Pontlista

Röviden elmélkedjünk a nagyhét keddi miseszövegein, hogy megértsük, mi a különbség a megistenülés jó és rossz módja között. Az alázatosságról fogunk beszélni, mert ez az az erény, amely bennünket hozzásegít, hogy felismerjük saját nyomorúságunkat és saját nagyságunkat egyszerre.

Nyomorúságunk nagyon is nyilvánvaló. Most nem természetünk határaira gondolok, és nem azokra a nagyszerű álmokra, amelyeket az ember sohasem tud megvalósítani, nem utolsó sorban azért, mert az ember ideje oly rövidre szabott. Elrontott cselekedeteinkre gondolok, a bukásokra és tévedésekre, amelyeket elkerülhetnénk, és mégsem kerülünk el. Újra és újra érezzük elégtelenségünket, de adódnak időszakok, amikor ez a sokféle tapasztalat egy pillantással megragadhatóvá válik, és akkor egészen világosan felismerjük, mennyire keveset érünk. Mitevők legyünk?

Expecta Dominum1, mondja az Egyház; remélj az Úrban, élj a reményből, szeretettel és hittel! Viriliter age2, légy erős! Mit számít, hogy mi teremtmények porból vagyunk, ha reményünket Istenbe helyeztük? Még akkor is, ha a lélek egyszer-egyszer elbukik, visszaesik – bár nem szükségszerűen – megoldás lehet az, ami a mindennapi életben segít, amikor a testi egészségről van szó: gyógyszert alkalmazunk és újból nekiindulunk.

Bizonyosan láttátok már, hogy milyen gondosan bánnak egy családban egy értékes, törékeny tárggyal, például egy porcelán vázával, hogy el ne törjön. Egy napon a gyermek fellöki, és az értékes emléktárgy darabokra törik. Bosszankodnak, de a kárt helyrehozzák, a darabokat felszedik, gondosan összeillesztik, és a drága tárgy ismét egyben van, éppen olyan szép, mint volt.

Amikor azonban egy agyagedényről, olcsó cserépedényről van szó, elég néhány fémkapoccsal összefogni a darabokat, és az egyébként olcsó edény így összefoltozva új, érdekes jelleget kap.

Alkalmazzuk ezt a példát lelki életünkre! Ha bűneinkre, szánalmasságainkra nézünk, ha tapasztaljuk ballépéseinket – még akkor is, ha Istennek hála nem nagyon súlyosak – forduljunk imában Atyánkhoz, és mondjuk: Uram, tekints szegénységemre, gyengeségemre. Csak cserépedény, Uram, csak cserepek! De kapcsolj engem össze ismét, és én bűnbánatommal és a Te megbocsátásoddal erősebb és szeretetedre méltóbb leszek, mint bukásom előtt. Imádkozzunk így, ha szegény agyagedényünk összetörik, és ebben majd vigasztalást találunk.

Törékenységünkön nem kell csodálkoznunk, ne lepjen meg bennünket a tapasztalat, hogy a semminél is kevesebb meg tud ingatni bennünket. Bízzatok az Úrban, mert nála mindig van segítség: Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kell félnem?3 Senkitől! Semmitől és senkitől nem fogunk félni, ha mennyei Atyánkkal ilyen módon keresünk kapcsolatot.

A következőket szeretném a lelketekre kötni: ha őszinték vagytok, ha úgy mutatjátok magatokat, ahogy vagytok, ha megistenültök alázatosan és nem gőgösen, akkor mi mindannyian, ti és én helyt fogunk állni bármilyen környezetben. Csak győzelmekről fogunk beszélni, és magunkat győztesnek nevezhetjük. Ezek az Isten szeretetének győzelmei, amelyek a szívbe mélyen beleoltják a boldogságot, higgadtságot és megértést.

Az alázatosság nagy feladatok elvégzésére tesz képessé bennünket, ha nem nyomjuk el magunkban kicsinységünk tudatát, és ha szánalmasságunkat egyre erősebben átérezzük. Ismerd fel tehát, hogy sokféle szolgálattétellel nagymértékben adós szolga vagy. Semmiképpen ne légy büszke arra, hogy Isten gyermekének neveznek – a kegyelmet el kell ismernünk, ámde természetünket nem szabad félreismernünk – és ne büszkélkedj, ha az elvégzendő szolgálatot jól teljesítetted. A nap is szolgálatkész, a hold is engedelmes, az angyalok is szolgálnak. Az Isten által a pogányok közül kiválasztott edény megvallja: nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveznek, mert üldöztem Isten egyházát. (1 Kor 15, 9) Így mi sem szándékozunk a dicséretet hajhászni26: hiszen érdemeink mindig csekélyek.

Mit számít az, hogy elbotlunk az úton, ha az esés fájdalmával együtt megtaláljuk az erőt is ahhoz, hogy fölkeljünk, és friss lendülettel továbbmenjünk? Jegyezzük meg jól: nem az a szent, aki sohasem esik el, hanem aki alázattal és szent makacssággal mindig föl tud kelni. A Példabeszédek könyve azt mondja, hogy az igaz napjában hétszer esik el10; ezért mi, te meg én, szegény teremtmények nem fogunk sem csodálkozni, sem elbátortalanodni, mikor siralmas botlásainkra tekintünk. Hiszen tovább tudunk menni, mert erőt kapunk attól, aki megígérte nekünk: Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én fölüdítelek titeket11. Hála neked, Uram, quia tu es, Deus, fortitudo mea12, mert te vagy, Uram, az én erősségem. Te, mindig csak te vagy, Istenem, erőm, menedékem, támaszom.

Ha a belső életben igazán előre akarsz jutni, légy alázatos. Kérd bizakodva az Úr segítségét és a Szűzanyáét, aki a te anyád is. Békésen és nagy nyugalommal öleld át újra a keresztet, bármennyire is fáj még az utolsó bukás sebe, és mondd: küzdeni akarok a te segítségeddel, Uram, hogy ne akadjak el; hűségesen akarok válaszolni fölszólításaidra, nem akarok félni sem a meredek utaktól, sem mindennapi munkám látszólagos egyhangúságától, sem a tüskés gyomoktól, sem a kövektől, amelyekbe belebotlom. Tudom, hogy mennyire irgalmas vagy, és hogy utam végén az örök boldogság, az öröm és a végtelen szeretet vár.

Van azonban abban az elbeszélésben egy harmadik út is: ez is keskeny, rögös és bozóttal benőtt, mint a második. Ezen is átküzdi magát néhány ember, büszke pátosszal és színpadias arckifejezéssel legyőzve sok akadályt. De ez az út is ugyanabba a borzalmas szakadékba torkollik, amelyikbe az első. Ez a képmutatók ösvénye, akik tisztátalan szándékkal és becstelen igyekezettel meggyalázzák az Istenért végzett munkát, mert önző földi célok szolgálatába állítják. Balgaság fáradságos munkába fogni azért, hogy csodáljanak, és fárasztó erőfeszítéssel Isten parancsai szerint élni, hogy földi fizetséget vágjunk zsebre. Aki az erények gyakorlásából földi nyereséget akar szerezni, olyan, mint aki drága értéktárgyat néhány fillérért elveszteget; az eget vehetné be, de megelégszik múló tetszéssel (…) Ezért mondják azt, hogy a képmutatók reménye pókháló. Annyi fáradsággal fonták meg, és a halál lehelete elfújja13.