Pontlista

Nagyhét elején vagyunk. Közel van az a pillanat, amikor a Golgotán az egész emberiség megváltása beteljesül, és én úgy gondolom, ez az idő éppen alkalmas arra, hogy te is és én is átgondoljuk, milyen módon szerezte meg Jézus, a mi Urunk, üdvösségünket. Szemlélni akarjuk irántunk való szeretetét, ezt a valóban kimondhatatlan szeretetet irántunk, szegény teremtmények iránt, akik a föld sarából vagyunk.

Memento homo, quia pulvis es, et in pulverem reverteris1. Emlékezél, ember, hogy por vagy és porrá leszel. Ezekkel a szavakkal intett bennünket anyánk, az Egyház a böjti idő kezdetén, hogy ne felejtsük el soha, milyen nyomorúságosak vagyunk: testünk, amely most duzzad az életerőtől, egy napon eloszlik, mintha csak könnyű porfelhő lenne, ami az úton marad utánunk: mint köd, amit elűz a nap2.

Krisztus példája

Miután ilyen nyersen fejeztem ki, mennyire semmi vagyunk, szeretnék egy másik valós tényt fölidézni nektek, ami azonban nagyszerű: Isten bőkezűségét, amely hordoz, és istenivé tesz bennünket. Halljátok az apostol szavát: Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által gazdagok legyetek3. Szemléljétek nyugodtan Mesterünk példáját, azonnal annyi ösztönzést találtok benne, hogy egész életünkre indítást kapunk belőle a szemlélődéshez és hogy pontos, őszinte jófeltételeket, az eddiginél nagylelkűbb elhatározásokat hozzunk. Mi nem akarjuk szem elől téveszteni a célt, amely mindannyiunké: mindegyikünknek Krisztushoz hasonlóvá kell válnia, ahhoz a Krisztushoz, aki – amint éppen most hallottátok – érted és értem szegény lett és szenvedett, hogy példát adjon nekünk, amit követnünk kell4.

A keresztény ember önuralma

Az Úr szíveket keres, nagylelkűeket és valóban mindentől elszakadtakat. Kívánságának megfelelhetünk, ha határozottan átvágjuk azokat a hajóköteleket vagy finom szálakat, amelyek bennünket énünkhöz kötnek. Nem hallgatom el, hogy ez az elhatározás állandó küzdelem; minduntalan háttérbe kell szorítani terveinket, amelyeket jónak tartanánk és akarnánk; küzdenünk kell, hogy le tudjunk mondani olyasmiről, amiről sokkal nehezebb, mint a legcsábítóbb anyagi javakról.

Annak az elszakadásnak, amelyről Jézus prédikált, és amelyet minden kereszténytől elvár, szükségképpen megvan a látható kifejezése. Jézus Krisztus coepit facere et docere10, elkezdett cselekedni és tanítani, tanítását előbb tettekkel hirdette, majd szóban. Hányszor szemléltétek az Urat újszülöttként az istállóban, amint nagyon-nagyon szegényesen, szalmán fekve és jászolyban alussza első földi álmát. Szemetek előtt van az a sokféle tanítás is, amelyet apostoli vándorútja közben kaptatok, például az, amit annak a férfinak mondott, aki követni akarta tanítványául szegődve: A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hova lehajtania fejét11. Nem utolsósorban újból eszetekbe fog jutni az evangélista elbeszélése az apostolokról, akik szombatnapon úton voltak, megéheztek, és elkezdték egy búzamező kalászait tördelni12.

Normális életünk – hogy olyanok vagyunk, mint mások – és fogékonyságunk a természetfölötti dolgok iránt, ez így együtt Jézus Krisztus példájának követése, aki valóban Isten és valóban ember. Nézzétek meg, milyen természetes minden az ő életében. Harminc évig él rejtetten, feltűnés nélkül. Egy kétkezi munkás a sok közt, falujában úgy ismerik őt, mint az ács fiát. Nyilvános életében sincs semmi hatásvadászó vagy különleges. Barátai vannak. Megjelenése olyan, mint a többieké, úgyhogy Júdásnak külön jelben kell megegyeznie ahhoz, hogy Jézust felismerjék: Akit megcsókolok, ő az23. Nem találunk rajta semmiféle különleges vonást. Engem megindít Mesterünk viselkedése: csak egynek lenni a sok közül.

Keresztelő Szent Jánosnak különleges hivatása volt, teveszőr köntöst viselt, sáska és vadméz volt a tápláléka. A mi Urunk varratlan köntöst viselt, evett és ivott, mint bárki, örült mások örömének, megosztotta fájdalmukat, nem utasította vissza a barátai által felkínált felüdülést, és – mindenki tudta róla – évekig maga kereste a kenyerét Józsefnek, a kézművesnek a műhelyében. A mi magatartásunk is ez kell, hogy legyen a világban: tiszta ruha, tiszta test és mindenekelőtt tiszta lélek.

Az is figyelemreméltó, hogy az Úr, aki a legteljesebb elszakadást tanítja a földi javaktól, mennyire törődik azzal, hogy ezeket a javakat ne pazarolják. A kenyérszaporítás csodája után, amikor több mint ötezer embert lakatott jól, azt mondta tanítványainak: »Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!« Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg24. Ha ezt az eseményt figyelmesen végiggondoljátok, meg fogjátok érteni, hogy sohase legyetek zsugoriak, hanem az Isten által rátok bízott képességek és anyagi javak jó kezelői.

Az elszakadás, amit Jézusra, példaképünkre tekintve hirdetek nektek, uralkodás. Semmi köze a kiabáló, tolakodó szegénységhez, ami csupán a lustaság és hanyagság álarca. Olyan legyen a ruházatod, amilyen helyzetedhez, környezetedhez, családodhoz, munkádhoz illik. Így öltöznek kollégáid is, te azonban Istenért öltözöl így, azzal a kívánsággal, hogy vonzó képe légy az igazi keresztény életnek, természetesen, hivalkodás nélkül. Ha törődünk ezekkel a dolgokkal – szeretném, ha megfogadnátok – inkább adjatok az ilyesmire túl sokat, mint túl keveset. Milyen lehetett Urunk viselkedése, milyennek gondolod? Elképzelted már, hogy milyen méltósággal viselhette varratlan köntösét, amelyet Mária valószínűleg sajátmaga szőtt? Emlékszel arra az esetre Simon házában, mikor Jézus szóvá tette, hogy nem adtak neki vizet, mielőtt asztalhoz ült?25 Természetesen Jézus mindenekelőtt azt akarja tanítani, amikor szóváteszi a hiányzó udvariasságot, hogy a szeretet a kis dolgokban mutatkozik meg igazán, de ugyanígy szeretné azt is tudtul adni, hogy a szokásos érintkezési formák őrá is vonatkoznak. Ezért fogunk – te és én – igyekezni a földi javaktól és kényelemtől való elszakadásért, hogy nem felejtkezünk el szerepünkről, és nem engedünk meg magunknak semmilyen különcködő viselkedést.

Annak a jeléül, hogy a földi dolgok urai és hűséges gazdái vagyunk Isten javainak – véleményem szerint – gondosan kell kezelnünk mindazt, amire szükségünk van, hogy sokáig megmaradjon, és jó állapotban tölthesse be a feladatát, ne menjen tönkre a gondozatlanságtól. Az Opus Dei házaiban egyszerű, kényelmes, de mindenekelőtt gondozott berendezést találtok, mert nem szabad a ház szegénységét a csúnyasággal és a piszokkal összetéveszteni. De nagyon jól megértem azt is, ha lehetőségeidnek, társadalmi helyzetednek és családod iránti kötelezettségeidnek megfelelően értéktárgyaid is vannak, amelyeket az áldozat és az elszakadás szellemében gondozol.