Pontlista

Életrend

Amikor azt vizsgáljátok, milyen most a lelkiéletünk, milyennek kellene lennie, hogyan kellene Istenhez fűződő személyes kapcsolatunkat elmélyítenünk, akkor – föltéve, hogy jól megértettetek – ellen fogtok állni a kísértésnek, hogy nagyszerű tettekről képzelődjetek; ezután pedig rájöttök, hogy az Úr azzal is megelégszik, ha egyre csak a szeretet kicsiny bizonyítékait ajánljuk fel neki. Igyekezz egy életrendet betartani és azt kitartóan: néhány perces csendes ima, a szentmisén való részvétel – ha lehet naponta; és gyakori szentáldozás. Rendszeresen járulj a kiengesztelődés szentségéhez – akkor is, ha nem tudsz róla, hogy súlyos bűnöd volna. Látogasd az oltárszekrényben jelenlévő Urat. A rózsafüzér elimádkozása és titkainak szemlélése, és sok más jó gyakorlat, amelyet ismersz, vagy meg tudsz tanulni.

Nem szabad, hogy merev szabállyá váljanak vagy külön-külön bezárt fiókokká. Legyenek úttá, amely világban élő emberi helyzetedhez alkalmazkodik, és megerőltető hivatásbeli munkádhoz, társadalmi helyzetedhez idomul; mert nem szabad elhanyagolnod őket, hiszen bennük zajlik le Istennel való találkozásod. Életrended olyan legyen, mint egy rugalmas gumikesztyű, szorosan a kéz bőréhez simuló.

Tisztázd magadban, nem az a fontos, hogy sokat tegyünk. Nagylelkűen korlátozd tennivalóidat csupán annyira, amennyit kedvvel vagy kedvetlenül, de mindennap el tudsz végezni. Ez elvezet téged – szinte magától – a szemlélődő élethez. Lelkedből sokkal bővebben forrásoznak majd a röpimák, a lelki áldozások, a szeretet, a hála és az engesztelés többi tettei, mégpedig akkor, amikor kötelességeidet teljesíted: felveszed a telefont, felszállsz egy közlekedési eszközre, bezársz vagy kinyitsz egy ajtót, elmész egy templom előtt, hozzáfogsz egy új feladathoz, dolgozol rajta, és később, mikor befejezed; mindent Atyádra, Istenre fogsz vonatkoztatni.

Pihenjetek meg az istengyermekségben, Isten nagyon gyöngéden érző és végtelenül szerető Atya. Hívd őt Atyának sokszor naponta, és mondd el Neki egyedül, szívedben, hogy szereted, imádod, hogy büszkének és erősnek érzed magad, mert az ő fia vagy. Ez így a benső élet hiteles programja, melyet kevés, de ismétlem, kitartóan elvégzett ájtatossági gyakorlattal Istenhez kapcsolódva valóban el tudsz végezni. Így sajátítod el egy jó gyermek érzéseit és viselkedését.

Szükségesnek látom, hogy figyelmeztesselek a rutin veszélyére is, a megszokásra, mert ez az Istennel való életnek valóságos temetője. Néha álöltözetben jelenik meg, becsvágyként, nagy tettekre törekedve, miközben könnyelműen elhanyagolja a mindennapi kötelességeket. Ha ilyesféle sugallatokat veszel észre, állj őszinte szívvel az Úr elé. Gondold meg, hogy nem amiatt van-e eleged ebből az állandóan egyforma harcból, mert nem Istent kerested? Vizsgáld, hogy nem a nagylelkűség hiánya vagy az áldozatkézség ellanyhulása vezetete a munkában való hűséges kitartás gyöngüléséhez. Ilyen lelkiállapotban, ha nem hoznak azonnali eredményt az ájtatossági gyakorlatok, az önmegtagadások és az apostolkodási tevékenységek, riasztóan haszontalannak tűnnek. Üresek vagyunk, és talán új tervekről kezdünk álmodozni, hogy ezzel elhallgattassuk mennyei Atyánk hangját, aki korlátlan hűséget vár el tőlünk. A nagyszerűség gyötrő álmától megigézett lélekkel nem látjuk már az egyetlen biztos valóságot, azt az utat, amely bennünket megbízhatóan és egyenesen az életszentséghez vezet. Ez világos jele annak, hogy elveszítettünk valamit: a természetfeletti látást, azt a meggyőződést, hogy gyermekek vagyunk, azt a bizonyosságot, hogy a mi Atyánk csodát tesz velünk, ha alázattal ismét újra kezdünk.

Pirosra festett karók

Gyakran kell azokra az útjelzőkre gondolnom, amelyeket gyermekkoromban szülőföldem hegyei közt láttam. Hosszú karók voltak, többnyire vörösre festették őket. Elmagyarázták nekem, hogy ezek jól látható jelzések a gyaloglóknak, hogy ne térjenek le az útról, amikor nagy hó lepi az ösvényeket, mezőket, erdőket, legelőket, sziklákat és szakadékokat.

A belső életben is így van ez. Van tavasz és nyár, de tél is, napfény nélküli napok és holdtalan éjszakák. De nem szabad megengednünk, hogy az Úrral való kapcsolatunk pillanatnyi szeszélyektől vagy ingadozó érzelmektől függjön. Ez önzésünkről, kényelmességünkről árulkodna, és természetesen nem fér össze a szeretettel.

Ezért tehát, a havazás és hófúvások idején, a szilárdan megalapozott, bennünk mélyen gyökerező, és mindenkori helyzetünkhöz alkalmazott, de egyáltalán nem szentimentális ájtatossági gyakorlatok utunkon irányt mutatnak, mint azok a pirosra festett útjelző karók, míg majd ismét ragyog a nap, olvad a jég, és szívünk újra remeg és ég. Hiszen a tűz sohasem aludt ki; csupán hamu alatt rejtőzött a helytállás, a csökkenő odaadás vagy a gyöngülő áldozatkészség idején.