Pontlista

Ahhoz, hogy ide eljussunk, szeretet kell, hogy vezessen, sohasem szabad úgy tennünk, mintha büntetés vagy átok terhe alatt nyögnénk: Bármit tesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek s adjatok hálát az Atyaistennek általa! (Kol 3, 17) Ennek megfelelően a munkát a lehető legjobban végezzük, és kihasználjuk az időt. Isten szerető szerszámának tartjuk magunkat, felelősség és bizalom hordozójának, amellyel Isten gyengeségeink ellenére megajándékoz. Keresztényként teszel mindent, aki tudja, hogy csak Istenben van ereje, és akit mindenben csakis és kizárólag a szeretet vezet.

Közben azonban nem szabad becsuknunk szemünket a valóság előtt. Ne adjuk át magunkat annak az együgyű, felületes látásmódnak, hogy az előttünk álló út könnyű, úgyhogy néhány őszinte jóföltétel és az égő vágy, hogy Istennek szolgáljunk, magában is elég. Nyilvánvaló, hogy amíg telnek az évek, talán hamarabb is, mint gondolnánk, különösen nehéz helyzetekbe kerülhetünk, amelyek nagyon áldozatkész lelkületet és sok önmegtagadást kívánnak majd tőlünk. Akkor pedig arra lesz szükségünk, hogy erős legyen bennünk a remény erénye, és bátran építsünk az apostol szavaira: Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk (Róm 8, 18). Gondold csak egészen nyugodtan végig, milyen lesz az, ha majd egészen kiárad ránk, szegény teremtményekre Isten mérhetetlen szeretete! Akkor pedig itt az ideje, hogy a mindennapok során helytállj a hitben, erősítsd meg magadban a reményt, és éleszd fel megint a szeretetet, másszóval úgy lobbanjon bennünk lángra a három isteni erény, hogy rögtön, szépítgetések, ürügyek, kibúvók nélkül lebontsunk minden hibás magatartást hivatásbeli életünkben éppúgy mint benső világunkban.

Ma Isten jelenlétében, aki innen a tabernákulumból tekint le ránk – milyen erőssé tesz Jézusnak ez a valóságos közelsége! – elmélkedjünk Isten szelíd adományáról, mely lelkünket örömmel tölti be: a reményről. Spe gaudentes3, örvendezők vagyunk a reményben, mert a végtelen szeretet vár ránk, ha hűségesek vagyunk.

Ne feledjük, hogy minden ember, tehát mindegyikünk számára csak kétféle élet létezik a földön: vagy Istenre irányuló, és akkor harcolunk, hogy Isten kedvét lelje bennünk, vagy állatok szintjén maradó, többé kevésbé emberi vonásokkal, miközben nem törődünk Istennel. Soha nem szenteltem különösebb figyelmet olyan álszenteknek, akik magukat hitetleneknek tüntetik fel. Őszintén szeretem őket testvéreimként, amint minden embert szeretek, csodálom a jóakaratukat, mely bizonyos értelemben hősies formát ölthet magára, de sajnálom őket, mert az a nagy szerencsétlenségük, hogy hiányzik nekik Isten fénye és melegsége és az Istenbe vetett hit és a benne való remény kimondhatatlan öröme.

Egy igazi keresztény, aki következetesen éli hitét, mindig természetfeletti látással cselekszik, tekintetét Istenre irányítva, ebben a világban dolgozik, amelyet szenvedélyesen szeret, a földi dolgokért fáradozva, de szemeit az égre emelve. Szent Pál megerősíti ezt nekünk: Quae sursum sunt quaerite. Keressétek az odafönt valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az ödafönt való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok – a keresztségben meghalunk mindannak, ami csupán földi –, életetek Krisztussal el van rejtve Istenben4.

A világon igen sok ember él aggodalmaskodva és felszínesen. De sok jóravaló ember is van, akik – jóllehet csak emberbarátságból és természetfeletti távlat nélkül – eljegyezték magukat egy nemes eszmével, és vállalják a lemondás minden formáját, s nagylelkűen fölemésztik magukat embertársaik szolgálatában, hogy szenvedéseiket enyhítsék és segítsenek nehézségeik leküzdésében. Övék minden tiszteletem és csodálatom elszántságuk miatt, amellyel dolgoznak legfőbb eszményeikért. De kötelességem emlékeztetni arra, hogy minden, amit ezen a földön saját ügyünkként szorgalmazunk, kizárólag a mulandóság pecsétjét hordozza. Halljátok a Szentírás szavait: Amikor azonban néztem műveimet, valahányat kezem alkotott, és a fáradságot, amellyel hiába törtem magamat, láttam, hogy az egész csak hiúság és szélkergetés, és nincs maradandó a nap alatt5.

Ez a mulandóság azonban nem fojtja el a reményt. Ellenkezőleg, amint elismerjük, hogy milyen nyomorúságosak és mulandók a földi tevékenységek, cselekvésünk nyitottá válik az igazi reményre, amely minden emberi művet felemel és az Istennel való találkozás színhelyévé tesz. Ilyen módon világítja meg majd örök fény a munkát, elűzve a csalódás árnyait. Ha viszont földi vállalkozásainkat minden mást megelőzővé tesszük, és szem elől tévesztjük az Istenben való örök életet, azt a célt, amelyre teremtettek bennünket, – az Urat szeretni és tisztelni, hogy majd a mennyben birtokoljuk őt – , akkor a nagyszerű tervekből árulás lesz, sőt átváltoznak az embert lealacsonyító eszközökké. Emlékezzetek Szent Ágoston híres és nagyon őszinte felkiáltására, akinek abban az időben, amikor Istent nem ismerte és a boldogságot tőle távol kereste, oly sok keserűséget kellett átélnie: Te teremtettél minket Uram, hogy a Tieid legyünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik!6 Az emberi életben nincs talán tragikusabb, mint azok a csalódások, amikor az ember meghamisítja a reményt úgy, hogy másba helyezi és nem abba a Szeretetbe, amely betölt anélkül, hogy valaha jóllakatna.

Az, hogy Isten gyermekének érezhetem – tudom – magam, igazi reménnyel tölt el engem, és szeretném, ha ti is így lennétek. A remény pedig mint természetfölötti erény, teljesen alkalmazkodik a természetünkhöz, és így emberi erény is. Boldog vagyok abban a bizonyosságban, hogy a mennybe jutunk, ha végig hűségesek maradunk, és hogy a boldogság részesei leszünk, quoniam bonus7 mert az Isten jó és határtalan az irgalma. Ez a meggyőződés megérteti velem, hogy csak azon van az örökkévalóság eltörölhetetlen pecsétje, és csak annak van el nem múló értéke, ami Isten nyomát magán viseli. Ezért a remény nem választ el a földi dolgoktól, hanem új, keresztény módon vezet el hozzájuk úgy, hogy arra törekszem, hogy mindenütt fölfedezzem az elesett természet Istenhez való kapcsolódását, a teremtő és megváltó Istenhez.

Reménykedjünk – miben?

Némelyek esetleg azon tűnődnek: Miben kellene nekünk keresztényeknek remélnünk? A világ sok javát kínálja nekünk, amelyek a boldogságra és szeretetre vágyó szívet vonzzák. Ezenkívül békét és örömöt akarunk nagylelkűen mindenhova vinni, nem elégszünk megazzal, hogy saját magunknak jó dolgunk van, hanem fáradozunk mások javáért is.

Egyes emberek látóköre ugyan elismerésreméltó, mégis túl lapos, és csak mulandó, futólagos ideálokra irányult. Elfelejtik, hogy a keresztényeknek sokkal magasabb – végtelen – célra kell vágyakozniuk. A mi célunk az isteni Szeretet, és ezt soha el nem múló örömmel akarjuk élvezni. Ha ez a mi világunk egyszer végetér, mindenkinek mindene el fog enyészni; s az egyes ember számára már előbb elmúlik minden, tudniillik a halállal, mert sem a gazdagság, sem a hírnév nem fog bennünket a sírba elkísérni. Ezért tanultunk meg a remény szárnyán imádkozni, amely a szívet Istenhez emeli: In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum8, Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek most és mindörökkön-örökké.

Az Úr nem azért teremtett bennünket, hogy itt maradandó helyet készítsünk magunknak9, mert ez a világ út az eljövendőhöz, mely szenvedésmentes lakóhellyé lesz10. Ennek ellenére Isten gyermekeiként nem szabad hátat fordítanunk a földi tevékenységeknek, mert Isten állít bennünket oda, hogy megszenteljük őket, és átitassuk hitünkkel, mert csak ez a hit tud minden egyes léleknek és a környezetünk egészének igazi békét és örömöt adni. 1928 óta ez volt állandó témája igehirdetésemnek: a társadalmat sürgősen kereszténnyé kell tenni, és a világban minden szinten fölébreszteni a természetfeletti gondolkodást: mindannyiunknak fáradoznia kell azon, hogy a napi tevékenységünket, munkánkat, hivatásunkat a kegyelem dimenziójába helyezzük. Akkor majd minden emberi tevékenység új reményben tündököl, amely ennek a világnak az idején és mulandóságán túlra utal.

A keresztség által Krisztus igéjének hordozói vagyunk, amely a megsebzett lelkeket megnyugtatja, lelkessé teszi, és eltölti békével. Hogy az Úr bennünk és általunk hasson, meg kell mondanunk neki, hogy készek vagyunk harcolni minden nap, akkor is, ha gyengének és haszontalannak hisszük magunkat, és ránknehezedik nyomorúságunk és gyöngeségünk súlyos terhe. Mindig újból mondanunk kell neki, hogy bízunk benne és segítségében, ha úgy kell: minden remény ellenére11, mint Ábrahám. Így fogunk új buzgósággal dolgozni, és embertársainknak olyan nyugalmat hozni, amelyben nincs gyűlölet, gyanakvás, korlátoltság, értetlenség és pesszimizmus, mert Isten mindent meg tud tenni.

Akárhol is vagyunk, az Úr éberséget vár tőlünk. Reménységgel eltelve tápláljuk magunkban a cselekvő életszentség vágyát, mert az Úr erre kér minket. Ajándékozd nekem, fiam, a szívedet12 mondja nekünk halkan. Ne fellegvárakat építs képzeletben, hanem határozd el, hogy megnyitod lelkedet Istennek, mert egyes-egyedül Benne fogod megtalálni reményed szilárd alapját és annak is ő lesz az alapja, hogy másoknak jót tégy. Ha az ember nem küzd önmaga ellen és az ellenségeket, amelyek benső erődítményébe hatolnak, nem űzi el határozottan, a gőgöt, az irigységet, a test és a szem kívánságát, az önelégültséget és a féktelen szabadság őrültségét – tehát, ha az ember nem akar semmilyen belső csatát vívni, akkor a legnemesebb eszmények elhervadnak, mint a virágok a fűben. Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullt a virága, tönkrement a színpompája13. A legkisebb repedésből, mint mindent ellepő gyom, elősarjad a csüggedés és a szomorúság.

Krisztus nem elégszik meg azzal, hogy csak beleegyezzünk. Azt akarja – és erre joga van –, hogy eltökélten haladjunk előre, és hogy akkor se engedjünk, ha az út egyszer nehézzé válik. Ő szilárd, konkrét lépéseket vár el tőlünk, az általános elhatározások semmire se jók. A nem eléggé konkrét elhatározásokat csalóka önámításnak tartom, amelyek a lélekben Isten hívását el akarják fojtani: lidércfények, se nem lobbannak lángra, se nem melegítenek, és ugyanolyan gyorsan égnek el, mint ahogy kigyulladtak.

Csak akkor vagyok meggyőződve arról, hogy a cél elérését komolyan akarod, ha látom, hogy eltökélten haladsz előre. Tedd a jót, vizsgáld meg magad, hogy milyen a beállítottságod a megszokott munkában; tedd, amit az igazságosság kíván, éspedig az általad elérhető területeken, és akkor is, ha rád nehezedik a fáradtság; tedd embertársaidat valamivel boldogabbá úgy, hogy nagy örömmel szolgálsz nekik ott, ahol vagy, és munkádat olyan tökéletesen végezd, ahogyan csak lehet: megértően, mosolyogva, keresztény módon. És mindezt Isten iránti szeretetből és hogy őt dicsőítsd, rá irányuló tekintettel és az örök hazára vágyakozva. Ez az egyetlen cél, amely tényleg megéri.

Égre emelt tekintettel

Ha a reményben növekszünk, a hitben is biztosabbak leszünk, mert a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk30. Ebben az erényben növekedni annyit jelent, mint esedezni az Úrhoz, hogy gyarapítsa bennünk a szeretetet, mert igazi bizalmunk csak abban van, amit teljes odaadással szeretünk. És érdemes az Urat szeretni. Ti is tapasztaltátok, akárcsak én, hogy aki szeret, az fenntartás nélkül odaadja magát, a kölcsönösen szerető szívek együtt dobbanásának köszönhetően. De milyen is lesz az Isten szeretete? Nem tudjátok, hogy Krisztus mindegyikünkért életét adta? Az Úr megváltó áldozata valóban a mi nyomorúságos, szűkösen érző szívünkért volt.

Az Úr gyakran beszél arról a jutalomról, amit halála és föltámadása által szerzett meg. Elmegyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek31. A mennyország földi utunk célja. Jézus Krisztus előttünk ment, és ott vár bennünket az Istenanyával és Szent Józseffel – akit én oly nagyon tisztelek, az angyalokkal és a szentekkel.

Mindig voltak tévtanítók, már az apostolok idejében is, akik próbálták megfosztani a keresztényeket a reménytől. Ha tehát Krisztusról azt hirdetjük, hogy a halálból feltámadt, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak föltámadása? Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is…32 A mi utunk isteni út. Jézus az út, az igazság és az élet33. Ő a biztos záloga annak, hogy ez az út az örök boldogságba vezet, ha nem szakadunk el az Úrtól.

Oltalmazzon minket Isten Anyja, aki a mi Anyánk is, hogy mindannyian a hit teljességében, a Szentlélek ajándékaival és szemlélődő élettel szolgálhassuk az Egyházat. Örömmel dicsőítsük mindannyian az Urat, hűségesen teljesítve szakmai, hivatás- és állapotbeli kötelességeinket.

Szeressétek az Egyházat, és szolgáljátok annak az örömével, aki szeretetből szánta el magát erre a szolgálatra. Ha pedig reményvesztett emberekkel találkozunk, mint amilyen a két emmauszi tanítvány volt, akkor – nem a magunk, hanem Krisztus nevében – szólítsuk meg őket hittel, és mondjuk el nekik, hogy Jézus ígérete bizonyosan beteljesül, hogy ő szüntelenül virrasztva vigyáz menyasszonyára, és sohasem hagyja el. Eloszlik majd a sötétség, mert a világosság gyermekei vagyunk49, akik az örök életre kaptunk meghívást.

„»Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak.« Akkor a trónon ülő megszólalt: »Íme, újjáteremtek mindent!« Majd hozzám fordult.»Írd fel: ezek a szavak hitelesek és igazak.« Aztán folytatta: »Megtörténtek. Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből. Ez lesz a győztes öröksége: az Istene leszek, és ő az én fiam lesz.«”50