Pontlista

Hitből fakadó tettek

És azonnal elkezdődik egy isteni párbeszéd, egy olyan csodálatos beszélgetés, amely meghat és lángra gyújt, mert Bartimeus most te vagy és én. Az Úr azt kérdezi: Quid tibi vis faciam? Mit tegyek veled? És a vak felel: Uram, hogy lássak16. Magától értetődik! És te? Te vajon látsz? Nem voltál-e úgy néha, mint ez a jerikói vak? Emlékszem, hogy sok évvel ezelőtt, amikor erről a helyről elmélkedtem, éreztem, hogy az Úr vár tőlem valamit – de nem tudtam, mit – és hogy röpimákkal válaszoltam. Uram, mit akarsz? Mit kérsz tőlem? Sejtettem, hogy valami újat akar tőlem, és az a Rabboni, ut videam – Uram, hogy lássak – engem is rávett, hogy szüntelen imában kérjem Krisztust: Uram, add, hogy az történjen, amit Te akarsz tőlem.

Az ima párbeszéd

Már az ima útján járunk. Hogyan menjünk tovább? Nem vettétek észre, hogy sok férfi és nő azt a benyomást kelti, mintha önmagukkal beszélnének, és szívesen is hallgatnák önmagukat? Csak szavak és szavak önmagukkal beszélgetve, fáradhatatlan körökben problémák körül, amelyek gondot okoznak nekik, de közben nincs hely megoldások számára: azt kell gondolnunk, hogy az ilyen emberek egyetlen mozgatója az a beteges élvezet, hogy önmagukat sajnáltassák vagy csodáltassák, semmi egyéb.

Ha valóban teljes nyíltsággal csupán könnyíteni akarunk szívünkön, tanácsot kérünk olyan emberektől, akik szeretnek és megértenek minket. Beszélünk az apánkkal, anyánkkal, feleségünkkel, férjünkkel, testvérünkkel, barátunkkal. Ez már párbeszéd, még ha gyakran nem is annyira hallani szeretnénk valamit, mint elmondani, ami foglalkoztat, kiönteni a szívünket. Kezdjünk el Istennel is így beszélgetni, abban a biztos tudatban, hogy hall bennünket, és válaszol nekünk. A szavaira figyelni fogunk, és megnyílunk neki alázatos, bizalommal teli társalgásban, amelyben szó lesz mindenről, ami elménket és szívünket foglalkoztatja: örömteli és szomorú élményekről, reményekről és csalódásokról, sikerekről és kudarcokról, még jelentéktelen mindennapi élményeinkről is. Mert időközben észrevesszük, hogy mennyei Atyánkat minden érdekli, ami ránk vonatkozik.

Győzzétek le a restséget, ha az szívetekbe be akar lopakodni, és ne gondoljátok, hogy az imádság várhat. Benne jutunk el a kegyelem forrásához, ezt nem lehet másnapra halasztani. Most van itt az ideje! Isten egész nap szeretettel néz bennünket, ő az, aki az ima bensőséges találkozásában vezet bennünket: és – ismétlem – neked is, nekem is rá kell bíznunk magunkat, mint a testvérünkre, barátunkra, édesapánkra. Mondd Neki – én is ezt teszem most – hogy Ő végtelenül fölséges, teljességgel jó és irgalmas. És így folytasd: ezért akarlak Téged egészen szeretni, akkor is, ha faragatlan fickó vagyok, és, ha szegény kezem kérges és a földi út porától piszkos.

Talán először alig vesszük észre, de haladunk előre: határozott és biztos lépésekkel, összhangban Istennel, és azzal a biztos meggyőződéssel, hogy az Úr oldalán még a fájdalom, az önmegtagadás, és a szenvedés is édes. Milyen erősnek érzi magát Isten gyermeke, ha ennyire közel érzi magát apjához! Ezért vagyok biztonságban nálad, Uram és Atyám; bármi is történjék velem, mert Te vagy a sziklám és erődöm20.

Talán úgy érzed, hogy bűneid száma oly nagy, hogy az Úr nem hallgathat meg téged. Tévedsz, mert az Ő szíve telve van irgalommal. Ha a vigasztaló fölismerés ellenére mégis rád nehezedik nyomorúságod, lépj elé úgy, mint a vámos28: Uram, itt vagyok, tégy velem, amit akarsz! Idézd emlékezetedbe, amit Máté írt arról, hogyan vitték a bénát Jézus elé. A beteg nem szól egy szót sem, csak fekszik Isten színe előtt. Annak az embernek a töredelme, bűnbánata, aki tudja, hogy semmit sem érdemel, meghatja az Urat, és mint mindig, irgalmasnak bizonyul: Bízzál fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.”29

Azt tanácsolom imádra vonatkozóan, éld bele magad úgy az Evangélium elbeszéléseibe, mintha te is résztvevője lennél. Először is, képzeld magad elé azt a történést, amelyet szeretnél összeszedetten szemlélni. Azután értelmeddel végiggondolod a Mester életének egy jellemvonását: szerető szívét, alázatát, tisztaságát, azt, ahogyan az Atya akaratát teljesítette. Mondd el neki, hogy hasonló esetben veled, hogy történik ez, mi foglalkoztat abban a pillanatban, mi megy végbe benned. Maradj figyelmes, talán rá akar vezetni valamire; és sugall valamit bensődben, felfedezel valami újat, finoman korhol.

Ha figyelmesen hallgatjuk Szent Pál buzdítását, az felkavar, és szívünket mélyen megrendíti: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek.”1 Ma újra emlékezetembe idézem e szavakat, és emlékeztetlek benneteket és az egész emberiséget is arra, hogy Isten azt akarja, hogy szentek legyünk.

Ahhoz, hogy a lelkeknek elhozzuk az igazi békét, hogy átalakítsuk a világot, és a világ dolgain keresztül Istent, a mi Urunkat keressük, nélkülözhetetlen a személyes életszentség. Amikor különböző országokból származó és nagyon eltérő társadalmi helyzetű emberekkel beszélgetek, gyakran kérdezik tőlem: Mit mond nekünk, házasoknak? És nekünk, akik a földeken dolgozunk? Az özvegyeknek? És a fiataloknak?

Mindig elmondom nekik, hogy egy „fazékból” adok mindenkinek. Majd elmagyarázom, hogy az Úr Jézus kivétel nélkül mindenkinek hirdette az Örömhírt. Egyetlen „fazék” van és egyetlen étel: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.”2 Isten minden egyes embert az életszentségre hív, mindenkitől szeretetet kér: fiataloktól és idősektől, egyedülállóktól és házasoktól, egészségesektől és betegektől, tanultaktól és tanulatlanoktól, függetlenül attól, hogy hol élnek és dolgoznak. Egyetlen módja van annak, hogy az Istennel való kapcsolatunk és a belé vetett bizalmunk növekedjék: az imában találkozni vele, beszélgetni vele, két szív közötti párbeszédben kimutatni neki a szeretetünket.

Istennel beszélni

„Ha majd segítségül hívtok […]: meghallgatlak titeket.”3 Segítségül hívjuk őt, beszélgetünk vele, hozzá fordulunk. Tettekre kell váltanunk az apostol buzdítását: „Sine intermissione orate”4, szüntelenül imádkozzatok, bármi történjék is. „Ne csak szívből, hanem teljes szívetekből.”5

Arra gondoltok talán, hogy az életet nem mindig könnyű elviselni, hogy igazán sok a kellemetlenség, fáradság, nyomasztó gond. Megint csak Szent Pállal felelek: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”6 Semmi sem választhat el bennünket Isten szeretetétől, a szeretet teljességétől, az Atyánkkal való állandó kapcsolattól.

Ugyanakkor azzal, hogy az Istennel való folyamatos egységre biztatjuk az embereket, nem olyan magasztos ideált állítunk-e eléjük, amelyet a legtöbb keresztény nem képes elérni? A cél valóban magas, de nem elérhetetlen. Az életszentség útja az imádság útja; és az imádságnak apránként kell gyökeret eresztenie a lélekben, mint a kis magnak, amely idővel lombos fává változik.

Szóbeli imákkal kezdjük, amelyekkel gyermekként sokan szóltunk Istenhez: szívből jövő, egyszerű szavakkal fordulunk az Úrhoz és Édesanyjához, aki a mi Anyánk is. A mai napig reggel és este elmondom azt a felajánló imát, amelyre a szüleim tanítottak: „Ó, Úrnőm és Anyám! Neked ajánlom magam egészen, és gyermeki szeretetem jeléül ma neked szentelem a szemem, a fülem, a nyelvem és a szívem…” Mi ez, ha nem a szemlélődés csírája és a bizalommal teli önátadás egyértelmű jele? Miről beszélnek a szerelmesek, amikor találkoznak? Hogyan viselkednek? Feláldozzák önmagukat és mindenüket azért, akit szeretnek.

Először egy fohász, aztán még egy és még egy, amíg az ember kevésnek nem érzi ezt, mert már nem elég a szó. Ekkor az Istennel való bensőséges kapcsolat lép a szavak helyébe: szünet nélkül szemléljük Őt, és nem fáradunk bele. Foglyokként élünk, mintegy megláncolva. Miközben állapot- és hivatásbeli kötelességeinket minden tévedésünk és korlátunk ellenére a lehető legtökéletesebben teljesítjük, a lelkünk szabadulni kíván. Sürgető vágy viszi Isten felé, aki mágnesként vonzza, és e találkozás édes meglepetésének hatására elkezdi Jézust nagyobb erővel szeretni.

„Jóra fordítom sorsotokat, és összegyűjtelek titeket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak benneteket.”7 Az ima segítségével megszabadulunk a szolgaságból. Szabadnak tudjuk magunkat, a lélek a szerető egyesülés himnuszával felemelkedik Istenhez, és nem akar többé elválni tőle. Egészen új módon jár az életben, isteni, természetfölötti, csodálatos módon. Oly sok XVI. századbeli spanyol író példáját követve talán mi is ízlelgethetjük ezeket a szavakat: azért élek, mert már nem én élek, hanem Krisztus él bennem!8

Örömmel elfogadjuk, hogy sok évig kell munkálkodnunk ezen a világon, mert Jézusnak kevés barátja van itt lent. Nem húzzuk ki magunkat az alól a kötelezettség alól, hogy az életünk Isten és az Egyház szolgálatáról szóljon, és minden erőnkkel erre törekedjünk. Mindezt szabadon tesszük: „in libertatem gloriæ filiorum Dei”9, „qua libertate Christus nos liberavit”10, Isten fiainak szabadságával, amelyet Krisztus szerzett meg nekünk kereszthalála árán.

Nem kizárt, hogy már az út elején sűrű porfelhőbe keveredünk, és szentté válásunk ellenségei – hatalmukkal visszaélve – oly heves és ravaszul kieszelt pszichológiai terrort zúdítanak ránk, hogy még azokat is magukkal sodorják az általuk kijelölt nevetséges úton, akik hosszú ideig értelmesen és tisztességesen viselkedtek. Bár hangjuk úgy cseng, mint egy törött harangé, amelyet rossz fémből öntöttek, és nem úgy, mint a pásztor hívogató füttyszava, lealacsonyítják a szót, amely Isten egyik legszebb ajándéka az embereknek, csodálatos adomány, amely arra hivatott, hogy a szeretet, valamint az Úrral és teremtményeivel való barátság magasztos gondolatait fejezze ki. Így érthetővé válik, miért mondja Szent Jakab, hogy a nyelv „a gonoszság világa”11. Rengeteg kárt tehet hazugsággal, rágalmazással, megszégyenítéssel, csalással, sértéssel, rosszindulatú célzásokkal.