Pontlista

Az okosság szükséges erény

A mai vasárnap szentmiséjében az evangélium Máté szerint erről számol be: Tunc abeuntes pharisaei, consilium inierunt ut caperent eum in sermone3, a farizeusok összejöttek, hogy megvitassák, hogyan tudnák Jézust végzetes kijelentésre csábítani. Ne felejtsétek el, hogy ez az álnok taktika ma is mindenütt működik. A farizeusok gyomvetése valószínűleg sohasem vész ki, mindig és mindenhol buján tenyészett. Talán azért engedi meg ezt az Úr, hogy bennünket, gyermekeit okos emberekké neveljen. Az okosság erénye ugyanis mindenki számára nélkülözhetetlen, akinek tanácsot kell adnia, erősítenie, rendreutasítania, ösztökélnie vagy bátorítania kell másokat. A kereszténynek pontosan ugyanígy kell tennie apostolként a mindennapi helyzetekben embertársaival.

Én most Istenhez imádkozom, kérem a Szűzanya közbenjárását, aki az Egyházban él, de fölötte is van, Krisztus és az Egyház között, az emberek védelmezőjeként, úrnőjeként és édesanyjaként, mint ahogy az Úrnak is édesanyja. Okosságot kérek az Úrtól mindenki számára, de főleg azok számára, akik a társadalom vérkeringésébe kapcsolódva Istenért akarunk dolgozni: mert valóban meg kell tanulnunk okosnak lenni.

Az Evangélium így folytatódik: A farizeusok odaküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal, és azt mondták neki: Mester4. Nézzétek, milyen hazug módon nevezik mesternek, mintha csodálói és barátai lennének, olyan címet adnak neki, mint akik azt várják, hogy valamiben tanítsa őket. Magister, scimus, quia verax es5, tudjuk, hogy te igazmondó vagy... Micsoda képmutatás! Lehet-e ennél alattomosabbnak lenni? Tehát legyetek éberek. Ne legyetek gyanakvóak, se bizalmatlanok, de érezzétek vállatokon a bárány terhét – gondoljatok a jó pásztor képére a katakombákban – , és ne csak egyetlen lélek terhét, hanem az egész Egyházét, az egész emberiségét.

Ha ezt a felelősséget eltökélten magatokra veszitek, bátrak és okosak lesztek, Isten ügyének méltó védelmezői és hirdetői. Világos, egyértelmű magatartásotok rokonszenvet kelt sok emberben, és tisztelettel tekintve rátok, mesternek fognak titeket hívni – noha nem ez a szándékotok, hiszen nem keresünk földi dicsőséget. De ne csodálkozzatok, ha a sok ember közt, akik közelednek hozzátok, olyanokra is bukkantok, akik csak hízelegni akarnak. Jól véssétek emlékezetetekbe, amit már annyiszor mondtam nektek: se rágalom, se gyűlölködő pletykák, se embertől való félelem, sem a mit mondanak majd?, legkevésbé a képmutató behízelgés nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy teljesítsük kötelességünket.

Emlékeztek az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédre? Egy ember az út mellett fekszik, a rablók megverték és kifosztották. Először egy ószövetségi pap megy arra, azután egy levita, mindketten továbbmennek anélkül, hogy törődnének vele. Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve. Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte, azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta6. Az Úr nemcsak néhány kiválasztott embert hív ilyen cselekvésre, hiszen rögtön ezután azt mondja annak, aki kérdezte: Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!7 Ha megállapítjuk akár saját életünkről, akár máséról, hogy valami nincs rendben benne, és helyre kell hozni, lelki vagy emberi segítséggel, és ezt mi, Isten gyermekei meg tudjuk tenni és meg is kell tennünk, akkor az okosság azt kívánja, hogy megfelelő legyen a segítségünk: alapos, becsületes, szerető szívű és erőslelkű. Nem megoldás, hogy úgy érezzük, nem ránk tartozik. Ugyanilyen tévedés azt hinni, hogy a problémák maguktól megszűnnek, ha nem csinálunk semmit vagy kivárunk. Az okosság azt parancsolja, hogy ha olyan a helyzet, az orvosságot azonnal és teljes mértékben alkalmazzuk, miután föltártuk a sebet. Legyetek egyszerűek és igazlelkűek, amint megállapítottátok a baj legcsekélyebb tünetét. Mindegy, adnotok kell-e az orvosságot vagy kapnotok. Meg kell engedni annak, aki Isten nevében gyógyítani tud, hogy kitiszítsa a sebet, először a környékét, aztán egyre közelebb a baj fészkéhez, míg a gennyet el nem távolította, és a fertőzött rész egészen tiszta nem lesz. Ez elsősorban magunkra vonatkozik, utána viszont mindenkire, akinek az igazságosság vagy a szeretet alapján segítenünk kell. Különösen az Úrnak ajánlom most imában a szülőket és mindazokat, akiknek nevelői vagy képzési feladatuk van.

Félelem az emberektől

Ne hagyjátok, hogy kifogások visszatartsanak, alkalmazzátok a gyógyszert teljes mértékben. De tegyétek úgy, ahogy egy anyai kéz tenné, azzal az utolérhetetlen gyöngédséggel, ahogyan sebeinket és horzsolásainkat gyermekkorunkban játék vagy elesés után kezelte. Várjatok vele kissé, ha kell, de sosem tovább a föltétlenül szükségesnél, mert ez már nem okosság volna, hanem kényelemszeretet vagy gyávaság. Senkinek sem szabad visszariadnia attól, hogy sebeket fertőtlenítsen, különösen annak nem, aki mások lelki képzésével van megbízva.

Megtörténhet, hogy akinek az a feladata, hogy gyógyítson, de nem törődik vele vagy visszariad, valaki a fülébe súgja: Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy8. Ne engedjétek meg ezt az irónikus dicséretet! Aki nem igyekszik feladatát lelkiismeretesen teljesíteni, nem mester, mert nem az igaz útra tanít. Nem is igazmondó, mert hamis okossága túlzónak vagy fölöslegesnek tartja a világos, bevált útmutatásokat, amelyek sokszorosan bebizonyosodtak a helyes viselkedés által, az életkor által, az emberek vezetésében szerzett tudás és az emberi gyöngeség ismerete által, és a nyáj minden egyes tagja iránti szeretet által, és ezek sürgetik, hogy ha beszélni kell, vagy közbeavatkozni, érdeklődést mutatni.

A hamis mester az igazság teljes megismerésétől fél; már a gondolata is nyugtalanítja annak a helyzetnek, amelyben kötelessége volna a fájdalmas gyógyszert alkalmazni. Legyetek biztosak abban, hogy az ilyen magatartás se okosságra, se részvétre, se egészséges józanészre nem vall, csupán kislelkűségre, felelőtlenségre, esztelenségre, butaságra. Az ilyen ember később elkezd rettegni, és megpróbálja megakadályozni a rosszat, de már túl későn. Elfelejti, hogy az okosság erénye a megfelelő időt is ismeri, amikor a nyugodtan átgondolt, bevált tapasztalatra épülő tanácsot könyörtelen tisztánlátással, egyértelműen ki kell mondani, el kell fogadni vagy továbbadni.

Térjünk vissza Máté beszámolójához: Mester! Tudjuk, hogy igazmondó vagy, és az Isten útját az igazság szerint tanítod9. Mindannyiszor elképedek ezen a cinikus eljáráson. Azzal a szándékkal jönnek, hogy Jézus szavait kicsavarják, rajtakapják valami elszóláson; s ahelyett, hogy kertelés nélkül kifejtenék a szerintük megoldhatatlan problémát, elhalmozzák a mestert olyan dícsérő szavakkal, amelyeknek csak becsületes ajkakról és tiszta szívből volna szabad jönniük. Szándékosan időzöm ezeknél a megfigyeléseknél, hogy megtanuljunk nem gyanakodni, hanem okosnak lenni arra, és képesnek megvédeni magunkat az álnok kérkedés ellen akkor is, ha – mint itt – a szavak és külső magatartás igazak: nem nézed az emberek személyét, minden ember számára vagy itt, bátran hirdeted az igazságot, és tanítod a jót10.

Ismétlem, okosnak kell lennünk, nem gyanakvónak. Ajándékozzatok meg mindenkit teljes bizalmatokkal, legyetek nyíltszívűek. Én egy keresztény, becsületes ember szavában teljesen megbízom, szava nekem többet ér, mint száz közjegyző egyöntetű hitelesítése. Talán megesett, hogy emiatt a beállítottságom miatt becsaptak, mégis jobbnak látom, hogy vállaljam a bizalmammal való visszaélés kockázatát, mint hogy valakinek kétségbevonjam a szavahihetőségét, hiszen emberként és Isten gyermekeként joggal tart igényt a bizalomra. Higgyétek el nekem, hogy soha nem bántam meg.

Et viam Dei in veritate doces13, te Isten útját az igazság szerint tanítod. Tanítani, tanítani, tanítani! Isten igazi útját megmutatni! Ne félj, hogy látják személyes hibáidat, a tieidet és az enyémeket; sőt sürgetést érzek, hogy elmondjam, hogy küzdeni akarok ellenük, ebben és ebben a dologban meg akarok változni, hogy hűségesebb lehessek az Úrhoz. Isten útját mutatjuk meg azzal is, hogy törekszünk úrrá lenni nyomorúságainkon: először is életünk tanúságtételével, bármennyire föltűnőek is a hibáink; azután azzal, hogy tanítunk, amint Urunk tette, aki coepit facere et docere14 – először cselekedett, és aztán szentelte magát a tanításnak.

Hadd mondjam el, hogy nagyon szeretlek benneteket – és a mennyei Atya még jobban szeret titeket, aki végtelenül jó, és mindig Atya –, és nem tudok rólatok semmi rosszat mondani. De úgy látszik, segítenem kell nektek abban, hogy szeressétek Krisztust, és Krisztus nyáját, az Egyházat. Úgy gondolom tudniillik, hogy nem tesztek túl rajtam ebben: Versenyeztek velem, de nem tudtok fölülmúlni. Tehát amikor elmélkedésben vagy személyes beszélgetésben feltárom hibáitokat, nem azért teszem, hogy fájdalmat okozzak, csak azt akarom, hogy mindannyian még jobban szeressük Krisztust. Azt sem akarom semmiképpen elfelejteni, hogy mindarra, amit az erények szükségességéről mélyen bele akarok vésni lelketekbe, nekem is nagyon nagy szükségem van.

Mindenkinek a magáét

Olvassátok el figyelmesen a mai részt az Evangéliumból, hogy fel tudjuk használni a nagyszerű leckét az erényekről, amelyeknek meg kell határozniuk cselekvésünket. A farizeusok és heródiánusok álnok behízelgési kísérlete után teszik föl az igazi kérdést: Mit gondolsz: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?17 Figyeljétek meg alattomosságukat, mondja Aranyszájú Szent János. Ugyanis nem azt mondják, magyarázd el nekünk, mi a jó, a megfelelő, a megengedett, hanem: mondd meg nekünk, mi erről a véleményed. Megszállott igyekezettel akarnak neki csapdát álltani, és kegyvesztetté tenni őt a politikai felsőbbség előtt18. Jézus azonban fölismerte gonosz szándékukat, és azt mondta: „Miért kísértetek engem, ti képmutatók! Mutassátok az adópénzt!” Azok odahoztak neki egy dénárt. Ekkor megkérdezte tőlük: „Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: „A császáré.” Erre azt mondta nekik: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”19.

Látjátok: nagyon régi dilemmáról van szó, és az Úr világos, félreérthetetlen feleletet ad rá. Nincs ellentét Isten szolgálata és az emberek szolgálata közt, az állampolgár jogai és kötelességei és a keresztény ember jogai és kötelességei közt, a földi tartózkodási helyünk építéséért és virágzásáért végzett munka és azon tudás közt, hogy a világ csak út, út az égi hazába.

Ebben is megmutatkozik – nem fáradok bele, hogy hangoztassam – az élet egysége, amely szükséges azoknak, akik mindennapi munkájukkal, családi életükkel és társadalmi feladataikkal akarnak eljutni az életszentségre. Jézus elutasítja az ellentmondásos magatartást: Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti20. A keresztényt, aki föltétel nélküli igenlő válaszával a meghívásra Isten mellett dönt, választása arra ösztönzi, hogy mindent Istenre irányítson, és ezzel egyidejűleg mindent megadjon felebarátjának, ami őt az igazságosság szellemében megilleti.