Pontlista

Valahányszor vágyat érzünk a szívünkben, hogy jobbá váljunk és az Urat nagylelkűbben szolgáljuk, és mikor keresztény életünk számára útmutatót, vezércsillagot keresünk, a Szentlélek emlékeztet bennünket az evangélium szavaira, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni1. Az ima az alapja minden tettünknek, amely Isten felé irányul: az imával mindenhatóak vagyunk, és ima nélkül semmit sem érünk el.

Szeretném, ha ma, ebben az elmélkedésben egyszer s mindenkorra meggyőződnénk annak a szükségességéről, hogy szemlélődő lelkekké váljunk: akár az utcán, akár munkahelyen vagyunk, az Istennel való beszélgetésnek folyamatosnak kell lennie, és sohasem szakadhat meg a nap folyamán. Ez az egyetlen útja annak, hogy a Mester lépéseit hűen követhessük.

Sose hiányozzanak napjainkból azok a pillanatok, amelyeket az Úrhoz való kapcsolatunknak tartunk fönn: felemeljük hozzá gondolatainkat, a szájnak nem kell szólnia, mert énekel a szív. Szánjunk erre az imára elegendő időt, és ha lehetséges, végezzük ugyanabban az időben. A tabernákulum előtt, egészen közel Hozzá, aki szeretetből akart ott maradni nekünk. Vagy ha másképpen nem megy, egyszerűen ott, ahol éppen vagyunk, hiszen Isten kimondhatatlan módon jelen van lelkünkben, ha a kegyelem állapotában vagyunk. Mégis azt tanácsolom neked, hogy mindig, amikor csak tudsz, menj a kápolnába: szándékosan nem templomot mondok, hogy világossá tegyem, ne az ünnepélyességet keresd, hanem emeld összeszedetten lelkedet az ég felé azzal a meggyőződéssel, hogy az Úr a tabernákulumban, ahol szentségi alakban valóban jelen van, lát és hall bennünket, vár reánk és irányítja vele való együttlétünket.

Ha akar, mindenki képes közületek az Úrral beszélgetni a maga egyéni módján. Nem szívesen beszélek módszerekről és formulákról, mert senkit sem akarok fűzőbe kényszeríteni. Az én fáradozásom mindig arra irányul, hogy mindenkit bátorítsak, keresse az Úrral való közeli kapcsolatot, de minden egyes lélek a maga sajátosságaival. Kérjétek őt, hogy nyomja rá szándékai bélyegét életünkre: nemcsak az értelmünkre, hanem mélyen szívünkbe is, és ugyanúgy külső tevékenységünkre is. Biztosítalak titeket, hogy ilyen módon az önzés sok csalódásától és csapásától menekültök meg, és erőre találtok, hogy a jót elterjesszétek környezetetekben. Mennyi kellemetlenség oldódik meg, ha bensőleg teljesen Isten kezére bízzuk magunkat, ő sosem hagy el bennünket! Jézus szeretete az övéi iránt minden alkalommal új módon nyilvánul meg, más és más árnyalatú a betegek iránt, a bénák iránt Megkérdezi: mi a baj? Az, hogy és azonnal világosság gyúl ki bennünk, vagy legalábbis igent mondunk neki, és eltölt a béke.

Ha hívlak, hogy beszélgesd ki magadat az Úrral, akkor leginkább személyes nehézségeidre gondolok. Ami minket leginkább boldogtalanná tesz, az többé-kevésbé álcázott gőgből származik. Önmagunkat rendkívül értékesnek és tehetségesnek tartjuk, és megalázottnak érezzük magunkat, ha mások másként értékelnek minket. Milyen jó lehetőség ez arra, hogy elkezdjünk imádkozni és változtassunk gondolkodásunkon. Új útra térni sohasem késő, de célszerű a lehető leghamarabb hozzáfogni.

Az imában gőgünk a kegyelem segítségével alázattá alakulhat át. Ekkor kihajt a lélekben az igazi öröm, bár szárnyainkon ott tapad még nyomorúságunk sara, és csak lassan szárad meg. Ez a sárkéreg azonban később az önmegtagadásoktól lehull, és az isteni irgalmasság szelétől emelve nagyon magasra szállhatunk.

Ha figyelmesen hallgatjuk Szent Pál buzdítását, az felkavar, és szívünket mélyen megrendíti: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek.”1 Ma újra emlékezetembe idézem e szavakat, és emlékeztetlek benneteket és az egész emberiséget is arra, hogy Isten azt akarja, hogy szentek legyünk.

Ahhoz, hogy a lelkeknek elhozzuk az igazi békét, hogy átalakítsuk a világot, és a világ dolgain keresztül Istent, a mi Urunkat keressük, nélkülözhetetlen a személyes életszentség. Amikor különböző országokból származó és nagyon eltérő társadalmi helyzetű emberekkel beszélgetek, gyakran kérdezik tőlem: Mit mond nekünk, házasoknak? És nekünk, akik a földeken dolgozunk? Az özvegyeknek? És a fiataloknak?

Mindig elmondom nekik, hogy egy „fazékból” adok mindenkinek. Majd elmagyarázom, hogy az Úr Jézus kivétel nélkül mindenkinek hirdette az Örömhírt. Egyetlen „fazék” van és egyetlen étel: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.”2 Isten minden egyes embert az életszentségre hív, mindenkitől szeretetet kér: fiataloktól és idősektől, egyedülállóktól és házasoktól, egészségesektől és betegektől, tanultaktól és tanulatlanoktól, függetlenül attól, hogy hol élnek és dolgoznak. Egyetlen módja van annak, hogy az Istennel való kapcsolatunk és a belé vetett bizalmunk növekedjék: az imában találkozni vele, beszélgetni vele, két szív közötti párbeszédben kimutatni neki a szeretetünket.

Istennel beszélni

„Ha majd segítségül hívtok […]: meghallgatlak titeket.”3 Segítségül hívjuk őt, beszélgetünk vele, hozzá fordulunk. Tettekre kell váltanunk az apostol buzdítását: „Sine intermissione orate”4, szüntelenül imádkozzatok, bármi történjék is. „Ne csak szívből, hanem teljes szívetekből.”5

Arra gondoltok talán, hogy az életet nem mindig könnyű elviselni, hogy igazán sok a kellemetlenség, fáradság, nyomasztó gond. Megint csak Szent Pállal felelek: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”6 Semmi sem választhat el bennünket Isten szeretetétől, a szeretet teljességétől, az Atyánkkal való állandó kapcsolattól.

Ugyanakkor azzal, hogy az Istennel való folyamatos egységre biztatjuk az embereket, nem olyan magasztos ideált állítunk-e eléjük, amelyet a legtöbb keresztény nem képes elérni? A cél valóban magas, de nem elérhetetlen. Az életszentség útja az imádság útja; és az imádságnak apránként kell gyökeret eresztenie a lélekben, mint a kis magnak, amely idővel lombos fává változik.

A legszentebb Szentháromság

Egyszerű, szép szóbeli imákkal kezdtük, amelyeket gyermekként tanultunk, és soha nem szeretnénk őket elhagyni. Ez a gyermeki ártatlansággal kezdett imádság most már széles, szelíd és biztos folyóként áramlik, mivel az ahhoz fűződő barátság nyomát követi, aki azt mondta: „én vagyok az út.”28 Ha így szeretjük Krisztust, ha szent vakmerőséggel abban a sebben keresünk menedéket, amelyet a lándzsa ejtett az oldalán, akkor beteljesedik a Mester ígérete: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”29

Ezután a szívnek már szüksége van rá, hogy mindegyik isteni Személyt külön megismerje és imádja. A lélek számára ez mintegy új felfedezés a természetfeletti életben; olyan, mint amikor egy kisgyermek apránként felfedezi a világot. A lélek szerető párbeszédet folytat az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Nem esik nehezére hagyni, hogy az életadó Vigasztaló működjön benne, aki nekünk adja magát anélkül, hogy megérdemelnénk, és megajándékoz minket természetfeletti ajándékaival és erényeivel.