Pontlista

Őszinteség és igazságosság

A természetes erények állandó erőfeszítést kívánnak meg tőlünk, mert bizony nem könnyű önmagunkhoz hűnek maradni, amikor hosszú időn keresztül olyan helyzetben vagyunk, hogy saját biztonságunk láthatóan veszélyben forog. Ezt látjátok egy olyan kristálytiszta tulajdonságnál, mint az igazmondás: Valóban igaz-e vajon, hogy ez már nem létezik, hogy végképp átadta volna helyét a féligazságoknak és fondorlatoknak? Félünk az igazságtól és nyomorult kifogásként azt állítjuk inkább, hogy senki nem mond igazat, senki nem él őszinte, igaz életet, mindenki alakoskodik és hazudik.

Szerencsére nem így van. Sok olyan ember van – keresztény épp úgy, mint nem keresztény – aki köpönyegforgatás helyett kész arra, hogy az igazság kedvéért tisztességes emberi jó hírét kockára tegye. Mivel ezek az emberek az igazmondást szeretik, képesek arra, hogy a tévedést helyrehozzák, ha észreveszik. Erre képtelenek azok, akik a hazugságra építenek, és csak olyan „igazságot” ismernek, amely tisztességtelenségük elpalástolására szolgál.

Ha igazmondók vagyunk, akkor igazságosak is leszünk. Szívesen beszélnék kimerítőbben az igazságosságról, de most arra kell szorítkoznom, hogy csak néhány jellemzőjét emeljem ki, nehogy elmélkedésünk célját szem elől tévesszem: nevezetesen, hogy a természetes erények szilárd alapján valódi, igazi életet építsünk fel a hitből táplálkozva. Az igazságosság azt jelenti, hogy mindenkinek megadjuk a magáét, de szerintem ez nem elég. Akármilyen sokat is érdemel valaki, még többet kell neki adnunk, mert minden egyes lélek Isten egyedülálló mesterműve.

A szeretet legszebb megnyilvánulása, ha önmagunkat nagyvonalúan felülmúljuk az igazságosságban, gyakran feltűnés nélkül, de gyümölcsözően, mind a mennyben, mind itt a földön. Jóllehet a középút vagy a helyes mérték az erkölcsi erény jellemző vonásai, ezeket a fogalmakat nem szabad oly módon félreérteni, mintha ezek egyet jelentenének a szokásos középszerűséggel, azzal, hogy megelégszünk az elérhető eredmény felével is. A túl sok és a túl kevés között a középút sokkal inkább egy csúcshoz hasonlít, amelyet bölcsességünk az elérhető legjobbnak ismer fel. Éppen így nincs középszerűség az isteni erényeknél: az embernek nem lehet túl sok hite, túl sok reménye és szeretete. Éppen az Isten iránti határtalan szeretetnek kell a nagylelkűség, a megértés és a felebaráti szeretet folyamaként embertársainkra kiáradnia.

A természetesség és egyszerűség két csodálatos erény, mert fogékonnyá teszik az embert Krisztus üzenetének befogadására. Megfordítva: minden, ami mesterkélt és bonyolult, a folytonos önmagunk körül keringés mintegy falat von körénk, amelyen az Úr hangja nem hatol át. Emlékezzetek rá, hogy Krisztus a farizeusok szemére hányja: körmönfont világban élnek, amelyben a mentából, a kaporból és a köményből adott tized számít, nem pedig a törvény legfontosabb követelményei: az igaz élet és a hűség. Megszűrnek mindent, amit isznak, nehogy átcsússzon rajta egy szúnyog, a tevét pedig lenyelik (Vö. Mt 23, 23-24).

Nem. Nem kell, hogy furcsa vagy idegen legyen valami egy jó ember életében, aki saját hibáján kívül nem ismeri Krisztust, sem pedig a keresztény ember életében. Azok a természetes erények, amelyekről ma elmélkedünk, megmutatják, hogy az viselkedik valóban emberi módon, aki igyekszik igazat mondani, aki méltányos, őszinte, erőslelkű, fegyelmezett, nagyvonalú, higgadt, igazságos, dolgos, türelmes akar lenni. Lehet nehéz erre törekedni, de nincs benne semmi különleges. Csak azok csodálkoznak rajta, akiknek a tekintetét elhomályosítja a gyávaság vagy a puhányság.