Pontlista

Ismétlem: nem ismerek el semmiféle szolgaságot, csak az Isten iránti szeretetét. Mégpedig azért, mert a vallás, amint azt más alkalmakkor már elmondtam nektek, az ember legnagyobb lázadása, mivel nem akar állatok módjára élni, és ezért nem elégszik meg semmivel, amíg nem találkozik Teremtőjével, és nem ismeri meg. Azt szeretném, ha ilyen lázadók lennétek, szabadok a bilincsektől, mert azt szeretné – inkább Krisztus akarja így – hogy Isten gyermekei legyetek. Rabszolgaság vagy istengyermekség – ez életünk kettős lehetősége. Isten gyermekei vagy rabszolgák, a gőgé, az érzékiségé, a szorongó önzésé, amelybe oly sok lélek belebonyolódott.

Isten szeretete mutatja meg az igazság, az igaz élet, a Jó útját. Ha elhatározzuk, hogy így felelünk az Úrnak: Rád bízom a szabadságomat! – akkor megszabadulunk minden lánctól, ami jelentéktelen dolgokhoz kötözött, nevetséges gondokhoz, alantas buzgalomhoz. És a szabadság – ez a fölmérhetetlen kincs, ez a drágagyöngy, amit nem szabad a disznók elé vetni (Vö. Mt 7, 6) – már csak arra szolgál, hogy a Jót tegyük (Vö. Iz 1, 17).

Ez Isten gyermekeinek nagyszerű szabadsága. Azoknak a keresztényeknek, akik látva azokat, akik megvetik Isten igéjét, és irigyen vagy szorongva visszahúzódnak, nyomorúságos fogalmuk van hitünkről. Ha valóban teljesítjük Krisztus törvényét – ha törekszünk arra, hogy teljesítsük – mert nem mindig sikerül, akkor olyan lelki biztonságot fedezünk föl magunkban, hogy nem lesz szükségünk arra, hogy máshol keressük a teljes emberi méltóságot.

A hitünk nem jelent sem terhet, sem korlátot. Milyen szegény elképzelése volna a keresztény igazságról annak az embernek, aki ilyen módon gondolkodik! Amikor Istent választjuk, semmit sem vesztünk, sőt mindent elnyerünk: aki lelkéért cserébe meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt 10, 39).

Mi kihúztuk a főnyereményt, miénk az első díj. Ha esetleg elvesztenénk valamikor ezt a tisztánlátást, mélyen meg kellene vizsgálnunk lelkünket. Talán meggyöngült hitre bukkanunk, talán túl kevés személyes kapcsolatra Istennel, talán hiányos imaéletre. Kérnünk kell Istent, – Édesanyja és a mi Anyánk által – hogy növelje bennünk a szeretetet, engedje, hogy megtapasztaljuk boldogító jelenlétét; mert csak akkor éri el az ember a teljes szabadságot, ha szeret – azt a szabadságot, amely mindörökre szeretete tárgyával akar maradni.

Fordítsuk tekintetünket ismét a Mester felé. Talán te is hallod most a Tamáshoz intézett feddő szavakat: Tedd ide ujjadat, és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet, és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!9 Kiálts te is őszinte bánattal: Én Uram, és Istenem!10 Mindörökre elismerlek Mesteremnek, és örökké – a Te segítségeddel – kincsként akarom őrizni tanításaidat, és hűségesen törekszem követni őket.

Ha néhány oldalt visszalapozunk az Evangéliumban, ahhoz a helyhez érünk, amelyen Jézus félre vonulva imádkozik, és a közelében levő tanítványok valószínűleg figyelik őt. Amikor az Úr befejezte imáját, egyikük összeszedi a bátorságát, és megkéri: Uram, taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait. Erre így szólt hozzájuk: Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved11.

Figyeljetek a válasz meglepő voltára: a tanítványok mindig együtt vannak Jézus Krisztussal, és az Úr beszélgetés közben elmondja nekik, hogyan imádkozzanak. Kinyilatkoztatja nekik az isteni irgalmasság nagy titkát, hogy ugyanis Isten gyermekei vagyunk, és hogy bizalmasan társaloghatunk Vele, éppen úgy, mint egy gyermek édesapjával.

Egyesek elképzelése a lelkiéletről és annak a módjáról, ahogyan egy keresztény Urával való kapcsolatát alakítsa, kellemetlen, elméleti, és formalista, szövegek lelketlen ledarálásává fajul. Az ilyesmi nem vezet személyes, tegező beszélgetéshez isteni Atyánkkal, csak névtelenséghez; holott tisztában kellene lenni azzal, hogy az igazi szóbeli ima sohasem anonim. Ez a felfogás eszembe juttatja az Úr tanácsát: Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk: mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt12. Egy egyházatya így magyarázza ezt: „Én úgy gondolom, Krisztus ezzel azt akarta mondani, hogy imádságunk ne legyen hosszú, vagyis nem idejét tekintve, hanem a szavak számát és hosszúságát. (…) Maga az Úr az özvegyasszonyról szóló példabeszédet mondta el, aki a kegyetlen bírót kitartó kéréssel áthangolta, vagy a másik példát a barátról, aki rosszkor, éjjel jön, fölriasztja ágyából az alvót, nem barátságára való tekintettel, hanem állhatatosságával (vö. Lk 11, 5-8; 18, 1-8). Mindkét példabeszédével azonban nem mást akart nekünk tanítani, mint hogy mindannyian kitartóan forduljunk hozzá. Viszont egyáltalán nem azt akarja, hogy mérföldes imákkal menjünk hozzá, hanem teljes egyszerűségben mondjuk el, ami a szívünkön fekszik13.

Mindenesetre, ha elmélkedéseitek kezdetén nem tudjátok figyelmeteket az Istenre összpontosítani, ha csak szárazságot éreztek, és úgy tűnik, értelmetek nem képes egy jó gondolatot megfogalmazni, vagy érzelmileg érzéketlenek maradtok; úgy azt tanácsolom nektek, amit én is ebben a helyzetben teszek: Helyezzétek magatokat Atyátok jelenlétébe, és legalább ezt mondjátok: „Uram, nem tudok imádkozni, nem jut semmi az eszembe, amit neked elmesélhetnék”... és legyetek biztosak abban, hogy e pillanatban már el is kezdtetek imádkozni.