Pontlista

Anyánk, az Egyház mindig hirdette a szabadságot, és a fatalizmus minden változatát, a régieket éppúgy, mint az újakat, elutasította. Kimondta, hogy minden ember saját sorsának ura, a jóé és a rosszé: Aki jót tett, bemegy az örök életre, aki viszont rosszat, az örök tűzre (Quicumque hitvallás). Ez az iszonyatos döntési lehetőség, ami kezedben, kezemben, mindannyiunk kezében van, és méltóságunk jele, mindig újra megdöbbent bennünket. A bűn annyira az akaratból fakadó rossz, hogy semmiképpen sem volna bűn, ha nem volna kiindulópontja az akarat. Ez az állítás annyira meggyőző, hogy ebben a világot benépesítő kevés bölcs és sok tudatlan egyetért (Szent Ágoston, De vera religione, 14, 27 (PL 34, 133)).

Újból fölemelem szívemet Uramhoz, Istenemhez, hogy megköszönjem neki. Semmi sem akadályozhatta volna meg őt abban, hogy a bűnre képtelennek teremtsen bennünket, és a jóra ellenállhatatlan hajlammal, de ő úgy gondolta, szolgái úgy jobbak, ha szabadságban szolgálnak Neki (Szent Ágoston, uo. (PL 34, 134)). Milyen nagy a szeretete, mekkora az irgalma a mi Atyánknak! Ha Isten gyermekei iránti szeretetének ekkora tetteire tekintek, jótettekre, amelyek azt hirdetik, hogy Isten bolondul szeret bennünket, akkor azt szeretném, hogy ezer szívem és ezer szám legyen, hogy az Atyaistent, a Fiúistent és a Szentlélekistent vég nélkül magasztaljam. Szüntelenül dobogtassa meg a szíveteket, hogy a mindenséget gondviselésével kormányzó Isten nem rabszolgákat, hanem szabad gyermekeket akar. Akkor is, ha ősszüleink bukása miatt bűnre való hajlammal, proni ad peccatum születtünk, mindegyikünk lelkét megajándékozta isteni Lelke egy szikrájával, a jó utáni vággyal, a soha véget nem érő béke szomjával, és elvezet bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy az igazság, a boldogság és a szabadság csak akkor a miénk, ha hagyjuk, hogy az örök élet magvetése kihajtson bennünk.

A teremtmény visszautasíthatja Istent, és pusztulni hagyhatja az új és végleges boldogság magvetését. De ha így tesz, akkor nem gyermek többé, hanem rabszolga. Minden dolog az, ami természete szerint megilleti. Ezért ha valami nem hozzá illőre törekszik, nem saját létmódja szerint mozog, hanem idegen erő hajtja; ez pedig szolgai dolog. Az ember természete szerint értelmes lény. Ha értelmesen viselkedik, mozgása aszerint való, ami ő; és ez megfelel a szabadságnak. Ha vétkezik, értelem nélküli módon cselekszik, valami másnak a mozgatóerejétől vezetteti magát, idegen korlátoknak alávetetten. Ezért aki elfogadja a bűnt, a bűn szolgája (Jn 8, 34) (Aquinói Szt. Tamás, Super Evangelium S. Ioannis lectura, cap. 8, lect. 4, 1204, Marietti kiadó, Torino 1952).

Hadd térjek erre vissza mégegyszer: minden ember alávetettje valamilyen szolgaságnak; ezt a tapasztalatot mindenki megszerzi, akár magába tekint, akár maga köré. Van, aki a pénzt imádja, van, aki a hatalmat; vannak elkötelezettjei a félig megnyugtató szkepticizmusnak, és vannak, akik az érzékiség aranyborjúja előtt borulnak térdre. Ugyanebben a tapasztalatban lesz részünk, ha a magasabb dolgokra tekintünk. Egészen eggyéválunk egy munkával, egy többé-kevésbé fontos terv valóra váltásának szenteljük magunkat, elkötelezzük magunkat egy tudományos, művészi vagy vallási feladatnak. Minden, amit szenvedélyes odaadással csinálunk, „szolgasághoz” vezet: de olyanhoz, amit a kívánt cél kedvéért örömmel vállalunk.

Mikor a lakomáról szóló példabeszéd házigazdája megtudja, hogy néhányan azok közül, akiknek a lakomára kellett volna jönniük, kifogásokkal mentették ki magukat, megparancsolja szolgájának: Menj ki az országutakra és a sövényekhez! Kényszerítsd bejönni – compelle intrare – az embereket (Lk 14, 23). Tehát mégis kényszer? Nem vétenek itt erőszakos tettel a törvényes szabadság ellen?

Ha az Evangéliumot szemlélve elmélyedünk Jézus tanításában, rájövünk, hogy ezt a rendelkezést nem szabad összecserélnünk a kényszerrel. Mert Krisztus mindig csak így mondja: Ha tökéletes akarsz lenni..., ha valaki követni akar... Ez a compelle intrare: ösztönözd belépésre, nem fizikai vagy erkölcsi kényszerre vonatkozik, hanem a keresztény példa magávalragadó lendületére, amely olyan hatásos, mint Isten ereje: Nézzétek, hogyan vonz magához az Atya: megörvendeztet tanításával, nem terhel kényszerítéssel. Így vonz magához (Szent Ágoston, In Ioannis Evangelium tractatus, 26, 7 (PL 35, 1610)).

A szabadságnak ebben a légkörében érthetővé válik, hogy a rossz cselekvés nem szabaddá, hanem rabszolgává tesz. Aki vétkezik Isten ellen, megőrzi szabadságát, amennyiben a szabadság a kényszertől való mentességet jelenti, de elveszti, amennyiben bűntől való szabadságot jelent (Aquinói Szt. Tamás, uo). Talán elmondhatja, hogy hajlamát követte, de igazi szabadságról szó sem lehet így. Ugyanis döntése rabszolgája lett, minden döntés legrosszabbikáé: eltávolodott Istentől; és ez nem szabadság.

Ismétlem: nem ismerek el semmiféle szolgaságot, csak az Isten iránti szeretetét. Mégpedig azért, mert a vallás, amint azt más alkalmakkor már elmondtam nektek, az ember legnagyobb lázadása, mivel nem akar állatok módjára élni, és ezért nem elégszik meg semmivel, amíg nem találkozik Teremtőjével, és nem ismeri meg. Azt szeretném, ha ilyen lázadók lennétek, szabadok a bilincsektől, mert azt szeretné – inkább Krisztus akarja így – hogy Isten gyermekei legyetek. Rabszolgaság vagy istengyermekség – ez életünk kettős lehetősége. Isten gyermekei vagy rabszolgák, a gőgé, az érzékiségé, a szorongó önzésé, amelybe oly sok lélek belebonyolódott.

Isten szeretete mutatja meg az igazság, az igaz élet, a Jó útját. Ha elhatározzuk, hogy így felelünk az Úrnak: Rád bízom a szabadságomat! – akkor megszabadulunk minden lánctól, ami jelentéktelen dolgokhoz kötözött, nevetséges gondokhoz, alantas buzgalomhoz. És a szabadság – ez a fölmérhetetlen kincs, ez a drágagyöngy, amit nem szabad a disznók elé vetni (Vö. Mt 7, 6) – már csak arra szolgál, hogy a Jót tegyük (Vö. Iz 1, 17).

Ez Isten gyermekeinek nagyszerű szabadsága. Azoknak a keresztényeknek, akik látva azokat, akik megvetik Isten igéjét, és irigyen vagy szorongva visszahúzódnak, nyomorúságos fogalmuk van hitünkről. Ha valóban teljesítjük Krisztus törvényét – ha törekszünk arra, hogy teljesítsük – mert nem mindig sikerül, akkor olyan lelki biztonságot fedezünk föl magunkban, hogy nem lesz szükségünk arra, hogy máshol keressük a teljes emberi méltóságot.

A hitünk nem jelent sem terhet, sem korlátot. Milyen szegény elképzelése volna a keresztény igazságról annak az embernek, aki ilyen módon gondolkodik! Amikor Istent választjuk, semmit sem vesztünk, sőt mindent elnyerünk: aki lelkéért cserébe meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt 10, 39).

Mi kihúztuk a főnyereményt, miénk az első díj. Ha esetleg elvesztenénk valamikor ezt a tisztánlátást, mélyen meg kellene vizsgálnunk lelkünket. Talán meggyöngült hitre bukkanunk, talán túl kevés személyes kapcsolatra Istennel, talán hiányos imaéletre. Kérnünk kell Istent, – Édesanyja és a mi Anyánk által – hogy növelje bennünk a szeretetet, engedje, hogy megtapasztaljuk boldogító jelenlétét; mert csak akkor éri el az ember a teljes szabadságot, ha szeret – azt a szabadságot, amely mindörökre szeretete tárgyával akar maradni.

A munka: részesedés Isten hatalmában

Az embernek teremtése pillanatától dolgoznia kellett. Ezt nem én találtam ki. Csak nyissuk ki a Szentírás első oldalait. Ott azt olvassuk, hogy – mielőtt a bűn behatolt volna a világba, és mielőtt halál, szenvedés és nyomorúság sújtotta volna a bűn következtében az emberiséget (Vö. Róm 5, 12) – Isten Ádámot a Föld sarából megalkotta; neki és utódainak egy nagyszerű világot teremtett: ut operaretur et custodiret illum (Ter 2, 15), hogy művelje és őrizze meg azt.

Ezért tisztában kell lennünk azzal, hogy a munka nagyszerű valóság és kikerülhetetlen törvény, aminek minden ember így vagy úgy alá van vetve, még akkor is, ha egyesek nem vonatkoztatják magukra. Jól jegyezzétek meg: a munka kötelesség-volta nem az ősbűn követkeménye, sem újkori találmány. A munka létfenntartásunk szükséges eszköze, amivel Isten bízott meg a földön. Tőle kapjuk napjainkat, és részt kapunk teremtői hatalmából, hogy megszerezzük, ami létfenntartásunkhoz szükséges, és evvel együtt termést gyűjtsünk az örök életre (Jn 4, 36): az ember munkára születik, mint a madár repülésre (Jób 5, 7).

Talán valaki azt az ellenvetést hozhatná föl, hogy azóta évszázadok sora múlt el, és ma kevesen gondolkoznak így, egyesek a pénzért, mások családjuk fenntartásáért, sokan társadalmi helyzetük javításáért, képességeik kibontakoztatásáért, rossz szenvedélyük kielégítése érdekében vagy a társadalom haladásáért dolgoznak. Végül pedig mind kínnak tekintik a munkájukat, elkerülhetetlen szükségszerűségnek.

Ellentétben a munkának ezzel a lapos, önző és nyomorúságos szemléletével magunk és embertársaink emlékezetébe kell idéznünk, hogy Isten gyermekei vagyunk, és Atyánk ugyanazt mondja nekünk, mint a példabeszédbeli gazda, aki azt mondja két fiának: Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni! (Mt 21, 28) Teljes bizonyossággal mondhatom nektek: ha mindennap megpróbáljuk személyes kötelességeinket úgy fölfogni, hogy teljesítésüket Isten kéri tőlünk, akkor megtanuljuk, hogy tennivalóinkat emberi és természetfölötti szempontból a lehető legnagyobb tökéletességgel végezzük. Talán az is megesik egyszer, hogy lázadunk ellene, hiszen az idősebb fiú is azt mondta: Nem akarok (Mt 21, 29), de rögtön utána jön a megbánás, és még buzgóbban hozzálátunk, hogy megtegyük, ami kötelességünk.

Akárhol is vagyunk, az Úr éberséget vár tőlünk. Reménységgel eltelve tápláljuk magunkban a cselekvő életszentség vágyát, mert az Úr erre kér minket. Ajándékozd nekem, fiam, a szívedet12 mondja nekünk halkan. Ne fellegvárakat építs képzeletben, hanem határozd el, hogy megnyitod lelkedet Istennek, mert egyes-egyedül Benne fogod megtalálni reményed szilárd alapját és annak is ő lesz az alapja, hogy másoknak jót tégy. Ha az ember nem küzd önmaga ellen és az ellenségeket, amelyek benső erődítményébe hatolnak, nem űzi el határozottan, a gőgöt, az irigységet, a test és a szem kívánságát, az önelégültséget és a féktelen szabadság őrültségét – tehát, ha az ember nem akar semmilyen belső csatát vívni, akkor a legnemesebb eszmények elhervadnak, mint a virágok a fűben. Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullt a virága, tönkrement a színpompája13. A legkisebb repedésből, mint mindent ellepő gyom, elősarjad a csüggedés és a szomorúság.

Krisztus nem elégszik meg azzal, hogy csak beleegyezzünk. Azt akarja – és erre joga van –, hogy eltökélten haladjunk előre, és hogy akkor se engedjünk, ha az út egyszer nehézzé válik. Ő szilárd, konkrét lépéseket vár el tőlünk, az általános elhatározások semmire se jók. A nem eléggé konkrét elhatározásokat csalóka önámításnak tartom, amelyek a lélekben Isten hívását el akarják fojtani: lidércfények, se nem lobbannak lángra, se nem melegítenek, és ugyanolyan gyorsan égnek el, mint ahogy kigyulladtak.

Csak akkor vagyok meggyőződve arról, hogy a cél elérését komolyan akarod, ha látom, hogy eltökélten haladsz előre. Tedd a jót, vizsgáld meg magad, hogy milyen a beállítottságod a megszokott munkában; tedd, amit az igazságosság kíván, éspedig az általad elérhető területeken, és akkor is, ha rád nehezedik a fáradtság; tedd embertársaidat valamivel boldogabbá úgy, hogy nagy örömmel szolgálsz nekik ott, ahol vagy, és munkádat olyan tökéletesen végezd, ahogyan csak lehet: megértően, mosolyogva, keresztény módon. És mindezt Isten iránti szeretetből és hogy őt dicsőítsd, rá irányuló tekintettel és az örök hazára vágyakozva. Ez az egyetlen cél, amely tényleg megéri.