Pontlista

Életrend

Amikor azt vizsgáljátok, milyen most a lelkiéletünk, milyennek kellene lennie, hogyan kellene Istenhez fűződő személyes kapcsolatunkat elmélyítenünk, akkor – föltéve, hogy jól megértettetek – ellen fogtok állni a kísértésnek, hogy nagyszerű tettekről képzelődjetek; ezután pedig rájöttök, hogy az Úr azzal is megelégszik, ha egyre csak a szeretet kicsiny bizonyítékait ajánljuk fel neki. Igyekezz egy életrendet betartani és azt kitartóan: néhány perces csendes ima, a szentmisén való részvétel – ha lehet naponta; és gyakori szentáldozás. Rendszeresen járulj a kiengesztelődés szentségéhez – akkor is, ha nem tudsz róla, hogy súlyos bűnöd volna. Látogasd az oltárszekrényben jelenlévő Urat. A rózsafüzér elimádkozása és titkainak szemlélése, és sok más jó gyakorlat, amelyet ismersz, vagy meg tudsz tanulni.

Nem szabad, hogy merev szabállyá váljanak vagy külön-külön bezárt fiókokká. Legyenek úttá, amely világban élő emberi helyzetedhez alkalmazkodik, és megerőltető hivatásbeli munkádhoz, társadalmi helyzetedhez idomul; mert nem szabad elhanyagolnod őket, hiszen bennük zajlik le Istennel való találkozásod. Életrended olyan legyen, mint egy rugalmas gumikesztyű, szorosan a kéz bőréhez simuló.

Tisztázd magadban, nem az a fontos, hogy sokat tegyünk. Nagylelkűen korlátozd tennivalóidat csupán annyira, amennyit kedvvel vagy kedvetlenül, de mindennap el tudsz végezni. Ez elvezet téged – szinte magától – a szemlélődő élethez. Lelkedből sokkal bővebben forrásoznak majd a röpimák, a lelki áldozások, a szeretet, a hála és az engesztelés többi tettei, mégpedig akkor, amikor kötelességeidet teljesíted: felveszed a telefont, felszállsz egy közlekedési eszközre, bezársz vagy kinyitsz egy ajtót, elmész egy templom előtt, hozzáfogsz egy új feladathoz, dolgozol rajta, és később, mikor befejezed; mindent Atyádra, Istenre fogsz vonatkoztatni.

Pihenjetek meg az istengyermekségben, Isten nagyon gyöngéden érző és végtelenül szerető Atya. Hívd őt Atyának sokszor naponta, és mondd el Neki egyedül, szívedben, hogy szereted, imádod, hogy büszkének és erősnek érzed magad, mert az ő fia vagy. Ez így a benső élet hiteles programja, melyet kevés, de ismétlem, kitartóan elvégzett ájtatossági gyakorlattal Istenhez kapcsolódva valóban el tudsz végezni. Így sajátítod el egy jó gyermek érzéseit és viselkedését.

Szükségesnek látom, hogy figyelmeztesselek a rutin veszélyére is, a megszokásra, mert ez az Istennel való életnek valóságos temetője. Néha álöltözetben jelenik meg, becsvágyként, nagy tettekre törekedve, miközben könnyelműen elhanyagolja a mindennapi kötelességeket. Ha ilyesféle sugallatokat veszel észre, állj őszinte szívvel az Úr elé. Gondold meg, hogy nem amiatt van-e eleged ebből az állandóan egyforma harcból, mert nem Istent kerested? Vizsgáld, hogy nem a nagylelkűség hiánya vagy az áldozatkézség ellanyhulása vezetete a munkában való hűséges kitartás gyöngüléséhez. Ilyen lelkiállapotban, ha nem hoznak azonnali eredményt az ájtatossági gyakorlatok, az önmegtagadások és az apostolkodási tevékenységek, riasztóan haszontalannak tűnnek. Üresek vagyunk, és talán új tervekről kezdünk álmodozni, hogy ezzel elhallgattassuk mennyei Atyánk hangját, aki korlátlan hűséget vár el tőlünk. A nagyszerűség gyötrő álmától megigézett lélekkel nem látjuk már az egyetlen biztos valóságot, azt az utat, amely bennünket megbízhatóan és egyenesen az életszentséghez vezet. Ez világos jele annak, hogy elveszítettünk valamit: a természetfeletti látást, azt a meggyőződést, hogy gyermekek vagyunk, azt a bizonyosságot, hogy a mi Atyánk csodát tesz velünk, ha alázattal ismét újra kezdünk.

Egyesek számára ismerősnek, mások számára újnak tűnik, de mindenkinek fáradságos út ez. Mégis, amíg élek, folyton prédikálom, hogy föltétlenül szükséges imádkozó embernek lennünk: mindig, minden alkalommal és a legkülönbözőbb körülmények között is, mert Isten sosem hagy el minket. Nem keresztény magatartás, ha végső menedékként jut eszünkbe Isten barátságára gondolni. Vagy talán normális az, hogy azokról az emberekről, akiket szeretünk, figyelmen kívül hagyjuk és elfelejtjük? Nem, természetesen nem, ők állandóan jelen vannak és szavaink, kívánságaink, gondolataink nekik szólnak. Ugyanilyennek kellene lennie Istennel való kapcsolatunknak.

Ha Istent így keressük, akkor egész napunk egyetlen beszélgetéssé alakul át, amely bensőséges és bizalommal teli. Nagyon gyakran mondtam és írtam, de most még egyszer megismétlem: az Úr saját példájával adta tudtunkra, mi az egyedüli helyes mód a Vele való kapcsolatban: a folytonos ima, reggeltől estig és estétől reggelig. Ha mindent könnyen elvégzünk: „Köszönöm Istenem!” Ha jön egy nehéz pillanat: „Uram, ne hagyj el!” És ez az Isten, aki szelíd és alázatos szívű21, nem fogja kérésünket elutasítani, nem lesz közömbös irántunk, hiszen azt mondja: Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek22 .

Tehát fáradozzunk azon, hogy a természetfölötti szemléletet sose veszítsük el, és Istent minden eseményben észrevegyük, az örömteli és fájdalmas helyzetekben, ha vigaszt kapunk… vagy ha esetleg egy szeretett ember halála miatt vigasztalanok vagyunk. Első dolgunk mindig a beszélgetés Istennel, Atyánkkal. Őt keressük lelkünk középpontjában. Ne hagyd el ezt, mint jelentéktelen apróságot. Ellenkezőleg, ez a soha nem terméketlen benső élet világos jele, igazi szeretetben kibontakozó párbeszédé. Ha ebben élünk, attól a lelki egyensúly nem szenved kárt, hiszen egy keresztény számára ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, mint a szív dobbanása.

Mint még valaki az Evangéliumból

Harmincéves papságom alatt minduntalan az ima szükségességét hangsúlyoztam, és rámutattam arra, hogy az egész életet át lehet alakítani folyamatos beszélgetéssé Istennel. Olykor kérdezték tőlem: valóban lehet mindig így élni? Igen, lehetséges. Az Úrral való egyesülés nem választ el bennünket a világtól, nem tesz a világtól elidegenedett lényekké, akik eltávolodtak a dolgok folyásától.

Isten megteremtett, megváltott és annyira szeret minket, hogy egyszülött Fiát adta oda értünk25. Nap mint nap vár ránk, mint a példabeszédben az apa a tékozló fiúra26. Hogyne kívánná, hogy mi is szeretettel találkozzunk vele? Inkább az lenne el nem várható, ha nem beszélnénk Istennel, elfordulnánk Tőle, elfelejtenénk Őt, és elmerülnénk olyan tevékenységekbe, amelyek elzárnak bennünket a kegyelem soha meg nem szűnő ösztönzéseitől.

Aszkézis ez? Vagy misztika? Nem foglalkozom vele. Mit számít, hogy aszkézis-e vagy misztika? Isten ajándéka. Ha törekszel az elmélkedő imádságra, az Úr nem tagadja meg tőled a segítségét. Hit és hitből fakadó tettek: tettek, mert az Úr napról napra többet vár, amint azt a kezdetektől fogva megtapasztaltad, és amint annak idején én is mondtam neked. Mindez már szemlélődés és egyesülés Istennel. Ilyennek kell lennie sok keresztény életének: mindenki halad a saját lelki útján – végtelen ilyen út van – a világ dolgai közepette, még akkor is, ha nincs ennek tudatában.

Ez az imádság és magatartás nem térít el mindennapi elfoglaltságainktól, hanem nemes emberi buzgalmunk mellett az Úrhoz vezet. A teremtmény, aki minden tennivalóját felemeli Istenhez, istenivé teszi a világot. Oly sokszor meséltem el példaként Midász király történetét, aki arannyá változtatott mindent, amihez csak hozzáért. Személyes hibáink ellenére mi is a természetfeletti érdemek aranyává változtathatunk mindent, amivel csak dolgunk van.

Így cselekszik Isten: amikor a fiú hazatér, miután kicsapongó élettel minden pénzét elpazarolta, miután – és ez a legfontosabb – elfeledkezett az atyjáról, az édesapja így szól: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk”33. Ha bűnbánattal fordulunk Atyánkhoz, ő nyomorúságunkat gazdagsággá változtatja, gyöngeségünket pedig erővé. Hát még mi mindent tartogat majd nekünk, ha nem hagyjuk el, hanem mindennap keressük a társaságát, ha a szeretet tettekkel megerősített szavaival fordulunk hozzá, és ha mindenhatóságában és irgalmában bízva minden kérésünkkel hozzá megyünk? Az atya lakomát készít a fiúnak egyszerűen azért, mert hazatért – miután elárulta őt. Mi mindent ad majd nekünk, akik mindig igyekeztünk mellette maradni?

Távol álljon tőlünk, hogy emlékezetünkbe véssük a minket ért bántásokat, az elszenvedett megaláztatásokat, bármilyen igazságtalanok, modortalanok és durvák voltak is, mert Isten gyermekeihez nem illik, hogy számontartsák a sérelmeiket, hogy majd mások elé tárják azokat. Nem felejthetjük el Krisztus példáját, és keresztény hitünket nem vehetjük fel, majd le, úgy, mint a ruhát: a hitünk meggyengülhet vagy megerősödhet, de akár el is veszhet. A természetfeletti élet által a hit megerősödik, a lélek pedig beleborzong a gondolatba is, hogy milyen nyomorultul mezítelen az ember Isten nélkül. Ezért megbocsát, és hálát ad: Istenem, szegény életemet szemlélve nem találok okot a hiúságra, büszkeségre még kevésbé; csak arra látok okot – és nem is egyet –, hogy mindig alázatos legyek, és bánjam a bűneimet. Jól tudom, hogy az uralkodás legjobb módja a szolgálat.