Pontlista

Törekedjünk nagyobb alázatra! Mert csak olyan hit nyitja meg szemünket a dolgok természetfölötti látására, ami alázatos. Itt a földön csak két lehetőség van – minden egyéb alternatíva nélkül, vagy természetfölötti, vagy állati módon élünk. Számunkra csak az elsőnek szabad léteznie, az Istenre irányuló életnek. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?23 Mindaz, amit a föld hordoz, mindaz, amit értelem és akarat el akar érni – mit használ az embernek? Mit ér mind, ha minden elmúlik, minden elsüllyed, ha minden földi kincs csak látszat? Mit használ mindez, ha elkezdődik az öröklét, örökre – örökre – örökre?

Ez a kis szó – örökre – tette naggyá Avilai Terézt. Kislány volt még csak, mikor a várfallal körülvett várost a Puerta del Adaján keresztül elhagyta kisöccsével, Rodrigóval; a pogányokhoz akart menni, és Krisztusért vértanúságot szenvedni; ha kisöccse elfáradt az úttól, azt súgta a fülébe: – Mindörökké, mindörökké, mindörökké24.

Az emberek hazudnak, ha földi dolgokról mondják, hogy örökre. Csak Isten színe előtt igazság az örökre, lényegi igazság, és úgy kell élned, olyan hittel, hogy ha az örökkévalóságra gondolsz, a valóban örökre létezőre, akkor már itt is érezd a mennyország előízét.

Miután látták a tanítványok a kiszáradt fügefát, elcsodálkoztak, és megkérdezték: Miért száradt ki a fügefa hirtelen?33 Az első tizenkettő, aki annyi csodát látott, megint csodálkozik; hiányzik belőlük a mindent lángragyújtó hit. Ezért mondja az Úr: Bizony mondom nektek: Ha volna hitetek, és nem kételkedtek, nemcsak a fügefával tehetnétek meg ezt, hanem, ha azt mondanátok ennek a hegynek: emelkedj föl, és vesdmagad a tengerbe, megtörténne34. A feltétel, amit Jézus kíván, ez: éljünk a hitből. Akkor el tudjuk mozgatni a hegyeket. És oly sok mindent kell elmozdítani… az egész világban, de mindenekelőtt saját szívünkben. Mennyi az akadálya Isten kegyelmének! Higgy tehát: higgy tettekkel, higgy áldozatokkal, higgy alázattal. Mert a hit mindenható teremtményekké tesz bennünket: Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok35.

Az az ember, aki hisz, helyesen ítéli meg a földi dolgokat; tudja, hogy – amint Avilai Szent Terézia mondja – az élet itt olyan, mint egy rossz éjszaka egy rossz fogadóban36. Mindig megújítja magában azt a meggyőződését, hogy az élet itt a földön a munka és a küzdelem időszaka, azért kaptuk, hogy megtisztuljunk, és csökkentsük adósságunkat, amivel bűneinkért az isteni igazságosságnak tartozunk. A hívő azt is tudja, hogy a földi javak csak eszközök, és eszközként használja őket, nagyvonalúan és hősiesen.

Földi remények és a keresztény remény

Sokan egyhangú kitartással ismételgetik ezt a közmondást, amellyel már torkig vagyunk: a remény az utolsó, amit az ember elveszít, mintha az ember reményt tudna teremteni szavakból, elnyomva a problémákat és a lelkiismeretet, miközben megy tovább a szokott kerékvágásban, vagy mintha az ilyen remény menlevél volna, hogy bizonytalan időre elhalassza a szükséges javításokat viselkedésén, és későbbre tegye a magasabb célokért való küzdelmet, mindenekelőtt a legnagyobb célért, az Istennel való egyesülésért vívottat.

Nekem úgy tűnik, összetévesztik a reményt a kényelemszeretettel. A legcsekélyebb törekvés sincs bennük arra, hogy valamit megszerezzenek, ami igazán jó, se lelkieket, sem jogos anyagiakat. Vannak emberek, akiknek leghőbb vágya csak annyi, hogy mindent elkerüljenek, ami középszerű életük látszólagos nyugalmát megzavarhatná. Szorongók, megszeppentek és lusták, lelkük csordultig telve többé-kevésbé finoman csomagolt önző indulattal, megelégednek azzal, hogy a napok sine spe nec metu – remény és félelem nélkül elfolyjanak, Fáradsággal járó eszmények nélkül, terhes harcok nélkül. Csak egy számit: elkerülni a felsülés kockázatát és a könnyeket. De mennyire kilátástalan úgy törekedni valaminek az elérésére, hogy eleve föladják a vágyat arra, hogy megszerezzék, mert félnek az ezzel járó harc fáradalmaitól!

Találkozhatunk azzal a felületes magatartással is, amely a reményben – gyakran kulturális vagy tudományos szenvelgéssel – csupán egy hálás költői témát lát. Nem tudnak őszintén szembenézni önmagukkal, és a jó mellett dönteni, ezért a reményt egy illúzióra, délibábos álomra egyszerűsítik le, puszta vigaszra az élet kemény helyzeteiben. A remény – hamis remény! – számukra tartalmatlan szeszéllyé lesz, amely nem segít semmin.

Szokjátok meg, hogy minden dolog mögött észrevegyétek Istent. Tudatosodjon bennetek, hogy Ő mindig vár ránk, lát bennünket, joggal kívánja, hogy hűségesen kövessük, anélkül, hogy elhagynánk azt a helyet, amely a világban nekünk jutott. Szerető éberséggel haladjunk utunkon őszintén akarva, hogy nem hagyjuk cserben isteni kísérőnket.

Isten gyermekének ezt a küzdelmét nem szomorú lemondás, sötét lehangoltság vagy örömtelenség kíséri, ez egy szerető szív küzdelme, akinek a munkánál és a pihenésnél, az örömben és a szenvedésben a szeretett másik lebeg a szeme előtt, és az ő kedvéért minden nehézséget elvállal. Ráadásul nálunk ez úgy van – szeretném elismételni –, hogy Isten sohasem veszít csatát. Vele szövetkezve mindig győztesnek nevezhetjük magunkat. A tapasztalatom az: ha kérését hűen követtem, akkor zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem. Felüdítette lelkemet, és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért. Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvígasztaltak engem27.

A lélek harcában a stratégia többnyire az idővel függ össze, a megfelelő eszközöket türelmesen és kitartóan kell alkalmazni. Indítsátok fel magatokban sokszor a reményt! Gondoljatok arra: belső életetekben vereségeket fogtok majd szenvedni, megingásokat is átéltek – adja Isten, hogy alig észrevehetőek legyenek –, mert senki sem mentesül az ilyen megrázkódtatásoktól. De az Úr, aki mindenható és irgalmas, megadta nekünk a megfelelő eszközöket, hogy győzhessünk. Elég, ha ezeket alkalmazzuk, és eltökélten – ezt már említettem – mindig újra kezdünk, amikor szükség van rá.

Járuljatok hetente a szentgyónáshoz, az isteni megbocsátás szentségéhez – és mindig, amikor szükségetek van rá, de ne engedjetek tapodtat sem az aggályoknak. Kegyelembe öltözve sikerül a hegyeken átkelni28, keresztény kötelességeink betöltésének meredek útját állhatatosan végigjárni. Ha jóakarattal folyamodunk ezekhez a segítségekhez és arra kérjük, az Urat, hogy reményünket nap, mint nap erősítse bennünk, akkor mienk lesz istengyermekségünk ragadós öröme: Ha Isten velünk, akkor ki ellenünk?29 Tehát optimizmus. A remény erejével fogunk küzdeni, hogy kiirtsuk a mocskot, megszüntessük, amit a gyűlölet magvetői szétszórnak. Új, barátságos szemlélettel fogjuk a világot újra felfedezni. Isten kezeiből szépen és tisztán került ki, és rajtunk múlik, ha képesek leszünk igazi megbánásra, hogy az Úrnak ebben a szépségében visszaadjuk.