Pontlista

Anyánk, az Egyház mindig hirdette a szabadságot, és a fatalizmus minden változatát, a régieket éppúgy, mint az újakat, elutasította. Kimondta, hogy minden ember saját sorsának ura, a jóé és a rosszé: Aki jót tett, bemegy az örök életre, aki viszont rosszat, az örök tűzre (Quicumque hitvallás). Ez az iszonyatos döntési lehetőség, ami kezedben, kezemben, mindannyiunk kezében van, és méltóságunk jele, mindig újra megdöbbent bennünket. A bűn annyira az akaratból fakadó rossz, hogy semmiképpen sem volna bűn, ha nem volna kiindulópontja az akarat. Ez az állítás annyira meggyőző, hogy ebben a világot benépesítő kevés bölcs és sok tudatlan egyetért (Szent Ágoston, De vera religione, 14, 27 (PL 34, 133)).

Újból fölemelem szívemet Uramhoz, Istenemhez, hogy megköszönjem neki. Semmi sem akadályozhatta volna meg őt abban, hogy a bűnre képtelennek teremtsen bennünket, és a jóra ellenállhatatlan hajlammal, de ő úgy gondolta, szolgái úgy jobbak, ha szabadságban szolgálnak Neki (Szent Ágoston, uo. (PL 34, 134)). Milyen nagy a szeretete, mekkora az irgalma a mi Atyánknak! Ha Isten gyermekei iránti szeretetének ekkora tetteire tekintek, jótettekre, amelyek azt hirdetik, hogy Isten bolondul szeret bennünket, akkor azt szeretném, hogy ezer szívem és ezer szám legyen, hogy az Atyaistent, a Fiúistent és a Szentlélekistent vég nélkül magasztaljam. Szüntelenül dobogtassa meg a szíveteket, hogy a mindenséget gondviselésével kormányzó Isten nem rabszolgákat, hanem szabad gyermekeket akar. Akkor is, ha ősszüleink bukása miatt bűnre való hajlammal, proni ad peccatum születtünk, mindegyikünk lelkét megajándékozta isteni Lelke egy szikrájával, a jó utáni vággyal, a soha véget nem érő béke szomjával, és elvezet bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy az igazság, a boldogság és a szabadság csak akkor a miénk, ha hagyjuk, hogy az örök élet magvetése kihajtson bennünk.

De ha választanunk kell, hisz a szolgálat mindenképp, az emberlét velejárója, akkor nincs jobb lehetőség, mint szeretetből az isteni szolgaság útjára lépni. Csakhogy abban a pillanatban, amikor ezt megtesszük, minden megváltozik, szolgából baráttá és gyermekké válunk. A különbség pedig: ugyanazzal az odaadással és buzgósággal szenteljük magunkat minden evilági jó törekvésnek, mint mások, de a lelket nagy béke, öröm és nyugalom tölti el, még nehéz körülmények közt is; mert nem mulandó, hanem az örökre megmaradó hordoz bennünket: Mi nem a szolgáló fiai vagyunk, hanem a szabad asszonyéi (Gal 4, 31).

Honnan ez a szabadság? Krisztustól, Urunktól. Ez az a szabadság, amivel megváltott bennünket (Vö. Gal 4, 31). Ezért tanítja: Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok vagytok (Jn 8, 36). Nekünk, keresztényeknek nem kell magyarázatokat keresnünk ennek az ajándéknak az igazi értelmére, mert az egyetlen szabadság, ami megváltja az embert, az, amit Krisztus szerzett meg nekünk.

Mindig szívesen beszélek szabadságunk kalandjáról, mert éppen ez a mi életünk, a tietek és az enyém. Szabadságban – ismétlem, gyermekekként, nem rabszolgákként – járunk azon az úton, amelyet az Úr mindegyikünknek megmutatott. Vidáman, könnyed nyugalommal tesszük, és élvezzük Isten ajándékaként.

Szabadon, kényszer nélkül döntök Isten mellett: mert így akarom, és azt választom, hogy szolgálok, és földi létemet odaadássá alakítom a többiekért – Uram, Jézus Krisztus iránti szeretetből. Ha ezt megteszem, akkor ennek a szabadságnak a velejárójaként szabad azt mondanom, hogy Krisztus szeretetétől nem fog elválasztani semmi ezen a földön (Vö. Róm 8, 39).

Azt mondhatjuk, hogy Urunk úgy áll küldetéséhez, amelyet Atyjától kapott, hogy mindig az adott napnak él, és ahogy az őt hallgatókat tanítja isteni szavaival: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit egyetek, se a testetek miatt, hogy mibe öltözzetek. Az élet több az eledelnél, és a test a ruházatnál. Nézzétek a hollókat! Nem vetnek, nem aratnak, nincs kamrájuk, nincs magtáruk, és az Isten táplálja őket. Mennyivel többet értek ti akárhány madárnál! (…) Nézzétek a liliomokat, hogyan növekednek! Nem fonnak és nem szőnek; mégis, mondom nektek: Salamon teljes dicsőségében sem volt úgy öltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vetik, Isten így ruházza, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek13!

Mennyi gondot, mennyi aggódást takaríthatnánk meg, ha erősek volnánk a hitben, és jobban bíznánk az isteni gondviselésben! Ha bizonyosabbak lennénk az isteni segítségben, amely soha sem hagy bennünket cserben! Akkor nem emésztene a sok gond, mert az Úr szava szerint ezeket a pogányok keresik14, vagyis azok, akiknek nincs érzékük a természetfölöttiek iránt. Barátként, papként, atyátokként szeretném minden élethelyzetre vonatkozóan emlékezetetekbe idézni a bizakodást, hiszen Isten irgalmából mindannyian Atyánk gyermekei vagyunk, aki mindenható, az égben és a szívetek mélyén lakik. S ezért, mintha tűzzel tenném, szeretném szívetekbe írni, hogy földi utunkon – belsőleg elszakadva oly sok, állítólag nélkülözhetetlen dologtól – csak optimizmusra van okunk. Atyátok azonban tudja, hogy szükségetek van ezekre15, és ő majd gondoskodik mindenről. Higgyétek el, csak így élhetünk a teremtés uraiként16, és nem esünk abba az iszonyú szolgaságba, amelybe sokan mások, akik elfelejtik, hogy ők Isten gyermekei, és túlbuzgón tervezik a holnapot vagy egy későbbi időpontot, amikor talán már nem is élnek.

Iubilate Deo. Exultate Deo adiutori nostro20, Ujjongjatok az Istennek; dicsőítsétek Istent, egyetlen segítőnket, Jézust. Ha valaki ezt nem érti meg, fogalma sincs a szeretetről, a bűnről, a nyomorúságról! Én csak egy szegény ember vagyok, de megértem, mit jelent a bűn, a szeretet és a nyomorúság. Tudjátok mit jelent, hogy fölemelnek Isten szívéhez? Megértitek, mi az, hogy egy lélek odaborul az Úr elé, megnyílik lelke legmélyéig és kisírja magát? Én például elpanaszolom az Úrnak, hogy magához vesz embereket, akik még fiatalok, és hosszú évekig szerető szívvel szolgálhattak volna neki. Nem tudom megérteni. De ez csak a bizalom panasza, ugyanis tudom, hogy ha elengedném Atyám kezét, rögtön elbotlanék. Éppen ezért, elfogadva az isteni rendelést hozzáteszem, minden szót megnyomva: Történjék, teljesedjék be, dicsérjük és örökké magasztaljuk az Úr mindenek fölött igazságos és mindenek fölött szeretetreméltó akaratát. Ámen. Ámen.

Ez az Evangélium tanítása szerinti magatartás, a szent agyafúrtság egy fajtája és az apostolkodás hatékonyságának a forrása. Belőle fakad istengyermekségünk szeretete és békéje. Ez együttérzésünk és nyugalmunk útja, amelyen elérjük embertársainkat. Csak így sikerül napjainkat Isten szeretetében befejezni, miután megszenteltük munkánkat és miután kerestük és fölfedeztük a földön Isten dolgainak rejtett boldogságát. A szent elfogulatlanságával fogunk viselkedni, és kerülni fogjuk a felnőttek hamis szégyenérzetét, képmutatását, akik félnek attól, hogy visszatérjenek Atyjukhoz, amikor egy bukásban megtapasztalják esendőségüket.

Az Úrnak a mai Evangéliumban elhangzó köszöntésével fejezem be mondanivalómat: Pax vobis! Békesség veletek! A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat21, az Urat, aki bennünket utunkon Atyánkhoz vezet.

Isten fáradhatatlanul megbocsát

A Szentírás szerint még az igaz is hétszer botlik el napjában19 Valahányszor, amikor ezeket a szavakat olvasom, mély szeretet és fájdalom járja át a szívemet. Mert ezáltal is eggyel többször fordul hozzánk az Úr isteni utalással végtelen irgalmára, szelídségére, kedvességére. Légy biztos benne, hogy Isten nem akarja a nyomorúságunkat, de nem is veszi semmibe őket, hanem megszentelődésünk tervébe illeszti.

A szeretettől mélyen megrendülve, mondtam az előbb. Mert ha életemre őszintém tekintek, észreveszem: nem vagyok senki, nincs semmim, nem vagyok képes semmire, semmirekellő vagyok – semmi vagyok! De Ő minden, és Ő az enyém, én az övé, mert nem utasít el engem. Odaadta értem magát. Láttatok valaha is ennél nagyobb szeretetet?

És a fájdalom is mélyen megrendít: vizsgálom viselkedésemet, és megrémülök számtalan hanyagságom láttán. Csak azt a néhány órát kell felidéznem, amióta felkeltem: milyen szegényes a szeretetem és a hűségem. Nagyon fáj, de nem foszt meg békémtől. Leborulok Isten előtt és világosan elmondom neki, hogyan állok. Azonnal érzem a bizonyosságot: mellém áll, és szívem mélyen hallom, amint lassú szavakkal mondja: Meus es tu20 enyém vagy! Tudtam, milyen vagy és tudom is: csak előre!

Nem is lehet másként: ha folyamatosan Isten jelenlétébe helyezkedünk, megnő a bizalmunk, mert észrevesszük, hogy szeretete és hívása mindig él, mert Isten sohasem lankad el irántunk való szeretetében. A remény erénye megtanít bennünket, hogy nélküle még a legkisebb kötelességünket sem tudjuk teljesíteni. De vele, kegyelme által begyógyulnak sebeink, erejével betakarva ellen tudunk állni az ellenség támadásainak, és javulhatunk. Summa summarum: annak a tudata, hogy csak törékeny agyagedények vagyunk, elsősorban arra késztet, hogy reményünket egyre erősebben Krisztusba vessük.