Pontlista

Földi remények és a keresztény remény

Sokan egyhangú kitartással ismételgetik ezt a közmondást, amellyel már torkig vagyunk: a remény az utolsó, amit az ember elveszít, mintha az ember reményt tudna teremteni szavakból, elnyomva a problémákat és a lelkiismeretet, miközben megy tovább a szokott kerékvágásban, vagy mintha az ilyen remény menlevél volna, hogy bizonytalan időre elhalassza a szükséges javításokat viselkedésén, és későbbre tegye a magasabb célokért való küzdelmet, mindenekelőtt a legnagyobb célért, az Istennel való egyesülésért vívottat.

Nekem úgy tűnik, összetévesztik a reményt a kényelemszeretettel. A legcsekélyebb törekvés sincs bennük arra, hogy valamit megszerezzenek, ami igazán jó, se lelkieket, sem jogos anyagiakat. Vannak emberek, akiknek leghőbb vágya csak annyi, hogy mindent elkerüljenek, ami középszerű életük látszólagos nyugalmát megzavarhatná. Szorongók, megszeppentek és lusták, lelkük csordultig telve többé-kevésbé finoman csomagolt önző indulattal, megelégednek azzal, hogy a napok sine spe nec metu – remény és félelem nélkül elfolyjanak, Fáradsággal járó eszmények nélkül, terhes harcok nélkül. Csak egy számit: elkerülni a felsülés kockázatát és a könnyeket. De mennyire kilátástalan úgy törekedni valaminek az elérésére, hogy eleve föladják a vágyat arra, hogy megszerezzék, mert félnek az ezzel járó harc fáradalmaitól!

Találkozhatunk azzal a felületes magatartással is, amely a reményben – gyakran kulturális vagy tudományos szenvelgéssel – csupán egy hálás költői témát lát. Nem tudnak őszintén szembenézni önmagukkal, és a jó mellett dönteni, ezért a reményt egy illúzióra, délibábos álomra egyszerűsítik le, puszta vigaszra az élet kemény helyzeteiben. A remény – hamis remény! – számukra tartalmatlan szeszéllyé lesz, amely nem segít semmin.

Akárhol is vagyunk, az Úr éberséget vár tőlünk. Reménységgel eltelve tápláljuk magunkban a cselekvő életszentség vágyát, mert az Úr erre kér minket. Ajándékozd nekem, fiam, a szívedet12 mondja nekünk halkan. Ne fellegvárakat építs képzeletben, hanem határozd el, hogy megnyitod lelkedet Istennek, mert egyes-egyedül Benne fogod megtalálni reményed szilárd alapját és annak is ő lesz az alapja, hogy másoknak jót tégy. Ha az ember nem küzd önmaga ellen és az ellenségeket, amelyek benső erődítményébe hatolnak, nem űzi el határozottan, a gőgöt, az irigységet, a test és a szem kívánságát, az önelégültséget és a féktelen szabadság őrültségét – tehát, ha az ember nem akar semmilyen belső csatát vívni, akkor a legnemesebb eszmények elhervadnak, mint a virágok a fűben. Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullt a virága, tönkrement a színpompája13. A legkisebb repedésből, mint mindent ellepő gyom, elősarjad a csüggedés és a szomorúság.

Krisztus nem elégszik meg azzal, hogy csak beleegyezzünk. Azt akarja – és erre joga van –, hogy eltökélten haladjunk előre, és hogy akkor se engedjünk, ha az út egyszer nehézzé válik. Ő szilárd, konkrét lépéseket vár el tőlünk, az általános elhatározások semmire se jók. A nem eléggé konkrét elhatározásokat csalóka önámításnak tartom, amelyek a lélekben Isten hívását el akarják fojtani: lidércfények, se nem lobbannak lángra, se nem melegítenek, és ugyanolyan gyorsan égnek el, mint ahogy kigyulladtak.

Csak akkor vagyok meggyőződve arról, hogy a cél elérését komolyan akarod, ha látom, hogy eltökélten haladsz előre. Tedd a jót, vizsgáld meg magad, hogy milyen a beállítottságod a megszokott munkában; tedd, amit az igazságosság kíván, éspedig az általad elérhető területeken, és akkor is, ha rád nehezedik a fáradtság; tedd embertársaidat valamivel boldogabbá úgy, hogy nagy örömmel szolgálsz nekik ott, ahol vagy, és munkádat olyan tökéletesen végezd, ahogyan csak lehet: megértően, mosolyogva, keresztény módon. És mindezt Isten iránti szeretetből és hogy őt dicsőítsd, rá irányuló tekintettel és az örök hazára vágyakozva. Ez az egyetlen cél, amely tényleg megéri.

Nyomorúság és megbocsátás

Az Úr hozzánk, teremtményeihez olyan közel jött, hogy szívünkben mindannyian a magasság és messzeség felé vágyunk, merész repülésre, jósággal teli tettekre szomjazunk. Ha most benned ezt a vágyat újból megpróbálom feléleszteni, azért teszem, hogy világosan lásd, milyen biztonsággal tölti el lelkedet az Úr. Ha engeded, hogy működjön benned ott, ahol vagy, elképzelhetetlen hatású eszköz leszel. Szükséges azonban, hogy ezt a beléd helyezett bizalmat ne játszd el gyáván, ezért ne légy annyira öntelten naiv, hogy keresztény utad nehézségeit csekélységnek tartsd.

Semmin sem kellene csodálkoznunk. Elesett természetünkből kifolyólag az ellentmondás elvét hordozzuk magunkban, az ellenállást az isteni kegyelemnek: az áteredő bűn sebeit, amelyek a mi személyes bűneink által még mélyebbé válnak. Ezért kell mindennapi fáradozásainkban előrehaladnunk, minden gyakorlati tennivalónkban napról-napra úgy dolgoznunk, hogy munkánkban az isteni és az emberi egyaránt tükröződjön, és mindig Isten szeretetébe torkolljon. De ez csak akkor sikerül, ha alázattal, töredelmes szívvel, bízva az isteni segítségben és – mintha minden csak tőlünk függne – minden erőnk bevetésével cselekszünk.

Mindaddig, amíg a harc tart, a halálunkig, számolnod kell azzal a lehetőséggel, hogy az ellenség belülről és kívülről ostromolni fog, és ez még nem minden: azzal is, hogy a régebbi, esetleg nagyszámú hibádra való emlékezés megbéníthat. De Isten nevében mondom neked: ne add föl a reményt! Ha ilyen helyzetbe kerülnél egyszer – ez nem fordul elő mindenkivel és nem is állandó állapot –, akkor tedd újabb alkalommá arra, hogy az Úrral még bensőségesebben egyesülj, mert ő téged gyermekévé választott, és nem hagy el. Megengedi a megpróbáltatásokat, hogy még jobban szeresd őt, és még jobban rádöbbenj: szeretete folyamatosan védelmez.

Megismétlem: ne veszítsd el a bátorságodat, mert Krisztus, aki a kereszten megbocsátott nekünk, a bűnbánat szentségében továbbra is megajándékoz bocsánatával és így mindig van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz. Ő az engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is18, hogy a győzelmet kivívjuk.

Előre, bármi történjen is! Fogd erősen az Úr kezét, és gondold meg, hogy Isten sohasem veszít csatát. Ha megesik, hogy eltávolodsz tőle, fordulj vissza alázattal, ami azt jelenti: kezdj újra, naponta vagy többször naponta, úgy ahogy a tékozló fiú visszatér, és bűnbánó szívedet Isten szeretetének csodája által – ez nem más, mint a gyónás – emeld föl. Ez által a csodálatos szentség által megtisztítja az Úr a lelkedet, örömmel és erővel tölt el, hogy a harcban ne fáradj el, és térj haza mindig Istenhez, még ha úgy tűnik is, hogy minden elsötétül körülötted. Ezenkívül Isten Anyja vigyáz rád, aki a mi Anyánk is, anyai gondoskodással figyeli, hova lépsz.

Isten fáradhatatlanul megbocsát

A Szentírás szerint még az igaz is hétszer botlik el napjában19 Valahányszor, amikor ezeket a szavakat olvasom, mély szeretet és fájdalom járja át a szívemet. Mert ezáltal is eggyel többször fordul hozzánk az Úr isteni utalással végtelen irgalmára, szelídségére, kedvességére. Légy biztos benne, hogy Isten nem akarja a nyomorúságunkat, de nem is veszi semmibe őket, hanem megszentelődésünk tervébe illeszti.

A szeretettől mélyen megrendülve, mondtam az előbb. Mert ha életemre őszintém tekintek, észreveszem: nem vagyok senki, nincs semmim, nem vagyok képes semmire, semmirekellő vagyok – semmi vagyok! De Ő minden, és Ő az enyém, én az övé, mert nem utasít el engem. Odaadta értem magát. Láttatok valaha is ennél nagyobb szeretetet?

És a fájdalom is mélyen megrendít: vizsgálom viselkedésemet, és megrémülök számtalan hanyagságom láttán. Csak azt a néhány órát kell felidéznem, amióta felkeltem: milyen szegényes a szeretetem és a hűségem. Nagyon fáj, de nem foszt meg békémtől. Leborulok Isten előtt és világosan elmondom neki, hogyan állok. Azonnal érzem a bizonyosságot: mellém áll, és szívem mélyen hallom, amint lassú szavakkal mondja: Meus es tu20 enyém vagy! Tudtam, milyen vagy és tudom is: csak előre!

Nem is lehet másként: ha folyamatosan Isten jelenlétébe helyezkedünk, megnő a bizalmunk, mert észrevesszük, hogy szeretete és hívása mindig él, mert Isten sohasem lankad el irántunk való szeretetében. A remény erénye megtanít bennünket, hogy nélküle még a legkisebb kötelességünket sem tudjuk teljesíteni. De vele, kegyelme által begyógyulnak sebeink, erejével betakarva ellen tudunk állni az ellenség támadásainak, és javulhatunk. Summa summarum: annak a tudata, hogy csak törékeny agyagedények vagyunk, elsősorban arra késztet, hogy reményünket egyre erősebben Krisztusba vessük.

Képzeljétek magatokat gyakran az Újszövetség alakjai közé. Fogadjátok boldogan magatokba a Mester isteni és emberi tetteinek megragadó epizódjait, amikor csodálatos példabeszédeiben a megbocsátásról és gyermekei iránti nem szűnő szeretetéről beszél. Az evangélium állandó időszerűségében ma is megsejtünk valamit a mennyországról: hallható, érzékelhető, igen, kézzel tapintható lesz, hogy Isten oltalmaz bennünket, és ez az isteni oltalom egyre szembetűnőbb, amint botlásaink ellenére egyre jobban előrehaladunk, vagyis újrakezdünk és megint újrakezdünk – mert tulajdonképpen ez a folytonos kezdés a belső élet, és az Istenbe vetett remény ad hozzá erőt.

Igazi buzgalom nélkül a belső és külső akadályok legyőzésében nem lesz miénk a győzelmi koszorú. A birkózó is csak akkor nyeri el a babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd21. A küzdelem nem lenne szabályszerű, ha nem volna ellenfél, akivel megküzdjenek. Ha tehát nincs ellenfél, nincs koszorú, mert ahol nincs legyőzött, nem lehet győztes sem.22

A kellemetlenségek tehát nem veszik el a bátorságunkat, hanem sarkallnak minket, hogy jobb keresztények legyünk: a küzdelem megszentel, és az apostoli munkát hatékonyabbá teszi. Ha elmélkedünk róla, hogy Jézus Krisztus – először az Olajfák hegyén, aztán a kereszt szégyenletes elhagyatottságában – az Atya akaratát mennyire elfogadja és szereti, mialatt a kínszenvedés hallatlan súlya reánehezedik, akkor megvilágosodik előttünk, hogy az, hogy őt kövessük, a jó tanítvány számára azt is jelenti, hogy tanácsát komolyan kell vennünk: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem23. Ezért ezt a kérést: „Uram egy nap se legyen kereszt nélkül!” – nagyon jónak találom. Így a kegyelem segítségével megszilárdul jellemünk és nyomorúságaink ellenére is hasznosak lehetünk Isten számára. Érted? Ha egy szöget a falba versz, és az semmilyen akadályba nem ütközik, hogy tudsz arra valamit is felakasztani? Ha Isten segítségével az áldozat által nem erősödünk, sohasem leszünk Isten alkalmas eszközei. Ha viszont elhatározzuk, hogy Isten iránti szeretetből örömmel fölhasználjuk a kellemetlenségeket, nem fog nehezünkre esni, hogy ami fáradságos és kellemetlen, kemény és kényelmetlen, azt Jakab és János felkiáltásával elfogadjuk: Meg tudjuk tenni!24

Újítsátok meg minden nap egy határozott Serviam!-mal – Téged akarlak szolgálni, Uram! – a szándékot, hogy nem adjátok föl, nem lesztek lusták és hanyagok, több reménnyel és optimizmussal fogtok hozzá a munkához. Hiszen meg vagyunk róla győződve, hogy egy őszinte szeretettel végzett tett kiegyenlíti a vereséget, amelyet egy csetepatéban elszenvedtünk.

A remény erénye, a bizalom, hogy Isten gondviselésével és mindenhatóságával vezet bennünket, hogy minden szükséges eszközt megad számunkra, fölidézi, milyen jó az Úr az emberekhez, hozzád és hozzám. Ő mindig kész bennünket meghallgatni, és sohasem fárad bele, hogy figyeljen ránk. Ő mindenről akar hallani tőled: örömeidről, sikereidről és szeretetedről éppúgy, mint szükségeidről, szenvedéseidről és kudarcaidról. Remélj tehát benne nemcsak akkor, amikor gyengeségeidbe ütközöl, fordulj mennyei Atyádhoz jó és rossz helyzetekben, keresd szüntelenül irgalmának védelmét. Nem kell ahhoz nagy alázat, hogy észrevegyük, hogy semmi vagyunk, nullák hosszú sora, de ez a belátás leküzdhetetlen erővé alakul át, mert a nullák bal oldalán Krisztus áll: milyen mérhetetlenül nagy szám! Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kellene félnem?26

Szokjátok meg, hogy minden dolog mögött észrevegyétek Istent. Tudatosodjon bennetek, hogy Ő mindig vár ránk, lát bennünket, joggal kívánja, hogy hűségesen kövessük, anélkül, hogy elhagynánk azt a helyet, amely a világban nekünk jutott. Szerető éberséggel haladjunk utunkon őszintén akarva, hogy nem hagyjuk cserben isteni kísérőnket.

Isten gyermekének ezt a küzdelmét nem szomorú lemondás, sötét lehangoltság vagy örömtelenség kíséri, ez egy szerető szív küzdelme, akinek a munkánál és a pihenésnél, az örömben és a szenvedésben a szeretett másik lebeg a szeme előtt, és az ő kedvéért minden nehézséget elvállal. Ráadásul nálunk ez úgy van – szeretném elismételni –, hogy Isten sohasem veszít csatát. Vele szövetkezve mindig győztesnek nevezhetjük magunkat. A tapasztalatom az: ha kérését hűen követtem, akkor zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem. Felüdítette lelkemet, és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért. Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvígasztaltak engem27.

A lélek harcában a stratégia többnyire az idővel függ össze, a megfelelő eszközöket türelmesen és kitartóan kell alkalmazni. Indítsátok fel magatokban sokszor a reményt! Gondoljatok arra: belső életetekben vereségeket fogtok majd szenvedni, megingásokat is átéltek – adja Isten, hogy alig észrevehetőek legyenek –, mert senki sem mentesül az ilyen megrázkódtatásoktól. De az Úr, aki mindenható és irgalmas, megadta nekünk a megfelelő eszközöket, hogy győzhessünk. Elég, ha ezeket alkalmazzuk, és eltökélten – ezt már említettem – mindig újra kezdünk, amikor szükség van rá.

Járuljatok hetente a szentgyónáshoz, az isteni megbocsátás szentségéhez – és mindig, amikor szükségetek van rá, de ne engedjetek tapodtat sem az aggályoknak. Kegyelembe öltözve sikerül a hegyeken átkelni28, keresztény kötelességeink betöltésének meredek útját állhatatosan végigjárni. Ha jóakarattal folyamodunk ezekhez a segítségekhez és arra kérjük, az Urat, hogy reményünket nap, mint nap erősítse bennünk, akkor mienk lesz istengyermekségünk ragadós öröme: Ha Isten velünk, akkor ki ellenünk?29 Tehát optimizmus. A remény erejével fogunk küzdeni, hogy kiirtsuk a mocskot, megszüntessük, amit a gyűlölet magvetői szétszórnak. Új, barátságos szemlélettel fogjuk a világot újra felfedezni. Isten kezeiből szépen és tisztán került ki, és rajtunk múlik, ha képesek leszünk igazi megbánásra, hogy az Úrnak ebben a szépségében visszaadjuk.