Pontlista

Ma Isten jelenlétében, aki innen a tabernákulumból tekint le ránk – milyen erőssé tesz Jézusnak ez a valóságos közelsége! – elmélkedjünk Isten szelíd adományáról, mely lelkünket örömmel tölti be: a reményről. Spe gaudentes3, örvendezők vagyunk a reményben, mert a végtelen szeretet vár ránk, ha hűségesek vagyunk.

Ne feledjük, hogy minden ember, tehát mindegyikünk számára csak kétféle élet létezik a földön: vagy Istenre irányuló, és akkor harcolunk, hogy Isten kedvét lelje bennünk, vagy állatok szintjén maradó, többé kevésbé emberi vonásokkal, miközben nem törődünk Istennel. Soha nem szenteltem különösebb figyelmet olyan álszenteknek, akik magukat hitetleneknek tüntetik fel. Őszintén szeretem őket testvéreimként, amint minden embert szeretek, csodálom a jóakaratukat, mely bizonyos értelemben hősies formát ölthet magára, de sajnálom őket, mert az a nagy szerencsétlenségük, hogy hiányzik nekik Isten fénye és melegsége és az Istenbe vetett hit és a benne való remény kimondhatatlan öröme.

Egy igazi keresztény, aki következetesen éli hitét, mindig természetfeletti látással cselekszik, tekintetét Istenre irányítva, ebben a világban dolgozik, amelyet szenvedélyesen szeret, a földi dolgokért fáradozva, de szemeit az égre emelve. Szent Pál megerősíti ezt nekünk: Quae sursum sunt quaerite. Keressétek az odafönt valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az ödafönt való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok – a keresztségben meghalunk mindannak, ami csupán földi –, életetek Krisztussal el van rejtve Istenben4.

A világon igen sok ember él aggodalmaskodva és felszínesen. De sok jóravaló ember is van, akik – jóllehet csak emberbarátságból és természetfeletti távlat nélkül – eljegyezték magukat egy nemes eszmével, és vállalják a lemondás minden formáját, s nagylelkűen fölemésztik magukat embertársaik szolgálatában, hogy szenvedéseiket enyhítsék és segítsenek nehézségeik leküzdésében. Övék minden tiszteletem és csodálatom elszántságuk miatt, amellyel dolgoznak legfőbb eszményeikért. De kötelességem emlékeztetni arra, hogy minden, amit ezen a földön saját ügyünkként szorgalmazunk, kizárólag a mulandóság pecsétjét hordozza. Halljátok a Szentírás szavait: Amikor azonban néztem műveimet, valahányat kezem alkotott, és a fáradságot, amellyel hiába törtem magamat, láttam, hogy az egész csak hiúság és szélkergetés, és nincs maradandó a nap alatt5.

Ez a mulandóság azonban nem fojtja el a reményt. Ellenkezőleg, amint elismerjük, hogy milyen nyomorúságosak és mulandók a földi tevékenységek, cselekvésünk nyitottá válik az igazi reményre, amely minden emberi művet felemel és az Istennel való találkozás színhelyévé tesz. Ilyen módon világítja meg majd örök fény a munkát, elűzve a csalódás árnyait. Ha viszont földi vállalkozásainkat minden mást megelőzővé tesszük, és szem elől tévesztjük az Istenben való örök életet, azt a célt, amelyre teremtettek bennünket, – az Urat szeretni és tisztelni, hogy majd a mennyben birtokoljuk őt – , akkor a nagyszerű tervekből árulás lesz, sőt átváltoznak az embert lealacsonyító eszközökké. Emlékezzetek Szent Ágoston híres és nagyon őszinte felkiáltására, akinek abban az időben, amikor Istent nem ismerte és a boldogságot tőle távol kereste, oly sok keserűséget kellett átélnie: Te teremtettél minket Uram, hogy a Tieid legyünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik!6 Az emberi életben nincs talán tragikusabb, mint azok a csalódások, amikor az ember meghamisítja a reményt úgy, hogy másba helyezi és nem abba a Szeretetbe, amely betölt anélkül, hogy valaha jóllakatna.

Az, hogy Isten gyermekének érezhetem – tudom – magam, igazi reménnyel tölt el engem, és szeretném, ha ti is így lennétek. A remény pedig mint természetfölötti erény, teljesen alkalmazkodik a természetünkhöz, és így emberi erény is. Boldog vagyok abban a bizonyosságban, hogy a mennybe jutunk, ha végig hűségesek maradunk, és hogy a boldogság részesei leszünk, quoniam bonus7 mert az Isten jó és határtalan az irgalma. Ez a meggyőződés megérteti velem, hogy csak azon van az örökkévalóság eltörölhetetlen pecsétje, és csak annak van el nem múló értéke, ami Isten nyomát magán viseli. Ezért a remény nem választ el a földi dolgoktól, hanem új, keresztény módon vezet el hozzájuk úgy, hogy arra törekszem, hogy mindenütt fölfedezzem az elesett természet Istenhez való kapcsolódását, a teremtő és megváltó Istenhez.

Reménykedjünk – miben?

Némelyek esetleg azon tűnődnek: Miben kellene nekünk keresztényeknek remélnünk? A világ sok javát kínálja nekünk, amelyek a boldogságra és szeretetre vágyó szívet vonzzák. Ezenkívül békét és örömöt akarunk nagylelkűen mindenhova vinni, nem elégszünk megazzal, hogy saját magunknak jó dolgunk van, hanem fáradozunk mások javáért is.

Egyes emberek látóköre ugyan elismerésreméltó, mégis túl lapos, és csak mulandó, futólagos ideálokra irányult. Elfelejtik, hogy a keresztényeknek sokkal magasabb – végtelen – célra kell vágyakozniuk. A mi célunk az isteni Szeretet, és ezt soha el nem múló örömmel akarjuk élvezni. Ha ez a mi világunk egyszer végetér, mindenkinek mindene el fog enyészni; s az egyes ember számára már előbb elmúlik minden, tudniillik a halállal, mert sem a gazdagság, sem a hírnév nem fog bennünket a sírba elkísérni. Ezért tanultunk meg a remény szárnyán imádkozni, amely a szívet Istenhez emeli: In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum8, Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek most és mindörökkön-örökké.

Akárhol is vagyunk, az Úr éberséget vár tőlünk. Reménységgel eltelve tápláljuk magunkban a cselekvő életszentség vágyát, mert az Úr erre kér minket. Ajándékozd nekem, fiam, a szívedet12 mondja nekünk halkan. Ne fellegvárakat építs képzeletben, hanem határozd el, hogy megnyitod lelkedet Istennek, mert egyes-egyedül Benne fogod megtalálni reményed szilárd alapját és annak is ő lesz az alapja, hogy másoknak jót tégy. Ha az ember nem küzd önmaga ellen és az ellenségeket, amelyek benső erődítményébe hatolnak, nem űzi el határozottan, a gőgöt, az irigységet, a test és a szem kívánságát, az önelégültséget és a féktelen szabadság őrültségét – tehát, ha az ember nem akar semmilyen belső csatát vívni, akkor a legnemesebb eszmények elhervadnak, mint a virágok a fűben. Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullt a virága, tönkrement a színpompája13. A legkisebb repedésből, mint mindent ellepő gyom, elősarjad a csüggedés és a szomorúság.

Krisztus nem elégszik meg azzal, hogy csak beleegyezzünk. Azt akarja – és erre joga van –, hogy eltökélten haladjunk előre, és hogy akkor se engedjünk, ha az út egyszer nehézzé válik. Ő szilárd, konkrét lépéseket vár el tőlünk, az általános elhatározások semmire se jók. A nem eléggé konkrét elhatározásokat csalóka önámításnak tartom, amelyek a lélekben Isten hívását el akarják fojtani: lidércfények, se nem lobbannak lángra, se nem melegítenek, és ugyanolyan gyorsan égnek el, mint ahogy kigyulladtak.

Csak akkor vagyok meggyőződve arról, hogy a cél elérését komolyan akarod, ha látom, hogy eltökélten haladsz előre. Tedd a jót, vizsgáld meg magad, hogy milyen a beállítottságod a megszokott munkában; tedd, amit az igazságosság kíván, éspedig az általad elérhető területeken, és akkor is, ha rád nehezedik a fáradtság; tedd embertársaidat valamivel boldogabbá úgy, hogy nagy örömmel szolgálsz nekik ott, ahol vagy, és munkádat olyan tökéletesen végezd, ahogyan csak lehet: megértően, mosolyogva, keresztény módon. És mindezt Isten iránti szeretetből és hogy őt dicsőítsd, rá irányuló tekintettel és az örök hazára vágyakozva. Ez az egyetlen cél, amely tényleg megéri.

Milyen csodálatos lesz, amikor isteni Atyánk azt mondja nekünk: Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád! Menj be Urad örömébe34. Remény! Ez a szemlélődő lélek csodája. Hitből, reményből, szeretetből élünk. És a remény erőssé tesz bennünket. Emlékeztek Szent János szavaira? Írtam nektek fiatalok, erősek vagytok, Isten igéje megmarad bennetek, és a gonoszt legyőztétek35. Az Úr sürget minket, az Egyháznak és az egész emberiségnek örök fiatalságot akar. Ugyanúgy, ahogy Midas király, aki mindent, amit megérintett arannyá változtatott, ti minden emberit istenivé tudtok tenni.

Sohase felejtsétek el: a halál után az Örök Szeretet fogad be titeket. És benne, Isten szeretetében, ráadásul megtaláltok újra minden tiszta szeretetet, amelyet a földön éreztetek. Az Úr azt akarja, hogy életünk e rövid idejét munkával töltsük, és mint Jézus, jót cselekedjünk36. Ezalatt várakozással kell figyelnünk arra a szerető hívásra, amit Antióchiai Szent Ignác hallott a lelkében, amikor mártírságának órája közeledett: Jöjj az Atyához!37, Atyádhoz, aki vágyakozva vár rád.

Kérjük Isten Anyját, Spes nostra – reményünket – lobbantsa lángra bennünk a szent kívánságot, hogy egyszer mindannyian az Atya házában lakjunk. Semmi sem fog aggasztani minket, ha szívünket lehorgonyozzuk az igazi hazánk utáni vágyba. Az Úr kegyelme elröpíti csónakunkat a vágyott parthoz.