is kívánnotok, hogy mások is kísérjenek titeket az Úr útjain. Amikor a fórumra vagy fürdőbe mentek, és találkoztok valakivel, akinek nincs semmi dolga, hívjátok, hogy jöjjön veletek. Vigyétek át ezt a földi szokást lelki területre, és mikor Istenhez mész, ne menj egyedül (Nagy Szent Gergely, Homilia in evangelia 6, 6 (PL 76, 1098)).

Krisztus általában belső életünktől teszi függővé, hogy hatékonyan fáradozunk-e azon, hogy másokat magunkkal vigyünk. Tartsuk ezt szem előtt, nehogy pazaroljuk az időt hazug mentegetődzésre vagy a nehéz körülményekre hivatkozva, amelyek a kereszténység kezdetei óta mindig megvoltak. Krisztus szándéka szerint attól függ az embertársunkra gyakorolt hatásunk, hogy mi magunk elég mély lelkiséggel rendelkezünk-e. Apostoli törekvéseink csak akkor lesznek hatékonyak, ha Krisztus akarata szerint mi magunk is szentek vagyunk; illetve (legyünk még pontosabbak), ha törekszünk a hűségre, mert itt a földön sohasem lehetünk igazán szentek. Hihetetlennek tűnik, de Istennek és az embereknek szükségük van a hűségünkre. Föltétlen, meghamisítatlan, a végsőkig következetes, középszerűségtől és engedmények nélküli hűség kell, hogy legyen, a keresztény hívatás teljességére nyitott, amelyre igent mondunk, és szeretettel törekszünk megvalósítani.

Krisztus bárkájában

Urunk, Jézus Krisztus sokszor és szívesen beszélt bárkákról és hálókról, és én is szívesen teszem ezt, azért, hogy az evangéliumnak ezekből a jeleneteiből szilárd és tiszta szándékra ösztönözzön. Szt. Lukács beszél néhány halászról, akik a Genezáreti-tó partján hálójukat mossák és javítják. Jézus a partra vont csónakok felé megy, és beszáll Simon bárkájába. Milyen természetességgel száll be az Úr a te csónakodba és az enyémbe! Néhány ember erre sóhajtozni kezd: nagyon bonyolulttá teszi életünket! Velem és veled is találkozott utunkon az Úr, és bonyolultabbá tette életünket megnyerő szeretetével.

Jézus így szólt a halászokhoz, amikor befejezte beszédét Péter csónakjából: duc in altum et laxate retia vestra in capturam (Lk 5, 4) – Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz! Megbíznak a szavában, engedelmeskednek, és csodálatos halfogásban lesz részük. Majd Péterhez fordul, – aki hasonlóan Jakabhoz és Jánoshoz ámultan áll ott: Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel. Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt (Lk 5, 10-11).

A te csónakod – tehetséged, terveid, sikereid, – mindez semmit sem ér, csak, ha átengeded Jézusnak, ha hagyod, hogy akadálytalanul beszálljon, és ha lemondasz róla, hogy sajkádból bálványt csinálj. Egymagadban, csak te meg a csónakod, a Mester nélkül a biztos hajótörés felé evezel. Csak akkor fogod épségben kiállni az élet viharait és zátonyra futásait, ha az Úr közelében akarsz lenni, és átadod neki a kormányt. Helyezz mindent Isten kezébe: gondolataid, fantáziád szép repülése, nemes emberi törekvéseid, szerelmed tiszta vágyakozása hadd áramoljanak keresztül Jézus Szívén. Különben mindezt előbb vagy utóbb tönkreteszi önzésed.

Ha viszont hagyod, hogy hajóddal Isten rendelkezzen, ha őt teszed hajód védőjévé, micsoda biztonságban leszel! Akkor is, ha egyszer úgy tűnik, távol van, vagy alszik, vagy ha úgy látszik, hogy a sötét éjszakában vihar támad, és ő nincs ott. Szent Márk ír arról, hogy az apostolok egyszer éppen ilyen helyzetbe kerültek: de Jézus látta őket küszködni az evezéssel – mert ellenkező szelük volt. Az éjszaka negyedik őrváltása körül odament hozzájuk a tengeren (…) Azt mondta nekik:” – Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” Majd beszállt hozzájuk a bárkába, a szél pedig elállt (Mk 6, 48; 50-51).

Gyermekeim, a világon mi minden történhet velünk…! Sokat tudnék mesélni emberekről, akik szenvednek, szomorúak, akiket bántanak, és gyötörnek – igen, valóban meggyötörnek. Sok lélek hősies erejéről tudnék nektek beszélni. Szemünknek és értelmünknek sokszor az a benyomása támad, hogy Jézus alszik, és nem hall bennünket. De Szent Lukács megírja, hogyan bánik az Úr övéivel: Elindultak. Míg eveztek, ő elaludt. Hirtelen szélvész csapott le a tóra. A hullámok már-már elborították őket, úgyhogy életveszélyben forogtak. Odamentek hozzá, felkeltették, így szólva: „Mester! Mester! Itt veszünk!” Fölkelt és parancsolt a szélnek és a hullámoknak. Erre elült a háborgás, és minden elcsendesedett. Akkor hozzájuk fordult: „Hol a hitetek?” (Lk 8, 23-25)

Ha átadjuk magunkat az Úrnak, Ő is átadja magát nekünk. Egészen őrá kell bíznunk magunkat, fenntartás nélkül ráhagyatkoznunk, és tetteinkkel megmutatnunk, hogy övé a csónak, és mi neki adjuk magunkat.

Befejezésül Szűzanyánk közbenjárására bízzuk az elhatározásainkat: hitből fogunk élni; kitartunk a reményben, egészen közel maradunk Krisztushoz; valóban, igazán és egészen szeretjük őt; és ezt a kalandot Istenbe szerelmes szívünk lelkesedésével és gyönyörűségével éljük meg. Kérjük Anyánkat, hogy segítsen nekünk fölvenni Jézust csónakunkba, hogy ő, tulajdonosunk és Urunk, birtokba vehessen bennünket. Szűz Mária adjon nekünk bátorságot, hogy őszintén megmondjuk az Úrnak, meg akarjuk próbálni, hogy éjjel-nappal jelenlétében éljünk, mert ő hívott a hitre: Ecce ego quia vocasti me! (1Sám 3, 9) Itt vagyok, mivel hívtál. Így fogunk végül bemenni az ő karámjába, a jó pásztor hívására és abban a bizonyosságban, hogy csak nála van igazi boldogság, földi és örök.

Jézus közeledik a fügefához: hozzád és hozzám közeledik, éhezi és szomjazza a lelkeket. A keresztről így kiáltott: sitio30, szomjazom. Ez miránk való szomjazás, szeretetünkre, lelkünkre és mindazokéra, akiket hozzá kell vezetnünk: a keresztúton, a halhatatlanság útján, az égi nagyszerűség útján.

Jézus odament a fügefához, de semmit sem talált rajta31. Ez szomorú. Így van a mi életünkben is? Úgy van, hogy hiányzik a hitünk, halovány az alázatunk, és nincs áldozat és tett? Csak a keresztény homlokzat van meg, egymagában és haszontalanul? Borzasztó volna, mert az Úr azt parancsolja: – Ne legyen rajtad gyümölcs soha többé! – Erre a fügefa azonnal kiszáradt32 A Szentírásnak ez az epizódja fáj nekünk, és egyszersmind arra ösztönöz, hogy újra föllobbantsuk hitünk lángját, és szerinte éljünk, hogy Krisztus mindig találjon gyümölcsöt nálunk.

Ne áltassuk magunkat: az Úr sohasem függ a mi terveinktől; legbüszkébb szándékaink is csak gyermekjátékok az Ő számára. Ő csak lelkeket akar, szeretetet, hogy mindenki Őhozzá jusson, és birtokolja az Ő országát mindörökké. Sokat kell a földön dolgoznunk, és jól kell dolgoznunk, mert éppen a mindennapi feladataink az anyag, amit meg kell szentelnünk. De ne felejtsük el, hogy mindezt Istenért tegyük; ha csak magunkért tennénk, csak gőgből, akkor csak leveleket teremnénk, és sem Istennek, sem az embereknek nem nőne a sűrűlombú fán egyetlen jóízű gyümölcs se.

Akkor mi változik? A lélek előtt új távlatok nyílnak, mert életébe belépett Krisztus, úgy, ahogy beszállt Péter hajójába, nagyobb készséggel akar szolgálni, és csillapíthatatlan vágyat érez, hogy minden teremtménynek hirdesse azokat a nagy tetteket (magnalia Dei25), amelyeket Isten véghezvisz, ha hagyjuk cselekedni. Nem hallgathatom el, hogy a papok „hivatásbeli munkája” isteni és közszolgálat, amely olyannyira lefedi minden tevékenységüket, hogy ha egy papnak marad ideje olyan feladatokra, amelyek nem kifejezetten papi feladatok, akkor szinte biztos lehet abban, hogy nem teljesíti a hivatásából fakadó kötelességét.

„Együtt volt Simon Péter, Tamás, akit Ikernek hívnak, a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, és még másik kettő a tanítványai közül. Simon Péter azt mondta nekik: »Megyek halászni.« Azok azt felelték: »Megyünk veled mi is.« Elindultak tehát, és beszálltak a bárkába, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. Amikor már megvirradt, Jézus a parton állt”.26

Jézus ott van az apostolai mellett, akik neki adták magukat, és mégsem veszik észre. Hányszor előfordul velünk, hogy Krisztus nemcsak közel van hozzánk, hanem bennünk van, az életünk mégis annyira emberi szinten marad. Az Úr itt van mellettünk, de nem kap egyetlen szerető pillantást, kedves szót vagy buzgó cselekedetet sem a gyermekeitől.

Krisztus legszentebb embersége

Hogyan győzhetjük le ezeket az akadályokat? Hogyan tudjuk megerősíteni az elhatározásunkat, amelyet már most nagyon nehéznek érzünk? Úgy, hogy ihletet merítünk a Legszentebb Szűz, a mi Anyánk példájából, aki széles utat mutat nekünk, amelyen haladva szükségszerűen találkozunk Jézussal.

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, a jó utat kell választanunk, Jézus legszentebb emberségének útját. Ezért tanácsolom mindig, hogy olvassunk az Úr kínszenvedéséről szóló könyveket. Ezekben a – valódi jámborsággal teli – könyvekben Isten Fiát találjuk meg, aki hozzánk hasonlóan ember, ugyanakkor valóságos Isten, aki szeret, és vállalja a testi szenvedést, hogy megváltsa a világot.

Gondoljatok például a keresztények életében legmélyebben gyökerező jámborsági gyakorlatok egyikére, a rózsafüzérre. Az Egyház a rózsafüzér titkainak szemlélésére buzdít, hogy Mária örömével, fájdalmával és dicsőségével együtt a gondolatainkba és képzeletünkbe mélyen beleivódjon az Úr csodálatos példája: életének homályba vesző harminc éve, nyilvános tanításának három éve, megalázó kínszenvedése és dicsőséges feltámadása.

Krisztust követni: ez a titok. Oly közelről kísérni őt, hogy vele együtt éljünk, mint az első tizenkettő, annyira közel hozzá, hogy azonosuljunk vele. Ha nem gördítünk akadályt a kegyelem útjába, csakhamar elmondhatjuk, hogy magunkra öltöttük Urunkat, Jézus Krisztust.12 Ekkor viselkedésünk az Urat tükrözi, mint egy tükör. Ha a tükör jó, akkor torzítás és kifigurázás nélkül tükrözi vissza Üdvözítőnk szeretetreméltó arcát, így a többi ember is csodálhatja és követheti őt.

Az arra irányuló fáradozásunkban, hogy azonosuljunk Krisztussal, négy lépést különböztetek meg: keresni őt, rátalálni, kapcsolatban lenni vele, szeretni. Előfordulhat, hogy úgy érzitek, még csak az első lépésnél tartotok. Keressétek őt telve vágyódással; keressétek őt saját magatokban minden erőtökkel. Ha ilyen határozottan keresitek, ki merem jelenteni, hogy már meg is találtátok, már kapcsolatban vagytok vele, elkezdtétek szeretni őt és mennyei párbeszédet folytatni vele13.

Kérem az Urat, hogy segítsen elhatároznunk, hogy a lelkünket az egyetlen nemes vágy töltse be, az egyetlen, amelyért érdemes küzdeni: Jézus mellett lenni, mint Szűz Mária és Szent József, vágyódva, önmagunkról elfeledkezve, semmit el nem hanyagolva. Részünk lesz az Istenhez fűződő barátság boldogságában – olyan belső összeszedettségben, amely összeegyeztethető szakmai és állampolgári kötelezettségeinkkel –, és hálásak leszünk neki azért, hogy gyengéden, de világosan arra tanít minket, hogy teljesítsük mennyei Atyánk akaratát.