Pontlista

Előző nap Jézus sokat dolgozott. Elindul, és éhséget érez, ezért odamegy egy fügefához, ami messziről pompás lombozatúnak látszik. Márk megjegyzi: Ekkor még nem volt fügeérés ideje26. Az Úr jól tudja, hogy ebben az évszakban nem talál fügét, mégis odamegy a fához; látja a dús lombú, de haszontalan fa látszólagos termékenységét, és parancsol: Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt27.

Micsoda keménység! Soha többé nem fogsz teremni! Mekkora lehetett az apostolok megdöbbenése, miközben fölismerték, hogy Isten bölcsessége közöl valamit ebben a mondásban! Jézus megátkozza ezt a fát, mert csak a termékenység látszatát találja meg benne, csak leveleket. Nekünk pedig rá kell jönnünk, hogy semmi sem mentség arra, hogy terméketlenek legyünk. Egyesek talán azt mondják: Ebben az ügyben nem látok tisztán... Nincs mentegetődzés! Mások így beszélnek: a betegségem... annyira tehetségtelen vagyok... a körülmények annyira kedvezőtlenek... ebben a környezetben... Semmi sem állja meg a helyét. Jaj annak, aki hamis apostolkodás dús lombjaival ékesíti föl magát, vagy egy látszólag termékeny élet gazdagságával dicsekszik, és nem kísérli meg, hogy valóban gyümölcsöt teremjen! Az ember először azt gondolná róla, hogy kihasználja az időt: tevékenykedik, szervezget ezt vagy azt, újfajta megoldásokat talál mindenre... És mégsem terem semmit... Senki sem kap semmit abból, amit ő tesz, mert hiányzik belőle a természetfölötti életereje.

Kérjük az Urat, tegyen bennünket készségessé a hősi lelkületű munkára, amivel termést hozunk. Sokan vannak a földön, akik pompásan fénylő leveleket tudnak csak mutatni annak, aki odamegy hozzájuk, leveleket, semmi mást, csak levelet. Sok ember néz ránk abban a reményben, hogy csillapítjuk éhségüket, akik tulajdonképpen Istenre éheznek. És ne felejtsük el, az Úr minden eszközt megadott hozzá nekünk: alkalmatlanságunk ellenére elég jól ismerjük tanítását, és velünk van kegyelme.

Újra emlékeztetlek titeket: tempus breve est28; nincs sok időnk, mert a földi élet rövid. Mivel megvannak eszközeink, amelyeket Istentől kapunk, semmi egyébre nincs szükségünk, csak jóakaratra, hogy éljünk az alkalmakkal, amiket az Úr kínál nekünk. Mikor Ő eljött ebbe a világba, elkezdődött számunkra és mindenki számára a kellő idő, az üdvösség napja29. Ne kelljen az Úrnak, a mi Atyánknak szemünkre vetnie, amit Jeremiás által nyilatkoztatott ki: A gólya fenn az égen ismeri a maga idejét; a gerlice, a fecske és a daru pontosan tudja, mikor kell költöznie. De az én népem nem ismeri az Úr ítéletét30!

Nincsenek rossz vagy kedvezőtlen napok, minden nap jó arra, hogy az Úrnak szolgáljunk. A napok csak attól rosszak, hogy az ember elrontja őket: hiányos hittel, lustasággal, érzéketlenséggel, amely távol tartja őt az Istennel Istenért végzett munkától. Dicsőítem az Urat minden időben31. Az idő fogyó kincs. Elfut ujjaink közt, mint sziklák között a víz. A tegnap már elmúlt, a ma éppen most siklik el, és rövidesen tegnap lesz a holnapból. Az emberi élet rövidre szabott, mégis mennyi mindent lehet ez alatt a rövid idő alatt Istenért tenni!

A mentségek nem jók semmire. Az Úr bőkezűen megajándékozott: türelmesen tanított, példabeszédekkel magyarázta meg parancsait, fáradhatatlanul intett. Tőlünk is megkérdezheti, amit Fülöptől: Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem32? Eljött a komoly munkaideje, a nap minden percét egészen ki kell használni, vidáman és szívesen viselni a nap terhét és hevét33.

Imává változtatni a munkát

Gyakran mondom, hogy beszélgetésünknek Jézussal, aki a tabernákulumból lát és hallgat bennünket, nem szabad személytelen imává változnia. Arra is gondolnotok kell, hogy elmélkedésünk az Úrral való párbeszéddé legyen. Nincs föltétlenül szükség benne a kimondott szavakra, de ki kell lépni a névtelenségből. Álljunk színe elé úgy, ahogy vagyunk, ne rejtőzzünk el az Isten házában levők sűrűjében, és ne bújjunk gépies, üres szóáradat mögé, amely legjobb esetben is csak megszokásból fakad.

És most hozzáteszem még, hogy munkádnak is személyes imává kell válnia, eleven beszélgetéssé mennyei Atyánkkal. Ha hivatásbeli munkádban és általa törekszel életszentségre, akkor száműznöd kell belőle a névtelenséget, hogy személyes imává váljon. Tehát hivatásoddal járó feladataid is meg kell, hogy szabaduljanak a szomorú egyhangúságtól, amelyet az okoz, hogy csupán megszokássá és személytelen dologgá váltak, mert különben szinte meghal az isteni indíttatás napi tennivalóidban.

Eszembe jutnak utazásaim a frontra a spanyol polgárháborúban. Bár nem volt pénzem, mindenhová elutaztam, ahol valakinek papi segítségemre volt szüksége. Az akkori kivételes helyzetben, ami sok embernek elégséges ok volt annak igazolására, hogy tehetetlenné és hanyaggá váljon, nem maradtam meg annál, hogy csak aszkétikus tanácsokat adjak. Akkor is ugyanaz volt a fő gondom, ami ma, amit Isten segítségével mindnyájatokban föl szeretnék ébreszteni. Nemcsak a lélek javát akartam, hanem földi örömüket is. Arra biztattam őket, hogy az időt hasznos elfoglaltsággal töltsék ki, és ne engedjék, hogy a frontszolgálat fehér folttá váljék életükben. Kértem őket, ne engedjék el magukat, és tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy a lövészárok és az őrség ne váljon olyanná, mint egy akkori vasúti váróterem, ahol az emberek csak agyonütötték az időt vonatra várva, amely sehogy sem akart jönni…

Különösen azt kötöttem a lelkükre, hogy olyan elfoglaltságot keressenek, amely hasznos és összeegyeztethető katonai szolgálatukkal, például egyetemi tanulást vagy nyelvtanulást. És azt tanácsoltam nekik, hogy Isten embereiként sose hagyják abba azt a törekvést, hogy minden tennivalójukból operatio Dei-t, Isten munkáját csináljanak. Meghatott, hogy ezek a fiatalemberek, bár nagyon nehéz volt a helyzetük, hogyan fogadták ezt. Megmutatkozott, milyen szilárd a jellemük.

Possumus! (Mt 20,22) Meg tudjuk tenni! Az Úr segítségével ezt a csatát is meg tudjuk nyerni. Higgyétek el nekem, igazán nem olyan nehéz a munkát imádkozó párbeszéddé alakítani. Mihelyt fölajánljuk az Úrnak, és hozzáfogunk, Isten már hall és segít bennünket. Így napi munkánk kellős közepén szemlélődő lelkek életmódját valósítjuk meg! Egyre jobban eltölt annak a bizonyossága, hogy Isten tekintete rajtunk pihen. Talán éppen egy kis önlegyőzést kíván tőlünk az Úr, egy kis áldozatot: egy mosolyt valakinek, aki alkalmatlankodik, vagy azt, hogy hozzáfogjunk egy olyan munkához, amely nem kellemes, de sürgősebb; vagy hogy vigyázzunk a rendre; és kitartóan teljesítsünk egy kis kötelességet, amelyet könnyen el lehetne hanyagolni; vagy hogy a munkát ne halasszuk máról holnapra, és így tovább. Mindezt azért, hogy örömöt szerezzünk vele Istenünknek, Atyánknak! Talán teszel majd egy feszületet az asztalra, vagy valamilyen nem föltűnő helyre, ahol dolgozol, hogy segítsen ébren tartani a szemlélődés szellemét, mert a feszület tankönyvvé lett, amelyből szíved és elméd a szolgálat leckéit tanulja.

Ha elhatározod, hogy különcségek nélkül és anélkül, hogy elhagynád a világot, szokásos munkád közben, rálépsz a szemlélődés útjára, akkor azonnal a Mester barátjának érzed magad, akinek az a feladata, hogy megnyissa a Földön Isten ösvényeit minden embernek. Valóban abban működsz közre munkáddal, hogy Krisztus országa az egész világra kiterjedjen. Mindegyre fölajánlod a munka óráit: távoli országokért, ahol a hit növekedőben van; a keleti népekért, akiket barbár módon megfosztanak a hit és vallás szabadságától; a hagyományosan keresztény országokért, amelyekben látszólag kialszik az evangélium világossága, és a lelkek a tudatlanság homályába hullnak vissza... Milyen értékes így egy órai munka! Milyen értékes az, hogy kitartasz: még egy kicsit, egy pár percig, amíg teljesen be nem fejezed a munkát. Így lesz a szemlélődésből apostoli munka, egészen természetesen, csupán a szívből jövő ösztönzésnek engedelmeskedve, abból a szívből, amely most már együtt dobog Jézus legszeretetreméltóbb és irgalmas szívével.