Pontlista

Munkaszeretet, szorgalom

A munkaszeretet és szorgalom erénye egyetlen belső magatartáshoz kapcsolódik: ahhoz az igyekezethez, hogy Istentől kapott képességeinket termékennyé tegyük. Ezek azok az erények, amelyek arra ösztönöznek bennünket, hogy amit elkezdtünk, fejezzük is be. A munka nem átok, sem bűnök büntetése, ezt már 1928 óta prédikálom. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy a munka már az ember Isten elleni lázadása előtt is megvolt (Vö. Ter 2, 15): a munka kezdettől fogva szerepelt a teremtés hatalmas művének részeként az isteni tervben.

A szorgalmas ember kihasználja az időt, mert az idő több mint pénz, az idő Isten dicsőítése! Az ilyen ember azt teszi, amit tennie kell és ott van abban, amit tesz, nem úgy, mint aki unalmas, üres időtöltésnek tekinti, hanem figyelmes, okos megfontoltsággal. Ezért gondos. A gondos latin szava, diligens, a diligere igéből származik, amelynek jelentése „szeretni”, „értékelni”, „vizsgálódva kiválasztani”. Nem az a szorgalmas, aki sebbel-lobbal ügyködik, hanem az, aki szeretettel és körültekintően dolgozik.

Urunk, aki tökéletes ember volt minden szempontból, mesterségben kívánt dolgozni; finomérzésű odaadással földi élete éveinek döntő többségét kézművesként töltötte, falujának lakói között. Tevékenységével, amely egyformán volt emberi és isteni, arra tanít bennünket, hogy a mindennapi munka nem lényegtelen, hanem megszentelődésünk sarkallatos pontja és állandó lehetőség arra, hogy Istennel találkozzunk, és Őt szellemünkkel és két kezünkkel is dicsérjük és dicsőítsük.

Egy köznapi út

Néhány természetes erényről beszéltünk. Ezek után némelyek talán megkérdezik: az ilyen erényes élet nem jelenti-e azt, hogy az ember elszigetelődik normális környezetétől, elidegenedik a mindennapok világától? Nem! Sehol sincs az megírva, hogy a keresztény embernek el kellene idegenednie a világtól. Urunk, Jézus Krisztus szavaival és tetteivel egyaránt éppen egy olyan erényt dicsért, amely az én szívemhez különösen is közel áll: a természetességet, az egyszerűséget.

Képzeljétek magatok elé, hogyan is lép be Urunk a földi létbe: éppen úgy, mint minden más ember. Gyermek- és ifjúkorát is úgy tölti el egy palesztinai faluban, mint mindenki más. Újból és újból halljuk az elmúlt názáreti hétköznapok visszhangját nyilvános működésének idején: beszél a munkáról, azt akarja, hogy tanítványai kipihenjék magukat (Mk 6, 31), mindenkihez kedves és nem tér ki egyetlen beszélgetés elől sem: kifejezetten tanítványai lelkére köti, hogy engedjék hozzá a kisgyermekeket (Lk 18, 16). Talán saját gyermekkorára emlékezik, amikor egy hasonlatában a piacon játszó gyermekről beszél (Vö. Lk 7, 32).

Mindez talán nem normális, természetes és egyszerű? A hétköznapokat talán nem lehet így élni? Néha azonban úgy megszokják az emberek az egyszerűt, a hétköznapi dolgokat, hogy azután öntudatlanul vonzódnak a feltűnőhöz, a mesterkélt dolgokhoz. Mindenki tapasztalhatta már, amikor egy frissen szakasztott illatos rózsára azt mondják: mintha nem is lenne igazi!

Minden Mária-ünnep fontos, mert általuk az Egyház alkalmat kínál nekünk arra, hogy tettekkel mutassuk ki szeretetünket Szűz Mária iránt. De ha ki kellene választanom egyet közülük, akkor a mai lenne az: Szűz Mária istenanyaságának ünnepe.

Ebben az ünnepben hitünk több lényeges titkát szemlélhetjük: az Ige megtestesülését, amely a Szentháromság három személyének műve. Azáltal, hogy szeplőtelen méhében emberi testet öltött az Úr, Mária, aki az Atyaisten lánya, a Szentlélek Isten mátkája és a Fiúisten anyja lett.

Amikor Szűz Mária szabadon igent mondott arra a tervre, amelyet a Teremtő kinyilatkoztatott neki, az isteni Ige felvette az emberi természetet: értelemmel felruházott lelket és testet, amely Mária legtisztább méhében öltött formát. Az isteni és az emberi természet egyetlen személyben egyesült: Jézus Krisztusban. Ő valóságos Isten és a megtestesülés pillanatától kezdve valóságos ember; öröktől fogva az Atya Egyszülötte és a megtestesülés pillanatától kezdve emberként Mária igazi gyermeke. Ezért Szűz Mária anyja a megtestesült Igének, a Szentháromság második Személyének, aki örökre felvette az emberi természetet, anélkül, hogy a két természet keveredne benne. Így Máriát bátran hívhatjuk Isten Anyjának: ez a megnevezés gyönyörű dicséret, amely kifejezi legnagyobb méltóságát.

A keresztény nép hite

Mária istenanyaságát mindig szilárd hit övezte. Azokkal szemben, akik tagadták, az Efezusi Zsinat így nyilatkozott: „Ha valaki nem vallja, hogy az Emmánuel valóságos Isten, minek következtében a szent Szűz Istenszülő (mert test szerint szülte Isten testté lett Igéjét), az legyen kiközösítve.”1

A történelem megőrizte számunkra azok visszaemlékezését, akik szemtanúi voltak a keresztények örömének e világos és egyértelmű döntések felett, amelyek megerősítették mindannyiuk hitét: „Efezus város egész népe kora reggeltől késő estig kitartóan várt a döntésre. [...] Amikor megtudták, hogy a káromlás okozóját elítélték, mindannyian egyhangúlag elkezdték dicsőíteni Istent és magasztalni a Zsinatot, amiért a hit ellensége megbukott. Amikor kijöttünk a templomból, mindannyiunkat fáklyákkal kísértek haza. Éjszaka volt: az egész város ki volt világítva, és örömmámorban úszott.”2 Így írta le a történteket Alexandriai Szent Cirill, és nem tagadom, hogy a jámborság e megnyilatkozása még tizenhat évszázad távlatából is mélységesen megindít.

Adja meg Isten, a mi Urunk, hogy ugyanez a hit lángoljon a szívünkben, és mi is hálás dicsőítő énekbe kezdhessünk, mert azáltal, hogy a Szentháromság kiválasztotta Máriát, hogy Anyja legyen Krisztusnak – aki Ember, akárcsak mi –, mindannyiunkat anyai oltalma alá helyezett. Mária Isten Anyja és egyben a mi Anyánk.