Pontlista

Szeretném ezt a beszélgetésünket az Úr előtt azzal folytatni, amit évekkel ezelőtt jegyeztem föl, és ma sem vesztett időszerűségéből. Akkor fölírtam Avilai Szent Teréznek ezt a gondolatát: Ami mulandó és Istennek nem tetsző, az mind semmi, – sőt a semminél is kevesebb (Avilai Szt. Teréz, Életének könyve, 20, 26). Értitek-e már, hogy miért veszti el a lélek a békességét, belső nyugalmát, ha eltávolodik céljától, és elfelejti, hogy Isten életszentségre teremtette? Legyen gondotok rá, hogy természetfölötti értelmet adjatok mindennek, akkor is, ha pihentek vagy üdülés közben vagytok – hiszen életünknek ezek is legalább olyan fontos részei, mint a munka.

Kitűnő dolog, ha nagy tekintélyt szereztek hivatásbeli munkátokkal; ha világi ügyekben való elkötelezettségetekkel – mindenkor teljes szabadsággal – sikereket értek el – kitűnő dolog. De ha emiatt elvesztitek érzéketeket a természetfölötti iránt, amely mindent tevékenységeteket meg kell, hogy határozza, akkor mégis elszomorítóan utat tévesztettetek.

Engedjetek meg nekem evvel kapcsolatban néhány széljegyzetet, nekem ideillőnek tűnnek. Sohasem kérdeztem politikai véleménye felől azt, aki hozzám jött. Egyszerűen nem érdekel! Tartózkodásommal szeretnék valamit világossá tenni, ami lényegi módon sajátja az Opus Deinek, amelynek magamat szenteltem teljes odaadással Isten irgalmából a Szent Egyház szolgálatára. A politika témája azért nem érdekel, mert nektek, keresztényeknek a politikai, kulturális és társadalmi életben teljes a szabadságotok és evvel a felelősségetek is. Csak az egyház tanítóhivatala húzhatja meg itt a határokat. Csak akkor aggódnék, ha ezeken a határokon túllépnétek, akkor is a lelketek java miatt. Csakis ekkor kellene figyelmeztetően rámutatnom, hogy ellentét van megvallott hitetek és tetteitek közt. Van néhány ember, aki nem tudja megérteni önálló ítéletalkotásotoknak ezt a tiszteletben tartását, mikor az nem idegenít el Isten törvényétől. Félreértik az igazi szabadság fogalmát, a szabadságét, amelyet Krisztus vívott ki nekünk a kereszten, qua libertate Christus nos liberavit (Gal 4, 31): amilyen szabadsággal Krisztus szabadított meg bennünket. Szektás gondolkozásuk két különböző irányba tereli őket: egyik részük hittétellé merészeli nyilvánítani világi ügyekről való véleményét, másik részük lealacsonyítja az embert, mert kiszolgáltatja a hitet a legvakmerőbb félremagyarázásoknak, mintha tetszésünktől függne.

Szabadság és odaadás

Isten szeretete féltékeny szeretet. Nem elégszik meg félmegoldásokkal. Türelmetlenül várja, hogy egészen odaadjuk magunkat, és ne hagyjunk szívünkben homályos zugokat, amelyeket a kegyelem és a természetfölötti adományok ujjongó öröme nem érhet el. Talán azt gondoljátok, ha valaki egy ilyen minden mást kizáró szeretetet vállal, az elveszíti a szabadságát?

Segítsen az Úr, aki itt van velünk ima közben, hogy témánk lényegét még jobban megragadjuk. Mindegyikünk tapasztalta már, hogy Urunk, Jézus Krisztus szolgálata szenvedéssel és fáradsággal jár. Ezt csak az tagadhatja, aki még nem bukkant rá Istenre. De az igazán szerető lélek tudja, hogy a szenvedés, ahogy jön, el is megy; mert rövidesen rájön, hogy ez a szenvedés könnyű teher és édes iga, mert Krisztus veszi a vállára, ahogy magára vette a keresztet, amikor örök üdvösségünk múlott rajta (Vö. Mt 11, 30). Persze vannak emberek, akik ezt nem értik meg, és föllázadnak a Teremtő ellen, kábultan, rövidlátóan és örömtelenül csatázva. Vakon ismételgetik a zsoltár hiábavaló panaszát: Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat! (Zsolt 2, 3) Megtagadják, hogy hősiesen hallgatva és magától értetődően, szerényen és panasz nélkül teljesítsék minden nap kemény feladatát. Nem fogják föl, hogy az isteni akarat, – még ha fáj is néha – pontosan megegyezik az isteni döntések szabadságával.

Vannak emberek, akik szabadságukból barikádot csinálnak: „A szabadságom, a szabadságom!” Ezeknek megvan a szabadságuk: csodálják korlátolt értelmükkel és bálványként bánnak vele, de nem használják. Ez volna a szabadság? Mit ad nekik ez a gazdagság igazi kötöttség nélkül, amely irányíthatná életüket? Ez a viselkedés ellentmond az emberi személy méltóságának; mert hiányzik hozzá az út, amelyen léptük alapot és irányt kap. Ezeket az embereket – ti is találkoztatok velük, akárcsak én – könnyen elsodorja a gyerekes hiúság, az öntelt képzelődés vagy az érzékiség.

Szabadságuk terméketlennek bizonyul, vagy emberileg nézve is csak nyomorúságos gyümölcsöt terem. Aki nem fogad el teljesen szabad döntéssel valamilyen helyes magatartási normát, azt előbb-utóbb mások fogják manipulálni, él tétlen élősködőként, idegen elhatározásoknak kiszolgáltatva. Minden széllökés megingatja őket, mindig mások döntenek helyettük. Ezek vizet nem adó felhők, amiket a szél kerget ide-oda; késő őszi fák, kétszeresen elhalt gyümölcs, gyökér nélkül (Júd 12), bárhogy elsáncolják magukat állandó szócséplésük mögé, hogy jellemük, bátorságuk és becsületérzésük hiányát elrejtsék.

„Nem vetem magam alá senkinek”, szüntelenül ezt ismételgetik. Valóban senkinek? Az ilyen vágyálombeli szabadságban élőt, aki szeretné elkerülni, hogy magának kelljen felelősségteljesen cselekedni, pórázon rángatják mindenfelé. Ahol nincs istenszeretet, elvész a felelős tettekre képes szabadság minden lehetősége. Akármennyire is másnak látszik, minden kényszerré válik. A határozatlan, habozó ember alakítható anyag, mindig a körülményeknek engedelmeskedik. Olyanná gyúrja bármiféle jöttment, amilyenné neki tetszik. Mindenekelőtt saját szenvedélyei uralják és az eredeti bűn által megromlott emberi természet legrosszabb hajlamai.

Emlékezzetek csak vissza a talentumokról szóló példabeszédre. Az a szolga, aki csak egyet kapott, hasznosíthatta volna, mint a szolgatársai, képességeivel azon fáradozhatott volna, hogy nyereséget gazdálkodjon ki. De miféle döntésre jutott? Félt, hogy elveszíti. Ez ugyan érthető, de amit tett! Elásta (Vö. Mt 25, 18), nem kamatozhatott.

Ne felejtsük el a beteges félelemnek ezt a példáját, amikor valaki nem meri odaadni munkaerejét, értelmét és akaratát, az egész embert. Elásom a tehetségemet, képzeli ez a szerencsétlen fráter, de a szabadságom sértetlen marad. Nem így van. Szabadságával döntött, méghozzá az egyik legkegyetlenebb valóság javára: a nyomorúságos kiszáradást választotta. Elkötelezte magát, mert mindenképpen döntenie kellett – és rosszul döntött.

Az a nézet, hogy az odaadás és a szabadság összeegyeztethetetlenek, téves. Mert az odaadás éppen egyik következménye a szabadságnak. Ha egy anya szeretetből feláldozza magát gyermekeiért, döntött; és ezen a szereteten mérik majd le a szabadságát. Ha a szeretete nagy, akkor a szabadság termékenynek bizonyult: a gyermekek java éppen abban az áldott szabadságban gyökerezik, amely az odaadást választotta, és abból az áldott odaadásból nő ki, amely a szabadság.

De azt mondhatná valaki: ha elértük azt, amit teljes szívünkből szeretünk, keresünk-e még tovább? Nincs-e akkor vége szabadságunknak? Nem. Akkor éppen a legtevékenyebb, mert a szeretet nem elégszik meg a rutinos elvégzéssel vagy a kedvetlen fáradozással. Szeretni annyi, mint minden nap újra kezdeni a szolgálatot, a szeretet művét.

Ismétlem, mert szeretném mindegyiktek szívébe szinte beleégetni: szabadság és odaadás nem ellentétek. Egymást hordozzák. A szabadságot csak szeretetből lehet odaadni; számomra minden más lemondás fölfoghatatlan. Nem valamiféle játék ez a szavakkal. A szabadon választott odaadásban minduntalan megújítja a szabadságot a szeretet; és megújulni annyi, mint mindig fiatalnak lenni, kitárt szívvel, nagy eszményekre és nagy áldozatokra képesen. Mennyire örültem, mikor először hallottam, hogy portugálul a fiatalokat os novos, „újaknak” hívják, mert azok. Azért mondom ezt, mert már sok év van mögöttem; de mikor az oltárnál Istenhez imádkozom, aki megörvendezteti ifjúságomat (Zsolt 42, 4), mégis nagyon fiatalnak érzem magam, és tudom, sohasem fogom magam öregnek érezni. Mert ha hű maradok Istenemhez, a szeretet mindig megújítja életemet: mint a sas fiatalsága, úgy újul meg az enyém (Vö. Zsolt 102, 5).

Szabadságszeretetből vállaljuk a kötöttséget. Semmi más, csak gőg az, ami az ilyen kötelékeket ólomsúlyú bilincseknek érzi. Csak az igazi alázatosság mutatja meg nekünk, amire az tanít, aki szelíd és alázatos szívű, hogy az Ő igája édes, és az Ő terhe könnyű (Vö. Mt 11, 29-30). Ez az iga a szabadság, a szeretet, az egység, az élet, amelyet Ő szolgált meg nekünk a kereszten.

A mértékletesség gyümölcsei

A mértékletesség annyit jelent, hogy önmagunk urai vagyunk. Nem minden ragadhat zabolátlan árként magával, amit testileg, vagy lelkileg átélünk; tudnom kell, hogy nem tehetek meg akármit, amire képes vagyok. Bár kényelmesebb, hogy az úgynevezett természetes ösztönök vizein hagyjuk magunkat sodródni, de az út végén csak a szomorú egyedüllét vár saját nyomorúságunkkal.

Milyen sokan vannak, akik nem tagadnak meg semmit gyomruktól, szemüktől, kezüktől, és attól is idegenkednek, hogy meghallgassák, ha tisztaságról beszélnek nekik. A nemzőerőt – amely Isten adománya, hogy teremtő erejének részesei legyünk és önmagában magasztos dolog – rosszul használják fel, puszta eszközül önzésük szolgálatában.

Nem szívesen beszélek a tisztátalanságról. Szívesebben vizsgálom azt, hogy a mértékletesség milyen gyümölcsöket terem és az embert úgy szeretném látni, mint valódi embert, akit nem befolyásol az értéktelen csillogás, mint a szarkát. Az ilyen ember le tud mondani mindarról, ami lelkének kárára van, és tisztában van azzal is, hogy ezzel a lemondással csak látszólag hoz áldozatot: hiszen egy áldozatos élet sok béklyótól szabadítja meg, és szíve legmélyén megízlelheti Isten teljes szeretetét.

Ilyenkor az élet visszanyeri mértéktelenség által elhomályosított színeit, és ismét lehetővé válik számunkra, hogy másokkal törődjünk, másokkal megosszuk javainkat és fogékonyak legyünk az igazán nagy dolgok iránt. Az ilyen mértékletesség segíti a lelket abban, hogy józan, szerény és megértő legyen; könnyen és magától értetődően hajlik a tartózkodó magatartásra, ami azért vonzó, mert érezteti az értelem uralmát. A mértékletesség nem beszűkülést jelent, hanem távlatokat nyit. A beszűkülést sokkal inkább a mértéktelenség teremti, hiszen a szív saját magát dobja oda, amikor szánalmas módon elcsábul az első üres csinnadrattára.

A szeretet egyik első kifejezése, hogy a lélek rátér az alázat útjára. Ha önmagunk becsületes megismerésével rájövünk, hogy semmik vagyunk, ha megértjük, hogy ha nem volna velünk Isten kegyelme, a legnyomorúságosabb teremtmény is jobb lenne nálunk; ha tudjuk, hogy képesek vagyunk minden tévedésre és eltévelyedésre; ha a hűtlenség elleni elszánt küzdelmünk ellenére tapasztaljuk a bűnt magunkban – hogy tudnánk akkor másokról rosszat gondolni, hogy engednénk, hogy elvakultság, mássággal szembeni türelmetlenség vagy gőg töltse el a szívünket?

Az alázat tanít meg bennünket szelíden és magától értetődően arra, hogy mi a legjobb módja az embertársainkkal való érintkezésnek: mindenkit megérteni, elfogadni, felmenteni; nem okozni szakadást, korlátokat nem állítani, hanem – mindig! – az egyetértést segíteni. Nem hiába gyökerezik mélyen az emberben a békére, összetartásra, és a személyiség jogainak kölcsönös tiszteletben tartására való törekvés. Így lehet a figyelmességből testvériség, és ebben láthatóvá válik valami az ember legnagyobb értékéből: ha mi mind Isten gyermekei vagyunk, akkor a testvériség nem üres jelszó, sem utópia, hanem ugyan nehezen elérhető, de valós cél.

A gúnyolódóknak, kétkedőknek, közömbösöknek és azoknak, akiknek a gyávaság szabja meg viselkedését, meg kell, hogy mutassuk mi keresztények, hogy az ilyen szeretet lehetséges. Olykor ez elég nehéz lesz, mert az embert szabadnak teremtették, és kezében van a lehetőség, hogy esztelen elkeseredéssel Isten ellen lázadjon, mégis lehetséges, sőt nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű következménye Isten szeretetének és az Isten iránti szeretetnek. Ha te és én ezt akarjuk, akkor Krisztus is akarja. Akkor mélyebben megértjük, mennyire termékeny a fájdalom, az áldozat és az önzetlen odaadás az egymással való napi érintkezésben.

„Jóra fordítom sorsotokat, és összegyűjtelek titeket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak benneteket.”7 Az ima segítségével megszabadulunk a szolgaságból. Szabadnak tudjuk magunkat, a lélek a szerető egyesülés himnuszával felemelkedik Istenhez, és nem akar többé elválni tőle. Egészen új módon jár az életben, isteni, természetfölötti, csodálatos módon. Oly sok XVI. századbeli spanyol író példáját követve talán mi is ízlelgethetjük ezeket a szavakat: azért élek, mert már nem én élek, hanem Krisztus él bennem!8

Örömmel elfogadjuk, hogy sok évig kell munkálkodnunk ezen a világon, mert Jézusnak kevés barátja van itt lent. Nem húzzuk ki magunkat az alól a kötelezettség alól, hogy az életünk Isten és az Egyház szolgálatáról szóljon, és minden erőnkkel erre törekedjünk. Mindezt szabadon tesszük: „in libertatem gloriæ filiorum Dei”9, „qua libertate Christus nos liberavit”10, Isten fiainak szabadságával, amelyet Krisztus szerzett meg nekünk kereszthalála árán.