Pontlista

Mint a szívverés

Tudom, hogy Isten színe előtt megpróbáljátok átvizsgálni életeteket, amíg beszélek hozzátok. Ugye igaz, hogy néha rossz érzést okoz neked, nyugtalan pillanatot, amikor isteni hívásokra nem feleltél? Vagy hogy a képmutatók útját jártad, és csak magadra gondoltál? Kifelé igyekeztél megőrizni boldogtalanul a keresztény magatartás látszatát, belül azonban megtagadtad a lemondást, nem álltál ellen sötét szenvedélyeknek, ahelyett hogy korlátlan és önzetlen odaadásban éltél volna, mint Jézus Krisztus.

Értsétek meg, hogy mikor most a tabernákulum előtt imádkoztok, nem szabad azzal megelégedni, hogy hallgatjátok a pap szavát, aki megpróbálja mindegyiktek imáját jobban az adott téma felé terelni. Én ösztönzéseket adok neked, támpontokat arra, hogy magad elmélkedj rajtuk. Beszélgess róluk nagyon személyesen és csöndesen Istennel, alkalmazd mostani helyzetedre, és így majd világosan meglátod Isten fényében, mi az, ami helyes magatartásodban, és mi fejlődik rossz irányba, azután pedig a kegyelem segítségével ki tudod majd javítani.

Köszönd meg Istennek sok önzetlen jócselekedetedet. Elmondhatod a zsoltáros imáját te is: Kihúzott a nyomorúság verméből, a sár fertőjéből; lábamat kősziklára helyezte, lépéseimet biztossá tette16. Kérj bocsánatot mulasztásaidért is, mert volt úgy, hogy eltévedtél a képmutatás sivár útvesztőjében, amikor „Isten dicsőségéről” és „az embertárs javáról” beszéltél, pedig csak magadnak akartál babérokat szerezni… Légy bátor és nagylelkű, vesd le mindezt, mondd az Úrnak, hogy nem akarod már félrevezetni őt és az embereket.

Ezután itt az ideje annak, hogy égi Anyádhoz könyörögj, vegyen a karjába, és irányítsa rád Fia irgalmas tekintetét. Kezdj el mindjárt konkrét jóföltételeket megfogalmazni: irtsd ki végre ezt vagy azt a kis dolgot, bármennyire fáj is. Ismered őket, Isten is ismeri: gőg, érzékiség, a természetfölötti látásmód hiánya. Ezek összefognak, és azt suttogják neked: de hiszen az ilyesmi szóra sem érdemes! Micsoda apróságok! Ne állj szóba a kísértéssel, mondd neki azt: én ebben is, mert ez isteni követelmény, odaadó akarok lenni! Nagyon igazad lesz, ha így gondolkozol, mert a szeretet a kis dolgokban mutatkozik meg igazán. A legkeményebb áldozatok azok közt, amelyeket az Úr kér, rendszerint az egészen kicsinyek. Ezek olyan rendszerességet kívánnak, és olyan nagy a jelentőségük, mint a szívverésnek.

Hány anyát ismertél már, aki hősi és rendkívüli dolgokat tett? Bizonyára nagyon keveset. De azt tudjuk, te is meg én is, milyen sok anya van, akik hősiesen élnek, igazán hősiesen, bár ez nem tűnik föl, nem látványos. Sohasem jelennek meg szalagcímeken, de folyton föláldozzák magukat, örömmel felejtik el saját kívánságaikat és hajlamaikat, ajándékba adják idejüket, lemondanak önmaguk érvényesítéséről, sikeréről, csak gyermekeik boldogok legyenek.

Becsületesen élni

Ha nem szerzünk magunknak mindegyre ösztönző erőt hétköznapjaink számára az Evangéliumból, az annak a jele, hogy nem szemléljük elég odaadóan. Közületek sokan fiatalok még, vannak, akik idősebbek. Mi jó gyümölcsöt akarunk teremni, különben nem is lennénk itt. Igyekszünk viselkedésünkbe bevonni az áldozat szellemét, kamatoztatni akarjuk az Istentől ránkbízott talentumokat, mert érezzük magunkban a buzgóságot a lelkek iránt. De nem ez volna az első eset, ha valaki közületek teljes jóakarattal áldozatul esne egy ilyen vegyes társaságnak – ex phariseis et herodianis11, mint a farizeusok és a Heródes-pártiak. Ezek csapdát állítanak, holott keresztényként Isten jogait kellene védeniük, s ehelyett a gonoszság erőivel kötnek szövetséget azok zaklatására, akik testvéreik a hitben, és a közös Megváltó művének szolgái.

Legyetek okosak, egyszerűségben tevékenykedjetek, mert ez Isten igazi gyermekeinek erénye. Beszédetek és ahogyan tesztek valamit, legyen természetes. Járjatok a dolog végére, ha kérdésesnek láttok valamit, ne maradjatok a felszínen. És legyetek előre tisztában vele, hogy keresztény kötelességeitek komoly és az életszentség szellemében való teljesítése másokban és önmagunkban is okozhat kellemetlenséget.

Az egyetlen út

Régóta tudjuk, hogy a felebaráti szeretet erényének, a keresztény élet központi tényének semmi köze azokhoz a karikatúrákhoz, amelyeket a fecsegők ránk akarnak tukmálni. De miért kell mindegyre prédikálni róla? Kötelességszerű gyakorlat csupán? Elmélet csupán, amelyet csak ritkán lehet valós tettekre váltani?

Ha környezetünkre tekintünk, könnyen jutunk arra a föltételezésre, hogy a szeretet illúzió. De ha természetfölötti szempontból, és mélyebben vizsgáljuk, megmutatkozik, miért van ez az erény a terméketlen senyvedés állapotában: hiányzik az állandó bensőséges kapcsolat Jézus Krisztussal, a tegező viszony az Úrral, és mert a lélek félreismeri sajátmagában a Szentlélek működését, azét a Lélekét, akinek első gyümölcse éppen a szeretet.

Utalva az apostol tanácsára – Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét32 – megjegyzi egy egyházatya: Ha szeretjük Krisztust, könnyű lesz nekünk egymás gyöngeségeit elviselnünk, azokét is, akiket még nem szeretünk, mert nem tettek semmi jót33. Ez a szeretetben való növekedés fölfelé vezető útja. Tévedés volna azt hinni, hogy először a humanitás és a szociális segítség műveiben kell gyakorolni magunkat, és az istenszeretetet kikapcsolni. Ne hanyagoljuk el Krisztust a beteg felebaráttal való törődés miatt, mert Krisztuskedvéért kell a beteget szeretnünk34.

Tekintsetek folyton Krisztusra, lássátok, hogy nem adta föl istenvoltát, úgy alázta meg magát, és vett föl szolgai alakot35, hogy szolgálhasson bennünket; mert csak ebből a látószögből nyílnak meg nekünk azok a célok, amelyekért valóban érdemes fáradni. A szeretet keresi az egyesülést, az eggyé válást a szeretett személlyel. Ha egyesülünk Krisztussal, egészen eltölt bennünket a törekvés, hogy életét, az odaadást, a mérhetetlen szeretetet és a halált is vállaló áldozatot utánozzuk. Krisztus alapvető döntést kíván tőlünk: vagy önzésben és magunkra maradva sorvasztjuk el életünket, vagy egész szívvel elkötelezzük magunkat a szolgáló életre.

Élő ima

„[…] fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem.”34 Bejárom nemcsak a várost, hanem az egész világot, egyik végétől a másikig, végigjárok minden nemzetet és népet, széles utakon és szűk ösvényeken, hogy megtaláljam a lelkem békéjét. És meg is találom a mindennapok elfoglaltságaiban, amelyek nem akadályok, hanem éppen hogy utat és okot kínálnak arra, hogy egyre jobban szeressem Istent, és egyre szorosabban egyesüljek vele.

Amikor a csüggedés, a viszontagságok, a küzdelmek, a megpróbáltatások, egy újabb sötét lelki éjszaka heves kísértéseivel szembesülünk, a zsoltáros e szavakat ülteti el gondolatainkba és adja az ajkunkra: „minden szükségben közel vagyok hozzá”35. Mi az én keresztem, Jézus, a Te keresztedhez képest? Mik az én karcolásaim a Te sebeidhez képest? Mit számít ez a kevés gond, amelyet a vállamra raktál, a Te mérhetetlen, tiszta és végtelen szeretetedhez képest? A szíveteket – és az enyémet – eltölti a szent vágy, és megvalljuk az Úrnak – tetteinkkel –, hogy belebetegedtünk a szerelembe36.

A lelkünk szomjazni kezd Istenre, vágyunk rá, hogy megértsük a könnyeit, lássuk a mosolyát, az arcát… Úgy gondolom, hogy a legjobban a Szentírás szavait ismételve tudjuk ezt kifejezni: „amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem!”37 A lélek Istenbe merülve, istenivé válva él tovább: a keresztény ember szomjas vándor lett, aki a forrás vizével próbálja csillapítani szomját.38