Pontlista

Ezután itt az ideje annak, hogy égi Anyádhoz könyörögj, vegyen a karjába, és irányítsa rád Fia irgalmas tekintetét. Kezdj el mindjárt konkrét jóföltételeket megfogalmazni: irtsd ki végre ezt vagy azt a kis dolgot, bármennyire fáj is. Ismered őket, Isten is ismeri: gőg, érzékiség, a természetfölötti látásmód hiánya. Ezek összefognak, és azt suttogják neked: de hiszen az ilyesmi szóra sem érdemes! Micsoda apróságok! Ne állj szóba a kísértéssel, mondd neki azt: én ebben is, mert ez isteni követelmény, odaadó akarok lenni! Nagyon igazad lesz, ha így gondolkozol, mert a szeretet a kis dolgokban mutatkozik meg igazán. A legkeményebb áldozatok azok közt, amelyeket az Úr kér, rendszerint az egészen kicsinyek. Ezek olyan rendszerességet kívánnak, és olyan nagy a jelentőségük, mint a szívverésnek.

Hány anyát ismertél már, aki hősi és rendkívüli dolgokat tett? Bizonyára nagyon keveset. De azt tudjuk, te is meg én is, milyen sok anya van, akik hősiesen élnek, igazán hősiesen, bár ez nem tűnik föl, nem látványos. Sohasem jelennek meg szalagcímeken, de folyton föláldozzák magukat, örömmel felejtik el saját kívánságaikat és hajlamaikat, ajándékba adják idejüket, lemondanak önmaguk érvényesítéséről, sikeréről, csak gyermekeik boldogok legyenek.

Nézzünk más mindennapos példákat. Szent Pál említ ilyeneket: A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért 17. Ez így van, nézzetek jól körül. Micsoda áldozatot vállalnak férfiak és nők lelkesen és kevésbé lelkesen, csak, hogy külsejük ápolt legyen, vagy az egészségükért, vagy hogy tekintélyük nőjön… És mi? Mindezt látjuk, és még mindig nem tudjuk viszonozni Isten végtelen szeretetét, amelyre olyan kevés az emberek közt a válasz? Viszonozni azzal, hogy megtagadjuk önmagunkat abban, amiben meg kell tagadnunk azért, hogy szívünk és lelkünk még bensőségesebben Isten felé forduljon?

Sok ember keresztény érzéke annyira elferdült, hogy az olyan szavak mögött, mint önmegtagadás és engesztelés, csak a legszigorúbb böjtölést és önsanyargatást tudják elképzelni, amilyenekről csodálatraméltó szentek életrajzai számolnak be. A mi mostani elmélkedésünkben abból a magától értetődő alaptételből indultunk ki, hogy Jézus Krisztus a példa, akit életünkben követnünk kell. Igaz, hogy hithirdető munkásságára negyvennapos böjtöléssel készült föl a pusztában az Úr18, de előtte és utána a mértéktartás erényét gyakorolva annyira természetesen élt, hogy ellenségei azzal merték rágalmazni, falánk és borissza ember, vámosok és bűnösök barátja19.

Nagyon fontosnak tartom, hogy fedezzétek föl a magatok számára azt az egészen mély és egyszerű módot, amellyel Mesterünk engesztelt, mindig föltűnés nélkül. És ugyanezt várja el tőled is: Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják arcukat, hogy böjtölésükkel föltűnjenek az emberek előtt. Bizony mondom nektek, ők már megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked20.

Így valósítsd meg az engesztelés szellemét: Isten felé fordulva és mint fiú, mint kisgyermek, aki ki akarja mutatni, mennyire szereti Atyját azáltal, hogy lemond néhány kincsről, amelynek nincs értéke: egy gombolyagról, egy fejetlen ólomkatonáról, egy üveg bádogkupakjáról… Az elhatározás nehezére esett, de szeretete legyőzte a belső ellenállást, és sugárzó örömmel nyújtja oda kezében.

Engedjétek meg, hogy újból meg újból rámutassak arra az útra, amelyről Isten felismerteti velünk, hogy ez az ő akarata, amelyre hív bennünket. És ez nem más, mint a világban szolgálni neki, megszentelve magunkat és embertársainkat megszokott munkánkkal. Nyomatékosan, és hittől vezérelt, egészséges emberi értelemmel mondja Szent Pál: Mert írva van Mózes törvényében: Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!21 és az apostol megkérdezi önmagától: Vajon az ökrökre van gondja Istennek? Nem inkább miértünk mondja ezt? Bizony, értünk írták meg ezt, hogy aki szánt, reménységben szántson, és aki csépel, abban a reménységben csépeljen, hogy része lesz a termésben22.

A keresztény élet nem kötelességek bonyolult fonadéka, amelyben a lélek csak vergődik. A keresztény élet úgy alkalmazkodik személyes körülményeinkhez, mint a kesztyű a kézhez. Azt kívánja tőlünk, hogy megszokott teendőink közt, akár kicsik, akár nagyok, az ima és az önmegtagadás segítségével soha ne veszítsük el a természetfölötti látást. Gondoljatok rá, hogy Isten szenvedélyesen szereti teremtményeit. Hogyan dolgozhat a szamár, ha nem kap enni, ha nincs ideje rá, hogy erőt gyűjtsön, vagy ha túl sok veréssel megtörik munkaerejét? Tested úgy hordoz téged Isten útjain a földön, mint egy szamár – egyébként szamár volt Isten trónja Jeruzsálemben. Ezért parancsolnod kell neki, hogy ne térjen le az isteni ösvényről, de föl is kell vidítanod, hogy örömmel és elevenen ugrálva ügessen, mint egy jó szamár.

Nézzétek, az Úr vágyik arra, hogy minket csodálatos ütemben, isteni és emberi ütemben vezessen, ami boldog ráhagyatkozáshoz vezet, fájdalmakkal és önmagunkról való lemondásban, mégis örömben. Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát!24 Mindannyian hallottuk ezt a tanácsot, de el kell határoznunk magunkat, hogy valóban követjük Őt. Így tud az Úr felhasználni minket minden útkereszteződésnél, egyúttal teljesen Istenben, hogy ennek a világnak sója, kovásza, és világossága legyünk. Légy egészen Istenben, és mások világossága leszel, az örökkévalóság ízét érezteted meg velük, segíted őket növekedni és új életre találni.

Azt azonban ne felejtsed el, hogy ez a fény nem belőlünk támad, mi csupán visszatükrözzük. Nem mi vagyunk azok, akik lelkeket mentenek meg azáltal, hogy jóra vezetjük őket, mi csak Isten tervének szolgálatában többé-kevésbé értékes eszközök vagyunk. Ha valaha azt képzelnénk, hogy a jó, amit teszünk, a mi művünk, az önhittség térne vissza belénk alattomosabban az előbbinél: a só elveszti ízét, a kovász megposhad, a fény elsötétül.