Pontlista

Talán azt kérdezed: mi szükség van arra, hogy erőlködjünk? Nem én felelek neked, hanem Szent Pál: Krisztus szeretete sürget minket (2Kor 5, 14.). Egy emberélet nem elég arra, hogy szereteted sugarát lépteiddel kimérd. Az Opus Dei kezdete óta nagy vágyam, hogy azoknak a nagylelkű embereknek, akik készek voltak rá, hogy Krisztus hívását tettekre váltsák, odakiáltsam: arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt (Jn 13, 35.). Éppen erről ismernek fel bennünket majd, ha a keresztény minden cselekedetének a szeretet a kiindulópontja.

Ő, aki maga a tisztaság, mégsem mondja azt, hogy tanítványait életük tisztaságáról ismerik föl. Ő, aki oly mértékletes, akinek még egy köve sincs, amire fejét lehajtsa (Vö. Mt 8, 20), aki napokig böjtöl a magányban (Vö. Mt 4, 2), nem azt mondja apostolainak: arról fogják felismerni, hogy választottaim vagytok, hogy nem vagytok falánkok és iszákosok.

Jézus Krisztus tiszta élete – akkor is így volt, és mindig így lesz – pofon volt az akkori társadalom számára, amely olyan züllött volt, mint gyakran a mienk is. Mértékletessége ostorként csapott azokra, akik folyton lakomáztak, majd hánytatták magukat, hogy tovább falhassanak, akiknek Pál apostol szavai szerint istenük a hasuk (Vö. Fil 3, 19).

Jézus Krisztus a mi példaképünk, minden keresztény példaképe, ezt jól tudjátok: hiszen gyakran hallhattátok és elmélkedtetek róla. Apostoli munkátok közben, ebben az emberekkel való baráti kapcsolatban, amelyben érezni lehet Isten közelségét, sok embernek beszéltetek róla, második természetetekké lett. Megfelelő alkalmakkor pedig éltetek a testvéri feddés csodálatos eszközével, arra emlékeztetve és segítve őket, hogy viselkedésüket mérjék a mi elsőszülött testvérünk példájához, Mária fiáéhoz, az Istenanya fiáéhoz, a mi Anyánk fiáéhoz.

Krisztus a példakép. Ő maga mondta: discite a me1, tanuljatok tőlem; és én ma szeretnék nektek egy erényről beszélni, amely a keresztény életben bár nem az egyetlen és a legfontosabb, mégis olyan, mint a só, megóv a romlástól; egy erényről, amely próbaköve az apostoli léleknek: a szent tisztaság erényéről.

Jól tudjátok, hogy az istenszeretet a legfőbb erény. De a tisztaság a conditio sine qua non, elengedhetetlen feltétele annak, hogy Istennel belső párbeszédet alakítsunk ki. És ha nem óvjuk meg, és feladjuk a harcot, úgy vakok leszünk, és már semmit sem ismerünk föl, mert a testi ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéből ered2 .

Fölbátorodva a Mester beszédétől, küzdeni akarunk a tiszta látás elnyeréséért: Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent3. Az Egyház mindig úgy fogja föl ezeket a szavakat, mint tisztaságra való meghívást. Azok őrzik meg szívüket egészségesnek, írja Aranyszájú Szent János, akiknek egészen tiszta a lelkiismerete vagy azok, akikszeretik a tisztaságot. Isten látásához egyik erény sem olyan fontos, mint ez4.

Krisztus példája

Urunkat, Jézus Krisztust földi életében sértésekkel halmozták el és minden elképzelhető módon bántalmazták. Emlékeztek? Azt állították róla, hogy lázító, ördögtől megszállott5. Máskor félremagyarázták végtelen szeretetének megnyilvánulásait, és azzal vádolták, hogy a bűnösök barátja6.

Később szemére hányják, aki maga a vezeklő magatartás és a mértékletesség, hogy a gazdagok asztalához ül7. Lebecslően nevezik őt fabri filius-nak8, az ács fiának, kétkezi munkásnak, mintha ez megalázó lenne. Hagyja, hogy iszákosnak, falánknak mondják, és felrójanak mindent és mindenfélét neki – kivéve a paráznaság vádját. Ebben hallgatásra késztette őket, mert azt akarta, hogy példáját meghamisítás nélkül őrizzük meg emlékezetünkben, a tisztaság nagyszerű példáját, a fény, a szeretet példáját, amely az egész világot lángba borítja, hogy megtisztítsa.

Ha a szent tisztaságról beszélek, legszívesebben az Úr magatartásán elmélkedem. Ennek az erénynek a gyakorlásában nagyon finom érzésűnek mutatkozott. Figyeljétek meg Szent János leírásából, amint Jézus fatigatus ex itinere, sedebat sic supra fontem9 amint Jézus a vándorlásban elfáradva leült a kútnál.

Jöjjetek, és lassan éljétek át vele a jelenetet gondolatban. Jézus Krisztus, perfectus Deus, perfectus homo10, fáradt a vándorlástól és az apostoli munkától. Olykor bizonyosan voltatok így ti is: vége volt, nem bírtátok tovább. Megrendítő a Mestert kimerültnek látni. Ráadásul éhes is: a tanítványok a szomszéd faluba mentek, hogy valami ennivalót hozzanak. Szomjas is.

De testének fáradtságánál jobban emészti őt a lelkek utáni szomja. Amikor a szamariai asszony, a bűnös nő megérkezik, Krisztus papi szívének szeretete lángol, hogy az elveszett bárányt visszanyerje. Elfelejti fáradtságát, éhségét, szomjúságát.

Mialatt az Úr a szeretetnek ezt a nagy művét véghezviszi, az apostolok visszatérnek a városból és elképedve látják, hogy egyedül beszél egy asszonnyal: Mirabantur quia cum muliere loquebatur11. Milyen óvatosság! Milyen szeretet a szent tisztaság csodálatos erénye iránt! Ez az erény segít, hogy erősebbek, bátrabbak, nagyobb hatásúak legyünk, hogy jobban tudjunk Istenért munkálkodni, képesek legyünk minden nagy tettre.