Pontlista

Következetes keresztény élet

Néha hallom nagy fájdalommal, hogy katolikus keresztények, – Isten gyermekei, akik a keresztégben meghívást kaptak arra, hogy másik Krisztussá legyenek – megnyugtatják lelkiismeretüket a formális vallásossággal, és elzsongítják valami vallásos érzésfélével: időnként imádkoznak, személyes szükséglet szerint; a szentmisét nem túl komolyan veendő vasárnapi kötelezettségnek tekintik – gyomrukat viszont gondos rendszerességgel elégítik ki – készségesen elcserélik hitüket egy tál lencséért, nehogy kellemetlenségek érjék őket munkahelyükön… Másrészt viszont nem szégyellik tekintet nélkül a megbotránkoztatásra a keresztény cégért haszonszerzésre használni. Nem! Ne elégedjünk meg a cégtáblákkal! Talpig kereszténynek szeretnélek látni benneteket, hiánytalanul annak. Ehhez azonban az kell, hogy következetesen keressétek az igazi lelki táplálékot.

Személyes tapasztalatból tudhatjátok, hogy a lelki élet mindennapos újrakezdések sorozatából áll. Gyakran mondtam nektek, hogy megóvhassalak benneteket az esetleges csüggedéstől. És mindannyian, ti is, én is érezzük belül, hogy kitartóan kell küzdeni. Amikor lelkiismeretvizsgálatot tartottatok, bizonyosan ti is gyakran tapasztaltatok bizonyos folyton jelentkező visszaeséseket, ami önmagában nem nagy dolog, nektek azonban roppant nagynak tűnnek ezek, mert fölismeritek benne a szeretethiányt, az odaadás, az áldozatkészség, a gyöngéd érzés hiányát. Én is így vagyok vele. Bocsássátok meg, hogy újra személyes ügyeimmel hozakodom elő, de mialatt veletek beszélek, én is megbeszélem az Úrral lelkem kérdéseit. Visszaeséskor bánkódjatok őszintén, keményen akarjatok engesztelni, de ne veszítsétek el belső békéteket.

Istennek felelősen

Isten teremtette a kezdet kezdetén az embert, és kiszolgáltatta saját döntése hatalmának (Sir 15, 14). Nem így volna, ha nem volna szabad választása (Aquinói Szt. Tamás, Quaestiones disputatae, De Malo, q. 6, a. 1). Isten előtt vagyunk felelősek minden szabadon végrehajtott cselekedetünkért. Nem maradhatunk névtelenek. Az ember Ura előtt áll, és szabadon dönthet arról, hogy barátjaként vagy ellenségeként akar-e élni. Így indul a belső küzdelem, amely egész életünkön át tart; ugyanis senki sem éri el a földön a szabadság teljességét.

Emellett keresztény hitünk révén mi mindenütt a szabadság légkörét árasztjuk, kezdve a hit megvallásától, amiben nyoma sem lehet bármilyen rejtett kényszernek. Ha Krisztus elé vonszolnak, hiszünk anélkül, hogy belülről akarnánk; ez azonban az erőszak gyümölcse volna, nem pedig a szabadságé. Beléphet ugyan valaki a templomba, odamehet az oltárhoz, sőt a szentségekhez is járulhat – de hinni csak az tud, aki hinni akar (Szent Ágoston, In Joannis Evangelium tractatus, 26, 2 (PL 35, 1607)). Nyilvánvaló, hogy az az ember, aki már eljutott értelme használatára, csak szabad személyként lehet az Egyház tagja, és tehet eleget az Úr nekünk szóló állandó felszólításainak.

Ismétlem: nem ismerek el semmiféle szolgaságot, csak az Isten iránti szeretetét. Mégpedig azért, mert a vallás, amint azt más alkalmakkor már elmondtam nektek, az ember legnagyobb lázadása, mivel nem akar állatok módjára élni, és ezért nem elégszik meg semmivel, amíg nem találkozik Teremtőjével, és nem ismeri meg. Azt szeretném, ha ilyen lázadók lennétek, szabadok a bilincsektől, mert azt szeretné – inkább Krisztus akarja így – hogy Isten gyermekei legyetek. Rabszolgaság vagy istengyermekség – ez életünk kettős lehetősége. Isten gyermekei vagy rabszolgák, a gőgé, az érzékiségé, a szorongó önzésé, amelybe oly sok lélek belebonyolódott.

Isten szeretete mutatja meg az igazság, az igaz élet, a Jó útját. Ha elhatározzuk, hogy így felelünk az Úrnak: Rád bízom a szabadságomat! – akkor megszabadulunk minden lánctól, ami jelentéktelen dolgokhoz kötözött, nevetséges gondokhoz, alantas buzgalomhoz. És a szabadság – ez a fölmérhetetlen kincs, ez a drágagyöngy, amit nem szabad a disznók elé vetni (Vö. Mt 7, 6) – már csak arra szolgál, hogy a Jót tegyük (Vö. Iz 1, 17).

Ez Isten gyermekeinek nagyszerű szabadsága. Azoknak a keresztényeknek, akik látva azokat, akik megvetik Isten igéjét, és irigyen vagy szorongva visszahúzódnak, nyomorúságos fogalmuk van hitünkről. Ha valóban teljesítjük Krisztus törvényét – ha törekszünk arra, hogy teljesítsük – mert nem mindig sikerül, akkor olyan lelki biztonságot fedezünk föl magunkban, hogy nem lesz szükségünk arra, hogy máshol keressük a teljes emberi méltóságot.

A hitünk nem jelent sem terhet, sem korlátot. Milyen szegény elképzelése volna a keresztény igazságról annak az embernek, aki ilyen módon gondolkodik! Amikor Istent választjuk, semmit sem vesztünk, sőt mindent elnyerünk: aki lelkéért cserébe meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt 10, 39).

Mi kihúztuk a főnyereményt, miénk az első díj. Ha esetleg elvesztenénk valamikor ezt a tisztánlátást, mélyen meg kellene vizsgálnunk lelkünket. Talán meggyöngült hitre bukkanunk, talán túl kevés személyes kapcsolatra Istennel, talán hiányos imaéletre. Kérnünk kell Istent, – Édesanyja és a mi Anyánk által – hogy növelje bennünk a szeretetet, engedje, hogy megtapasztaljuk boldogító jelenlétét; mert csak akkor éri el az ember a teljes szabadságot, ha szeret – azt a szabadságot, amely mindörökre szeretete tárgyával akar maradni.