Pontlista

A kis dolgok és a gyermekség

Most azokra gondolok közületek, akik évek múltán is álmokban élnek, és Tarasconi Tartarinként hiú naivsággal oroszlánvadászatra mennek – házukban a folyosón, ahol legföljebb egereket lehet fogni. Szeretnélek titeket arra az útra emlékeztetni, amelyet Isten akar: teljesíteni a szokásos napi kötelességeket, és megvívni azokat a csatákat, amelyekről csak Ő tud meg mi, de Ő tetszését leli bennük.

Legyetek tisztában vele, hogy rendszerint nem fogtok látványos tetteket végrehajtani, - főleg azért, mert ilyenekre ritkán nyílik alkalom. Olyan alkalom viszont, amelyben megmutathatod Krisztus iránti szeretetedet kicsi, mindennapi dolgokban, éppen elég van. Mint Szt. Jeromos is írja: A kicsiny dolgokban is megnyilvánul ugyanaz a lelki nagyság. Csodáljuk a Teremtő nagyságát nemcsak az égen, hanem a földön, a világtengeren, az elefántokon, tevéken, lovakon, marhákon, párducokon, medvéken és oroszlánokon., Megnyilvánul a legkisebb állatban is, például a hangyában, szúnyogban, férgekben, és más kis lényekben, amelyeket inkább csak látásból ismerünk, a nevüket nem tudjuk. Ugyanaz a teremtői nagyság nyilvánul meg mindegyikükben. Hasonlóképpen az a lélek is, amely egészen odaadja magát Krisztusnak, nem kevésbé ügyel a kis dolgokra, mint a nagyokra (Szt. Jeromos, Episolae, 60, 12 (PL 22, 59)).

A negyvenes évek elején gyakran kellett Valenciába utaznom. Akkoriban teljesen híjával voltam az anyagiaknak. Én, szegény pap és azok, – akik mint ti is – hozzám jöttek, ott jöttünk össze imádkozni, ahol éppen lehetett. Néha egy elhagyott tengerparton – mint a Mester első barátai… Emlékszel? Szt. Lukács elbeszéli, hogyan indultak el Szent Pál és ő Tiruszból, hogy Jeruzsálembe menjenek: Ők pedig mindannyian elkísértek bennünket feleségeikkel és gyermekeikkel, kikísértek a városból, és a parton letérdelve imádkoztunk (ApCsel 21, 5). Egyszer, amikor a fenséges naplemente után már eljött az esti szürkület, láttuk, hogy egy csónak közeledik a parthoz. A halászok kiszálltak. Erőteljes alak volt mind, meztelen felsőtestük, bronzbarna bőrük nedvesen csillogott. Hozzáfogtak, hogy a csónak végére erősített hálót az ezüstösen fénylő halakkal kihúzzák a partra. Nagy erővel, lendületesen húzták, lábuk mélyen belesüllyedt a part homokjába. Egyszer csak odajött egy gyermek, ugyanolyan bronzbarnára lesült, mint ők. Odalépett a kötélhez, és kis kezével elkezdte húzni, amennyire tudta. A halászok, ezek a durva és faragatlannak látszó emberek, bizonyosan meghatódtak tőle, mert nem küldték el, pedig csak zavarhatta őket. Hagyták, hogy segítsen.

Rátok és magamra kellett gondolnom. Rátok, akiket akkor még nem ismertem, és magamra; a kötélre, amelyet naponta együtt kell húznunk, és még sok mindenre. Ha mi is úgy megyünk Isten elé, mint az a kisgyermek, tudva, milyen kevés, amit tehetünk, de mindig készen, hogy szándékaiban együttműködjünk vele, könnyebben jutunk célba. Kihúzzuk a partra a hálót – a szakadásig telt hálót – mert Isten hatalma segíti a mi szegény bajlódásunkat.

Tegyük meg, ami tőlünk telik azért, hogy szívünk mélyén mindent legyőző vágy támadjon az életszentségre, bármennyire tisztán van előttünk nyomorúságunk. Ne féljetek: annál jobban látjátok majd fogyatékosságaitokat, minél előbbre haladtok a lelkiéletben. Ez azért van, mert Isten kegyelme úgy működik bennünk, mint egy nagyító: a legapróbb dolog, egy porszem vagy egy homokszem óriásinak tűnhet, mert a lélek nagyon érzékennyé válik az istenire, és a lelkiismeret, amelyet csak Isten tisztasága elégít ki, a legkisebb árnyékon is fennakad … Mondd most Istennek szíved mélyéből: Igen, Uram, szent akarok lenni, a te méltó tanítványod akarok lenni, és feltétel nélkül követni akarlak! Fogadd meg ezzel együtt, hogy azokat a nagyszerű eszményeket, amelyek ebben a pillanatban betöltenek, mindennap megújuló elhatározással szolgálod.

Ó, Jézus, ha legalább mi, akik itt összegyűltünk szeretetedben, ragaszkodnánk hozzád! Ha sikerülne azt a vágyakozást, amelyet most keltesz bennünk, tettekre váltani! Gyakran kérdezzétek magatoktól: mondd meg, miért is vagy itt a Földön? Akkor majd törekedni fogtok rá, hogy szeretettől vezetve úrrá legyetek minden nap feladatain, és ügyeljetek a kis dolgokra. Nézzünk a szentek példájára! Húsból-vérből való emberek voltak, mint mi, tele gyöngeségekkel és szánni való hiányosságokkal, mint mi, de Isten szeretetéért győztesek, mert legyőzték önmagukat. Szemléljük életüket, és sok virágból mézet gyűjtő méhekként tanulni fogunk az ő küzdelmükből. De tanulni fogunk annak a sok embernek az életéből is, aki körülöttünk él: példát veszünk munkaszeretetükről, áldozatkészségükről, örömükről… Nem sokat törődünk a hibáikkal, csak akkor, ha kell, és ha testvéri figyelmeztetéssel segíteni tudunk nekik.

Saját gyöngeségünk gyógyító ereje

Ha Isten jelenlétében bátran megvizsgáljuk magunkat, ti is és én is mindennap számtalan hibát találunk magunkban. Nem döntő fontosságúak, mindaddig, amíg Isten segítségével küzdünk, hogy legyőzzük őket. Le is fogjuk küzdeni őket, ha talán nem is sikerül teljesen megszabadulni tőlük. Ezenkívül ha azon fáradozol, hogy mindig válaszolj Isten kegyelmére, gyengeségeid ellenére segíteni fogsz másoknak saját súlyos hibáik legyőzésében. Mivel tudod, hogy éppen olyan törékeny vagy, mint ők, és éppúgy beleeshetsz bármely szörnyű hibába, megértőbbé és finomabbá válsz, de sürgetni is fogod, hogy mi mindannyian úgy döntsünk, teljes szívünkből szeretjük Istent.

Keresztényként, Isten gyermekeiként embertársaink segítői kell, hogy legyünk. Komolyan kell vennünk azt, ami a Jézus körüli alakoskodók szájában hamisan csengett: te nem nézed az emberek személyét12. Mi tehát elutasítunk magunktól minden részrehajlást – bennünket minden ember érdekel! –, de magától értetődően először is azokkal kell törődnünk, akiket Isten többféle, néha látszólag véletlen körülmény miatt helyezett környezetünkbe.

Valahányszor vágyat érzünk a szívünkben, hogy jobbá váljunk és az Urat nagylelkűbben szolgáljuk, és mikor keresztény életünk számára útmutatót, vezércsillagot keresünk, a Szentlélek emlékeztet bennünket az evangélium szavaira, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni1. Az ima az alapja minden tettünknek, amely Isten felé irányul: az imával mindenhatóak vagyunk, és ima nélkül semmit sem érünk el.

Szeretném, ha ma, ebben az elmélkedésben egyszer s mindenkorra meggyőződnénk annak a szükségességéről, hogy szemlélődő lelkekké váljunk: akár az utcán, akár munkahelyen vagyunk, az Istennel való beszélgetésnek folyamatosnak kell lennie, és sohasem szakadhat meg a nap folyamán. Ez az egyetlen útja annak, hogy a Mester lépéseit hűen követhessük.