Pontlista

Engedjetek meg nekem evvel kapcsolatban néhány széljegyzetet, nekem ideillőnek tűnnek. Sohasem kérdeztem politikai véleménye felől azt, aki hozzám jött. Egyszerűen nem érdekel! Tartózkodásommal szeretnék valamit világossá tenni, ami lényegi módon sajátja az Opus Deinek, amelynek magamat szenteltem teljes odaadással Isten irgalmából a Szent Egyház szolgálatára. A politika témája azért nem érdekel, mert nektek, keresztényeknek a politikai, kulturális és társadalmi életben teljes a szabadságotok és evvel a felelősségetek is. Csak az egyház tanítóhivatala húzhatja meg itt a határokat. Csak akkor aggódnék, ha ezeken a határokon túllépnétek, akkor is a lelketek java miatt. Csakis ekkor kellene figyelmeztetően rámutatnom, hogy ellentét van megvallott hitetek és tetteitek közt. Van néhány ember, aki nem tudja megérteni önálló ítéletalkotásotoknak ezt a tiszteletben tartását, mikor az nem idegenít el Isten törvényétől. Félreértik az igazi szabadság fogalmát, a szabadságét, amelyet Krisztus vívott ki nekünk a kereszten, qua libertate Christus nos liberavit (Gal 4, 31): amilyen szabadsággal Krisztus szabadított meg bennünket. Szektás gondolkozásuk két különböző irányba tereli őket: egyik részük hittétellé merészeli nyilvánítani világi ügyekről való véleményét, másik részük lealacsonyítja az embert, mert kiszolgáltatja a hitet a legvakmerőbb félremagyarázásoknak, mintha tetszésünktől függne.

Krisztus bárkájában

Urunk, Jézus Krisztus sokszor és szívesen beszélt bárkákról és hálókról, és én is szívesen teszem ezt, azért, hogy az evangéliumnak ezekből a jeleneteiből szilárd és tiszta szándékra ösztönözzön. Szt. Lukács beszél néhány halászról, akik a Genezáreti-tó partján hálójukat mossák és javítják. Jézus a partra vont csónakok felé megy, és beszáll Simon bárkájába. Milyen természetességgel száll be az Úr a te csónakodba és az enyémbe! Néhány ember erre sóhajtozni kezd: nagyon bonyolulttá teszi életünket! Velem és veled is találkozott utunkon az Úr, és bonyolultabbá tette életünket megnyerő szeretetével.

Jézus így szólt a halászokhoz, amikor befejezte beszédét Péter csónakjából: duc in altum et laxate retia vestra in capturam (Lk 5, 4) – Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz! Megbíznak a szavában, engedelmeskednek, és csodálatos halfogásban lesz részük. Majd Péterhez fordul, – aki hasonlóan Jakabhoz és Jánoshoz ámultan áll ott: Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel. Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt (Lk 5, 10-11).

A te csónakod – tehetséged, terveid, sikereid, – mindez semmit sem ér, csak, ha átengeded Jézusnak, ha hagyod, hogy akadálytalanul beszálljon, és ha lemondasz róla, hogy sajkádból bálványt csinálj. Egymagadban, csak te meg a csónakod, a Mester nélkül a biztos hajótörés felé evezel. Csak akkor fogod épségben kiállni az élet viharait és zátonyra futásait, ha az Úr közelében akarsz lenni, és átadod neki a kormányt. Helyezz mindent Isten kezébe: gondolataid, fantáziád szép repülése, nemes emberi törekvéseid, szerelmed tiszta vágyakozása hadd áramoljanak keresztül Jézus Szívén. Különben mindezt előbb vagy utóbb tönkreteszi önzésed.

Ha viszont hagyod, hogy hajóddal Isten rendelkezzen, ha őt teszed hajód védőjévé, micsoda biztonságban leszel! Akkor is, ha egyszer úgy tűnik, távol van, vagy alszik, vagy ha úgy látszik, hogy a sötét éjszakában vihar támad, és ő nincs ott. Szent Márk ír arról, hogy az apostolok egyszer éppen ilyen helyzetbe kerültek: de Jézus látta őket küszködni az evezéssel – mert ellenkező szelük volt. Az éjszaka negyedik őrváltása körül odament hozzájuk a tengeren (…) Azt mondta nekik:” – Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” Majd beszállt hozzájuk a bárkába, a szél pedig elállt (Mk 6, 48; 50-51).

Gyermekeim, a világon mi minden történhet velünk…! Sokat tudnék mesélni emberekről, akik szenvednek, szomorúak, akiket bántanak, és gyötörnek – igen, valóban meggyötörnek. Sok lélek hősies erejéről tudnék nektek beszélni. Szemünknek és értelmünknek sokszor az a benyomása támad, hogy Jézus alszik, és nem hall bennünket. De Szent Lukács megírja, hogyan bánik az Úr övéivel: Elindultak. Míg eveztek, ő elaludt. Hirtelen szélvész csapott le a tóra. A hullámok már-már elborították őket, úgyhogy életveszélyben forogtak. Odamentek hozzá, felkeltették, így szólva: „Mester! Mester! Itt veszünk!” Fölkelt és parancsolt a szélnek és a hullámoknak. Erre elült a háborgás, és minden elcsendesedett. Akkor hozzájuk fordult: „Hol a hitetek?” (Lk 8, 23-25)

Ha átadjuk magunkat az Úrnak, Ő is átadja magát nekünk. Egészen őrá kell bíznunk magunkat, fenntartás nélkül ráhagyatkoznunk, és tetteinkkel megmutatnunk, hogy övé a csónak, és mi neki adjuk magunkat.

Befejezésül Szűzanyánk közbenjárására bízzuk az elhatározásainkat: hitből fogunk élni; kitartunk a reményben, egészen közel maradunk Krisztushoz; valóban, igazán és egészen szeretjük őt; és ezt a kalandot Istenbe szerelmes szívünk lelkesedésével és gyönyörűségével éljük meg. Kérjük Anyánkat, hogy segítsen nekünk fölvenni Jézust csónakunkba, hogy ő, tulajdonosunk és Urunk, birtokba vehessen bennünket. Szűz Mária adjon nekünk bátorságot, hogy őszintén megmondjuk az Úrnak, meg akarjuk próbálni, hogy éjjel-nappal jelenlétében éljünk, mert ő hívott a hitre: Ecce ego quia vocasti me! (1Sám 3, 9) Itt vagyok, mivel hívtál. Így fogunk végül bemenni az ő karámjába, a jó pásztor hívására és abban a bizonyosságban, hogy csak nála van igazi boldogság, földi és örök.

Szemléljük most azt a magasztos pillanatot, amikor Gábor arkangyal hírül adja a Szűzanyának az isteni döntést. A Szűzanya meghallgatja, és kérdez, hogy egészen megértse, mit akar tőle az Úr. És azonnal azt feleli határozottan: fiat! (Lk 1, 38) – Legyen nekem a te igéd szerint! – a legnagyobb szabadság, az Isten melletti döntés gyümölcseként.

Katolikus hitünk minden titkában ott van a szabadságról szóló dicshimnusz. A Szentháromság a szeretet szabad túláradásában hozza létre a világot és az embert a semmiből. Az örök Ige leszáll az égből, és testté lesz, és önmaga szabad alávetésének a csodálatos pecsétje van rajta: Íme eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a Te akaratodat (Zsid 10, 7). Az Isten által meghatározott órában, amelyben meg kell váltani az emberiséget a bűn szolgaságától, Jézus a Getszemáni kertben szabad odaadással igent mond arra az áldozatra, amit az Atya akar – miközben úgy szenved, hogy verejtéke vérré változik (Vö. Lk 22, 44): Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt (Iz 53, 7). Övéinek ezt jelentette ki egyik olyan beszélgetésben, amikor kiöntötte a szívét, hogy mindenki, aki szereti őt, megértse, hogy csak ő az Atyához vezető Út: Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).

Kérdezzük meg magunkat újból Isten színe előtt: Uram, milyen célra adtad nekünk ezt a jót? Miért ajándékoztál meg azzal a képességgel, hogy válasszunk vagy visszautasítsunk Téged? Azt kívánod, hogy helyesen alkalmazzuk. Uram, mit akarsz, hogy tegyek? (Vö. ApCsel 9, 6) A felelet gyértelmű: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből (Mt 22, 37).

Értitek? A szabadság akkor kapja meg valódi értelmét, ha a megváltó igazság szolgálatában élünk vele, ha egészen föloldódik az Isten végtelen szeretete iránti vágyódásban, amely minden szolgaság bilincsét leoldja rólunk. Minden nap erősebb sürgetést érzek, hogy a keresztény embernek ezt a kimeríthetetlen gazdagságát fennszóval hirdessem: Isten fiainak dicsőséges szabadsága! (Róm 8, 21) Ez a jóakarat, ami arra tanít, hogy a jót tegyük, miután megkülönböztettük a rossztól (Szent Maximus hitvalló, Capita de caritate, 2, 32 (PG 90, 995)).

Most nézzük a következő, alapvetően fontos gondolatot, amely lelkiismereti felelősségünkre vonatkozik: senki sem választhat nekünk és helyettünk; mert az az emberi méltóság legmagasabb foka, hogy saját magából kifolyólag és nem mások által fordul a jóhoz (Aquinói Szt. Tamás, Super Epistolas S. Pauli lectura. Ad Romanos, cap. 2. lect. 3, 217, Marietti, Torino 1953). Közülünk sokan szüleiktől örökölték a katolikus hitet, és Isten kegyelme által mindjárt születésük után, a kereszteléssel megkezdődött természetfölötti életük. De azt az elhatározást, hogy Istent mindenek fölött szeretjük, életünk folyamán, sőt minden egyes nap folyamán meg kell újítani. Az a keresztény, az igazi keresztény, aki aláveti magát Isten igéje uralmának (Origenes, Contra Celsum, 8, 36 (PG 11, 1571)), vagyis az, aki fenntartások nélkül elfogadja ezt az alávetettségét, és föltett szándéka az ördög kísértéseinek Krisztus magatartásával ellenállni: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! (Mt 4, 10)