Pontlista

Már sokszor felidéztem nektek az evangéliumnak ezt a megindító jelenetét: Jézus Péter csónakjában van, innen beszélt a néphez. Nézi az őt követő tömeget, és a mi Urunk szívét megremegteti az emésztő vágy, hogy lelkeket mentsen. Azt akarja, hogy mostantól fogva tanítványai is osztozzanak Vele ebben. Azt mondja nekik, evezzenek a mélyre – duc in altum! (Lk 5, 4) – és ott azt parancsolja Péternek, vesse ki a hálót halfogásra. Én most anélkül, hogy ennek a történésnek nagyon beszédes részleteiben elmerülnék – szeretném veletek együtt figyelemmel kísérni, hogyan fogadja Péter a halfogás csodáját: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! (Lk 5, 8) Ez olyan igazság, ami mindegyikünkre vitathatatlanul érvényes. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy életemben a kegyelem számtalan olyan csodáját láttam, amely ember keze által történt, és ezért mindennap erősebben érzem, hogy föl kell kiáltanom: Uram, ne menj el tőlem, mert semmi jót sem tudok tenni nélküled!

De mélységesen belátom éppen ezért Szent Ágoston szavainak igazságát, amelyekkel szinte dicsőítő éneket mond a szabadságról: Isten, aki megteremtett közreműködésed nélkül, nem üdvözít közreműködésed nélkül (Szent Ágoston, Sermo, 169, 13 (PL 38, 923)); mert kivétel nélkül mindegyikünknek, nekem is és neked is megvan a lehetősége, az iszonyú lehetősége arra, hogy föllázadjunk Isten ellen – hogy elutasítjuk Őt – talán viselkedésünkkel, vagy hogy azt kiáltsuk: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék rajtunk!. (Lk 19, 14)

Az élet javára dönteni

Hálatelten ismertük föl, milyen nagy boldogságra vagyunk meghívva, és megértettük, hogy minden teremtményt semmiből teremtettek – Isten teremtette és Isten számára őket: bennünket embereket, mint értelemmel megajándékozott lényeket, akkor is, ha nagyon gyakran felejtkezünk meg erről, és Ő teremtette az értelem nélküli teremtményeket, a föld felszínén lakókat, a mélyben élőket, vagy azokat, amelyek a levegőben húznak el fölöttünk, olykor magasra szállva, egyenesen a nap felé. De ebben a csodálatos sokféleségben csak mi, emberek – most hagyjuk figyelmen kívül az angyalokat – csak mi tudunk a Teremtővel szabadságban egyesülni. Mi tudjuk megadni az Úrnak azt a hódolatot, ami Őt a világ teremtőjeként megilleti, de meg is tagadhatjuk Tőle.

Ez az emberi szabadság két arca. Az Úr meghív rá, sőt ösztönöz, mert szeret, hogy a jót válasszuk. Nézd, ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot. Ha engedelmeskedsz az Úr, a te Istened parancsainak, amelyeket ma adok neked, s szereted az Urat, a te Istenedet, az Ő útjain jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit, életben maradsz (...) Így hát válaszd az életet, hogy életben maradj. (MTörv 30, 15-16, 19)

Kérdezd meg magadat – én is megvizsgálom magamat –, hogy szilárdan és rendíthetetlenül kitartasz-e az életre mondott igen mellett; hogy hallgatsz-e Isten szeretetreméltó hangjára, amely téged az életszentségre hív, és szabadon követed-e? Jézus áll előttünk, amint Palesztina városaiban és kis országrészeiben szól az emberekhez. Ha tökéletes akarsz lenni... (Mt 19, 21) – mondja a gazdag ifjúnak. Ez a fiatalember nem fogadta el a meghívást, és az Evangéliumban azt olvassuk, hogy szomorúan ment el: abiit tristis (Mt 19, 22). Elvesztette az örömöt, mert vonakodott szabadságát Istennek adni.

Szemléljük most azt a magasztos pillanatot, amikor Gábor arkangyal hírül adja a Szűzanyának az isteni döntést. A Szűzanya meghallgatja, és kérdez, hogy egészen megértse, mit akar tőle az Úr. És azonnal azt feleli határozottan: fiat! (Lk 1, 38) – Legyen nekem a te igéd szerint! – a legnagyobb szabadság, az Isten melletti döntés gyümölcseként.

Katolikus hitünk minden titkában ott van a szabadságról szóló dicshimnusz. A Szentháromság a szeretet szabad túláradásában hozza létre a világot és az embert a semmiből. Az örök Ige leszáll az égből, és testté lesz, és önmaga szabad alávetésének a csodálatos pecsétje van rajta: Íme eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a Te akaratodat (Zsid 10, 7). Az Isten által meghatározott órában, amelyben meg kell váltani az emberiséget a bűn szolgaságától, Jézus a Getszemáni kertben szabad odaadással igent mond arra az áldozatra, amit az Atya akar – miközben úgy szenved, hogy verejtéke vérré változik (Vö. Lk 22, 44): Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt (Iz 53, 7). Övéinek ezt jelentette ki egyik olyan beszélgetésben, amikor kiöntötte a szívét, hogy mindenki, aki szereti őt, megértse, hogy csak ő az Atyához vezető Út: Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).

De ha választanunk kell, hisz a szolgálat mindenképp, az emberlét velejárója, akkor nincs jobb lehetőség, mint szeretetből az isteni szolgaság útjára lépni. Csakhogy abban a pillanatban, amikor ezt megtesszük, minden megváltozik, szolgából baráttá és gyermekké válunk. A különbség pedig: ugyanazzal az odaadással és buzgósággal szenteljük magunkat minden evilági jó törekvésnek, mint mások, de a lelket nagy béke, öröm és nyugalom tölti el, még nehéz körülmények közt is; mert nem mulandó, hanem az örökre megmaradó hordoz bennünket: Mi nem a szolgáló fiai vagyunk, hanem a szabad asszonyéi (Gal 4, 31).

Honnan ez a szabadság? Krisztustól, Urunktól. Ez az a szabadság, amivel megváltott bennünket (Vö. Gal 4, 31). Ezért tanítja: Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok vagytok (Jn 8, 36). Nekünk, keresztényeknek nem kell magyarázatokat keresnünk ennek az ajándéknak az igazi értelmére, mert az egyetlen szabadság, ami megváltja az embert, az, amit Krisztus szerzett meg nekünk.

Mindig szívesen beszélek szabadságunk kalandjáról, mert éppen ez a mi életünk, a tietek és az enyém. Szabadságban – ismétlem, gyermekekként, nem rabszolgákként – járunk azon az úton, amelyet az Úr mindegyikünknek megmutatott. Vidáman, könnyed nyugalommal tesszük, és élvezzük Isten ajándékaként.

Szabadon, kényszer nélkül döntök Isten mellett: mert így akarom, és azt választom, hogy szolgálok, és földi létemet odaadássá alakítom a többiekért – Uram, Jézus Krisztus iránti szeretetből. Ha ezt megteszem, akkor ennek a szabadságnak a velejárójaként szabad azt mondanom, hogy Krisztus szeretetétől nem fog elválasztani semmi ezen a földön (Vö. Róm 8, 39).

Mikor a lakomáról szóló példabeszéd házigazdája megtudja, hogy néhányan azok közül, akiknek a lakomára kellett volna jönniük, kifogásokkal mentették ki magukat, megparancsolja szolgájának: Menj ki az országutakra és a sövényekhez! Kényszerítsd bejönni – compelle intrare – az embereket (Lk 14, 23). Tehát mégis kényszer? Nem vétenek itt erőszakos tettel a törvényes szabadság ellen?

Ha az Evangéliumot szemlélve elmélyedünk Jézus tanításában, rájövünk, hogy ezt a rendelkezést nem szabad összecserélnünk a kényszerrel. Mert Krisztus mindig csak így mondja: Ha tökéletes akarsz lenni..., ha valaki követni akar... Ez a compelle intrare: ösztönözd belépésre, nem fizikai vagy erkölcsi kényszerre vonatkozik, hanem a keresztény példa magávalragadó lendületére, amely olyan hatásos, mint Isten ereje: Nézzétek, hogyan vonz magához az Atya: megörvendeztet tanításával, nem terhel kényszerítéssel. Így vonz magához (Szent Ágoston, In Ioannis Evangelium tractatus, 26, 7 (PL 35, 1610)).

A szabadságnak ebben a légkörében érthetővé válik, hogy a rossz cselekvés nem szabaddá, hanem rabszolgává tesz. Aki vétkezik Isten ellen, megőrzi szabadságát, amennyiben a szabadság a kényszertől való mentességet jelenti, de elveszti, amennyiben bűntől való szabadságot jelent (Aquinói Szt. Tamás, uo). Talán elmondhatja, hogy hajlamát követte, de igazi szabadságról szó sem lehet így. Ugyanis döntése rabszolgája lett, minden döntés legrosszabbikáé: eltávolodott Istentől; és ez nem szabadság.

Ismétlem: nem ismerek el semmiféle szolgaságot, csak az Isten iránti szeretetét. Mégpedig azért, mert a vallás, amint azt más alkalmakkor már elmondtam nektek, az ember legnagyobb lázadása, mivel nem akar állatok módjára élni, és ezért nem elégszik meg semmivel, amíg nem találkozik Teremtőjével, és nem ismeri meg. Azt szeretném, ha ilyen lázadók lennétek, szabadok a bilincsektől, mert azt szeretné – inkább Krisztus akarja így – hogy Isten gyermekei legyetek. Rabszolgaság vagy istengyermekség – ez életünk kettős lehetősége. Isten gyermekei vagy rabszolgák, a gőgé, az érzékiségé, a szorongó önzésé, amelybe oly sok lélek belebonyolódott.

Isten szeretete mutatja meg az igazság, az igaz élet, a Jó útját. Ha elhatározzuk, hogy így felelünk az Úrnak: Rád bízom a szabadságomat! – akkor megszabadulunk minden lánctól, ami jelentéktelen dolgokhoz kötözött, nevetséges gondokhoz, alantas buzgalomhoz. És a szabadság – ez a fölmérhetetlen kincs, ez a drágagyöngy, amit nem szabad a disznók elé vetni (Vö. Mt 7, 6) – már csak arra szolgál, hogy a Jót tegyük (Vö. Iz 1, 17).

Ez Isten gyermekeinek nagyszerű szabadsága. Azoknak a keresztényeknek, akik látva azokat, akik megvetik Isten igéjét, és irigyen vagy szorongva visszahúzódnak, nyomorúságos fogalmuk van hitünkről. Ha valóban teljesítjük Krisztus törvényét – ha törekszünk arra, hogy teljesítsük – mert nem mindig sikerül, akkor olyan lelki biztonságot fedezünk föl magunkban, hogy nem lesz szükségünk arra, hogy máshol keressük a teljes emberi méltóságot.

A hitünk nem jelent sem terhet, sem korlátot. Milyen szegény elképzelése volna a keresztény igazságról annak az embernek, aki ilyen módon gondolkodik! Amikor Istent választjuk, semmit sem vesztünk, sőt mindent elnyerünk: aki lelkéért cserébe meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt 10, 39).

Mi kihúztuk a főnyereményt, miénk az első díj. Ha esetleg elvesztenénk valamikor ezt a tisztánlátást, mélyen meg kellene vizsgálnunk lelkünket. Talán meggyöngült hitre bukkanunk, talán túl kevés személyes kapcsolatra Istennel, talán hiányos imaéletre. Kérnünk kell Istent, – Édesanyja és a mi Anyánk által – hogy növelje bennünk a szeretetet, engedje, hogy megtapasztaljuk boldogító jelenlétét; mert csak akkor éri el az ember a teljes szabadságot, ha szeret – azt a szabadságot, amely mindörökre szeretete tárgyával akar maradni.

„Jóra fordítom sorsotokat, és összegyűjtelek titeket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak benneteket.”7 Az ima segítségével megszabadulunk a szolgaságból. Szabadnak tudjuk magunkat, a lélek a szerető egyesülés himnuszával felemelkedik Istenhez, és nem akar többé elválni tőle. Egészen új módon jár az életben, isteni, természetfölötti, csodálatos módon. Oly sok XVI. századbeli spanyol író példáját követve talán mi is ízlelgethetjük ezeket a szavakat: azért élek, mert már nem én élek, hanem Krisztus él bennem!8

Örömmel elfogadjuk, hogy sok évig kell munkálkodnunk ezen a világon, mert Jézusnak kevés barátja van itt lent. Nem húzzuk ki magunkat az alól a kötelezettség alól, hogy az életünk Isten és az Egyház szolgálatáról szóljon, és minden erőnkkel erre törekedjünk. Mindezt szabadon tesszük: „in libertatem gloriæ filiorum Dei”9, „qua libertate Christus nos liberavit”10, Isten fiainak szabadságával, amelyet Krisztus szerzett meg nekünk kereszthalála árán.