Pontlista

Szeretném ezt a beszélgetésünket az Úr előtt azzal folytatni, amit évekkel ezelőtt jegyeztem föl, és ma sem vesztett időszerűségéből. Akkor fölírtam Avilai Szent Teréznek ezt a gondolatát: Ami mulandó és Istennek nem tetsző, az mind semmi, – sőt a semminél is kevesebb (Avilai Szt. Teréz, Életének könyve, 20, 26). Értitek-e már, hogy miért veszti el a lélek a békességét, belső nyugalmát, ha eltávolodik céljától, és elfelejti, hogy Isten életszentségre teremtette? Legyen gondotok rá, hogy természetfölötti értelmet adjatok mindennek, akkor is, ha pihentek vagy üdülés közben vagytok – hiszen életünknek ezek is legalább olyan fontos részei, mint a munka.

Kitűnő dolog, ha nagy tekintélyt szereztek hivatásbeli munkátokkal; ha világi ügyekben való elkötelezettségetekkel – mindenkor teljes szabadsággal – sikereket értek el – kitűnő dolog. De ha emiatt elvesztitek érzéketeket a természetfölötti iránt, amely mindent tevékenységeteket meg kell, hogy határozza, akkor mégis elszomorítóan utat tévesztettetek.

De térjünk vissza elmélkedésünk témájához. Az mondtam, hogy a legnagyobb társadalmi vagy foglalkozásbeli siker csak nyomorúságos kudarc, ha elengeditek magatokat, és elfordultok Istentől. Isten szemében – és csupán ez számít – csak az győztes, aki azért küzd, hogy hiteles keresztényként éljen. Itt nincs középút! Ez az, amiért annyi embert találsz, akiknek emberi szemszögből nézve minden okuk megvolna, hogy boldogok legyenek, és mégis hajszoltan és elkeseredetten tengődnek. Bőven merítettek az örömökből, de ha kissé megkaparod a felszínt, epénél is keserűbb dolgokat találsz. Velünk ez nem történhet meg, ha azon fáradozunk, hogy mindenben Isten akaratát teljesítsük, tiszteljük őt és dicsőítsük, és mindenfelé az ő országát terjesszük.

Itt az idő, hogy így kiáltsunk: emlékezzél meg ígéreteidről, hogy elteljek reménnyel; ez vigaszt nyújt majd nekem, aki senki vagyok, és életemet bátorsággal tölti el.22 Az Úr azt akarja, hogy mindenben számítsunk rá. A napnál világosabban látjuk, hogy nélküle semmit sem tehetünk23, vele azonban mindenre képesek vagyunk24. Így megszilárdul bennünk az elhatározás, hogy mindig az ő jelenlétében járjunk.25

Az isteni fénnyel felvértezett értelmünk – amely ugyan tétlennek tűnik – belátja, hogy nem férhet kétség ahhoz, hogy ha a Teremtő mindenkivel törődik, még ellenségeivel is, mennyivel inkább gondját viseli barátainak. Eljutunk arra a meggyőződésre, hogy minden rossz, minden nehézség a javunkra válik, és így szilárdabban ver gyökeret lelkünkben az öröm és a béke, amelytől semmilyen emberi erő nem tud megfosztani minket, mert e „látogatások” után mindig rajtunk marad rajtunk az ő keze nyoma, egy isteni nyom. Ezért magasztaljuk az Urat, Istenünket, aki csodálatos dolgot művelt velünk26, és megértjük, hogy képesnek teremtett bennünket arra, hogy mérhetetlen kincset mondhassunk magunkénak.27

„Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez”30, úgy siettünk mi is ide szomjazva, kiszáradt torokkal. Inni akarunk az élő víz forrásából, és egész nap a legtermészetesebb módon időzünk ennél az örök életre fakadó tiszta és bőséges vízforrásnál31. A szavak feleslegesek, mert a nyelvet cserben hagyja kifejezőereje; az értelem elcsendesedik. Itt nem gondolkodunk, hanem szemlélődünk. A lélek pedig ismét dalra fakad, új ének hangzik fel benne, mivel érzi és tudja, hogy Isten szünet nélkül szeretettel nézi őt.

Nem rendkívüli helyzetekre gondolok, hanem sokkal inkább olyanokra, amelyek mindennapos élmények (lehetnek) a lelkünk életében: a szeretet bolondságára, amely természetes módon és feltűnés nélkül megtanít szenvedni és élni, mert Isten megajándékoz minket a bölcsességgel. Micsoda nyugalom és béke tölti el a lelket, amely az életre vezető keskeny úton32 halad!

Aszkézis ez? Vagy misztika? Nem foglalkozom vele. Mit számít, hogy aszkézis-e vagy misztika? Isten ajándéka. Ha törekszel az elmélkedő imádságra, az Úr nem tagadja meg tőled a segítségét. Hit és hitből fakadó tettek: tettek, mert az Úr napról napra többet vár, amint azt a kezdetektől fogva megtapasztaltad, és amint annak idején én is mondtam neked. Mindez már szemlélődés és egyesülés Istennel. Ilyennek kell lennie sok keresztény életének: mindenki halad a saját lelki útján – végtelen ilyen út van – a világ dolgai közepette, még akkor is, ha nincs ennek tudatában.

Ez az imádság és magatartás nem térít el mindennapi elfoglaltságainktól, hanem nemes emberi buzgalmunk mellett az Úrhoz vezet. A teremtmény, aki minden tennivalóját felemeli Istenhez, istenivé teszi a világot. Oly sokszor meséltem el példaként Midász király történetét, aki arannyá változtatott mindent, amihez csak hozzáért. Személyes hibáink ellenére mi is a természetfeletti érdemek aranyává változtathatunk mindent, amivel csak dolgunk van.