Pontlista

A munka: részesedés Isten hatalmában

Az embernek teremtése pillanatától dolgoznia kellett. Ezt nem én találtam ki. Csak nyissuk ki a Szentírás első oldalait. Ott azt olvassuk, hogy – mielőtt a bűn behatolt volna a világba, és mielőtt halál, szenvedés és nyomorúság sújtotta volna a bűn következtében az emberiséget (Vö. Róm 5, 12) – Isten Ádámot a Föld sarából megalkotta; neki és utódainak egy nagyszerű világot teremtett: ut operaretur et custodiret illum (Ter 2, 15), hogy művelje és őrizze meg azt.

Ezért tisztában kell lennünk azzal, hogy a munka nagyszerű valóság és kikerülhetetlen törvény, aminek minden ember így vagy úgy alá van vetve, még akkor is, ha egyesek nem vonatkoztatják magukra. Jól jegyezzétek meg: a munka kötelesség-volta nem az ősbűn követkeménye, sem újkori találmány. A munka létfenntartásunk szükséges eszköze, amivel Isten bízott meg a földön. Tőle kapjuk napjainkat, és részt kapunk teremtői hatalmából, hogy megszerezzük, ami létfenntartásunkhoz szükséges, és evvel együtt termést gyűjtsünk az örök életre (Jn 4, 36): az ember munkára születik, mint a madár repülésre (Jób 5, 7).

Talán valaki azt az ellenvetést hozhatná föl, hogy azóta évszázadok sora múlt el, és ma kevesen gondolkoznak így, egyesek a pénzért, mások családjuk fenntartásáért, sokan társadalmi helyzetük javításáért, képességeik kibontakoztatásáért, rossz szenvedélyük kielégítése érdekében vagy a társadalom haladásáért dolgoznak. Végül pedig mind kínnak tekintik a munkájukat, elkerülhetetlen szükségszerűségnek.

Ellentétben a munkának ezzel a lapos, önző és nyomorúságos szemléletével magunk és embertársaink emlékezetébe kell idéznünk, hogy Isten gyermekei vagyunk, és Atyánk ugyanazt mondja nekünk, mint a példabeszédbeli gazda, aki azt mondja két fiának: Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni! (Mt 21, 28) Teljes bizonyossággal mondhatom nektek: ha mindennap megpróbáljuk személyes kötelességeinket úgy fölfogni, hogy teljesítésüket Isten kéri tőlünk, akkor megtanuljuk, hogy tennivalóinkat emberi és természetfölötti szempontból a lehető legnagyobb tökéletességgel végezzük. Talán az is megesik egyszer, hogy lázadunk ellene, hiszen az idősebb fiú is azt mondta: Nem akarok (Mt 21, 29), de rögtön utána jön a megbánás, és még buzgóbban hozzálátunk, hogy megtegyük, ami kötelességünk.

Ha egy jó ember jelenléte mindenkit jobbá tesz, akivel találkozik (mert tekintettel kell lenni rá, és szégyenkezni kell előtte), hogy nelenne magától értetődő, hogy az, aki ismeretével, életbeli magatartásával, hálaadásával állandóan és megszakítás nélkül együtt van Istennel, minden alkalommal, minden szempontból, tetteiben, szavaiban és gondolkodásában jobbá válik, mint azelőtt volt? (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 450-451)). Valóban így van. Ha lelkiismeretünket egészen áthatná az a tény, hogy Isten lát, és bennünk élne egészen, hogy mindazt, amit teszünk – mindent, nyilvánvalóan mindent, mert semmi sincs rejtve tekintete elől – Isten jelenlétében tesszük, milyen gondosan végeznénk munkánkat, mennyire másként viszonyulnánk mindenhez, ami történik! Az életszentség titka pedig, amelyet évek óta hirdetek, ez: Isten mindannyiunkat arra hívott, hogy utánozzuk. Titeket és engem úgy hívott meg, hogy a világ dolgai közt éljünk – mint a mindennapok emberei! – és érjük el, hogy minden becsületes emberi tevékenység Krisztus Urunknak szóljon.

Így még jobban megértitek: hogy, ha valaki nem szeretné a munkáját, amit rábíztak, ha nem érezné a kötelességet, hogy ennek a világnak a feladataiban azért vegyen részt tevékenyen, mert meg akarja szentelni őket, röviden: nem érezne hívást a hivatásunkhoz, akkor sohasem tudná megérteni annak a tanításnak a természetfölötti lényegét, amelyről beszélek, mert van egy elengedhetetlen feltétele: szorgalmasnak kell lenni hozzá.

Példás élet hivatásunkban

Tévedés volna azt hinni, hogy az apostolság nem több mint néhány jámborsági gyakorlattal való tanúságtétel. Keresztények vagyunk, te is, én is, de ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul állampolgárok és dolgozó emberek egészen meghatározott kötelességekkel; ha valóban szentté akarunk válni, példásan kell teljesítenünk őket. Maga Krisztus sürget: Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van (Mt 5, 14-16).

A hivatásbeli munka – mindegy, melyikről van szó – lámpássá lesz, amely hivatásbeli kollégáitok és barátaitok számára fénylik. Ezért mondom sokszor azoknak, akik az Opus Deihez csatlakoznak, és ez ugyanúgy vonatkozik mindnyájatokra is, akik itt vagytok: mi hasznom van belőle, ha hallom, hogy ez vagy az jó fiam, és jó keresztény, de rossz cipész? Ha nem igyekszik szakismereteket szerezni, és gonddal gyakorolni hivatását, akkor nem szenteli meg, és nem ajánlhatja föl Istennek. Pedig a köznapi munka megszentelése a hiteles lelkiség alapja nekünk, akik a világ dolgai közt élve úgy döntöttünk, hogy az Istennel való kapcsolatot keressük.

Nem képzeletbeli célokról beszélek. Nagyon is valóságos dologról, amely kézzelfogható és igen fontos, amelynek elég ereje van ahhoz, hogy átalakítson egy pogány, az isteni követelmények elől elzárkózó környezetet, amint ez akkor történt, mikor üdvösségünk e korszaka elkezdődött. Gondolkozzatok egy ismeretlen, egykori szerző szavain, amelyekkel hivatásunk nagyságát akarta megfogalmazni: Ami a lélek a testben, azok a keresztények a világban. Amint a lélek a test minden részén elárad, úgy terjed ki a kereszténység a világ minden városára. A lélek ugyan a testben lakik, mégsem származik a testből; ugyanígy a keresztények is a világban élnek, de nem a világból valók (…) A láthatatlan lélek a látható testben van, (…) halhatatlanként lakik halandó sátorban; ugyanígy laknak a keresztények is a mulandóságban, várják azonban az el nem múlást az égben. Ha hiányos a test étele és itala, növekszik a lélek tökéletességben; a keresztények száma is nő napról napra azáltal, hogy elszenvedik a halált. Ebbe a helyzetbe Isten juttatta őket, és nincs joguk rá, hogy elhagyják (Epistola ad Diognetum, 6 (PG 2, 1175)).

Tévút lenne azt hinni, hogy az evilági problémákat és törekvéseket el kell kerülnünk; nem, ott is az Úr vár bennünket. Ne legyen kétségetek afelől, hogy nekünk embereknek a köznapok körülményei által, amelyeket az isteni Gondviselés végtelen bölcsessége határoz meg vagy enged meg, közelebb kell kerülnünk Istenhez. De nem érhetjük el ezt a célt, ha nincs meg bennünk az a kívánság, hogy munkánkat derekasan be is fejezzük, vagy ha a kezdés emberi és természetfölötti indítékok adta buzgóságából engedünk, akkor sem, ha már nem törekszünk arra, hogy úgy dolgozzunk, hogy legkiválóbbak legyünk a munkában. Sőt azt gondolom, hogy ha akarsz, jobban is tudsz dolgozni, mint a legjobb. Mert föltett szándékunk, hogy felhasználunk minden jó és tisztességes emberi eszközt és minden lelki segítséget azért, hogy Urunknak tökéletes munkát ajánlhassunk föl – annyira tökéleteset, mint egy tökéletes műremek.

Possumus! (Mt 20,22) Meg tudjuk tenni! Az Úr segítségével ezt a csatát is meg tudjuk nyerni. Higgyétek el nekem, igazán nem olyan nehéz a munkát imádkozó párbeszéddé alakítani. Mihelyt fölajánljuk az Úrnak, és hozzáfogunk, Isten már hall és segít bennünket. Így napi munkánk kellős közepén szemlélődő lelkek életmódját valósítjuk meg! Egyre jobban eltölt annak a bizonyossága, hogy Isten tekintete rajtunk pihen. Talán éppen egy kis önlegyőzést kíván tőlünk az Úr, egy kis áldozatot: egy mosolyt valakinek, aki alkalmatlankodik, vagy azt, hogy hozzáfogjunk egy olyan munkához, amely nem kellemes, de sürgősebb; vagy hogy vigyázzunk a rendre; és kitartóan teljesítsünk egy kis kötelességet, amelyet könnyen el lehetne hanyagolni; vagy hogy a munkát ne halasszuk máról holnapra, és így tovább. Mindezt azért, hogy örömöt szerezzünk vele Istenünknek, Atyánknak! Talán teszel majd egy feszületet az asztalra, vagy valamilyen nem föltűnő helyre, ahol dolgozol, hogy segítsen ébren tartani a szemlélődés szellemét, mert a feszület tankönyvvé lett, amelyből szíved és elméd a szolgálat leckéit tanulja.

Ha elhatározod, hogy különcségek nélkül és anélkül, hogy elhagynád a világot, szokásos munkád közben, rálépsz a szemlélődés útjára, akkor azonnal a Mester barátjának érzed magad, akinek az a feladata, hogy megnyissa a Földön Isten ösvényeit minden embernek. Valóban abban működsz közre munkáddal, hogy Krisztus országa az egész világra kiterjedjen. Mindegyre fölajánlod a munka óráit: távoli országokért, ahol a hit növekedőben van; a keleti népekért, akiket barbár módon megfosztanak a hit és vallás szabadságától; a hagyományosan keresztény országokért, amelyekben látszólag kialszik az evangélium világossága, és a lelkek a tudatlanság homályába hullnak vissza... Milyen értékes így egy órai munka! Milyen értékes az, hogy kitartasz: még egy kicsit, egy pár percig, amíg teljesen be nem fejezed a munkát. Így lesz a szemlélődésből apostoli munka, egészen természetesen, csupán a szívből jövő ösztönzésnek engedelmeskedve, abból a szívből, amely most már együtt dobog Jézus legszeretetreméltóbb és irgalmas szívével.